Artportal.hu

Mi van az üveghegyen túl? Kurta farkú malac és jégbe fagyott griffmadár? Az üveghegyen túli mindig valami elképzelhetetlent jelöl a mesei gondolkodásban, melyet épp az elképzelhetetlenség által létrehozott feszültség segítségével „látunk”. Helyesebben nem látjuk, hanem elmesélik nekünk, mert ami az üveghegyen túl van, az talán nem is ábrázolható, hanem csak narratív formában kibeszélhető. De akkor mi van az üveghegyen innen? A hétköznapi élet elemei, melyek minden mese „eredetét” alkotják, s melyhez minden mese visszatér az üveghegyi kalandozások után.

Az acb galéria kiállítása kettős koncepció jegyében konstruálódik. Olyan festői világok egymás mellé helyezése figyelhető meg, melyek egyszerre élnek figuratív eszközökkel és narratív szerkesztéssel. Ez a két tényező azonban csak önmaga meghaladásával lehet érvényes, vagyis a posztfigurális ábrázolás csak posztnarratív módon építhető fel. Ezalatt itt és most azt értem, hogy az emberi alak, illetve a látványvilág „valóságosságának” és „festőiségének” naiv előfeltételezése helyett egy konceptuális keret lép működésbe, mely a festői valóságosságot hangsúlyozottan művi módon állítja elő, méghozzá úgy, hogy ezt a mesterségességet a figuratív ábrázolás és a történetszerűség egymásba „roncsolása” által mutatja fel. Az elképzelhetetlen tehát „lejött a hegyről”, hogy a mese eredetét fertőzze meg – azt a valóságot, mely valamikor elszabadította, így maga az üveghegy előtti világ is egyre elképzelhetetlenebb lesz, ugyanakkor – ha dadogva és/vagy túlartikulálva – elbeszélhető marad.

Ebben a törekvésben kiemelt szerepe van Kósa Jánosnak, aki már csak életkora és Képzőművészeti Egyetemen folytatott tanári tevékenysége miatt is egyfajta mesterpozícióba kerül a kiállítás kontextusában. Új képei a magyarországi közelmúlt reprezentációs rendszerébe kalauzolnak, vagyis a szocialista ikonográfia és vizualitás jelentéstani „megzavarása” megy végbe. Ez nem csupán szakmai mutatvány, mert a – több szempontból Neo Rauchra és a lipcsei iskolára is emlékeztető – képek egyfajta nosztalgikus archeológiát működtetnek, ami a jelenetek/motívumok kombinálásának álomszerű otthonosságot kölcsönöz. Ugyanakkor itt nem egyszerűen az álomjelenetek kihagyásos logikájának – mint formaelvnek – a reprodukciója zajlik, hiszen a „félkészség” és a „hiba” poétikája a megjelenő világ természetrajzába illeszkedik bele, vagyis a színre vitt pszeudo-valóság jelentését (is) kommunikálja. Ez a mesterséges realitás nem egyszerűen valami szubjektív emlékezetaktus műve, hanem egy olyan múlt reprezentációja, aminek valójában soha nem volt jelene, mert mindig is utópikus, ezért félkész volt. Ebből fakad Kósa képeinek elégikussága is (főként a Hetet havat című festményen), hiszen egy olyan személyesség szólal meg itt, ami saját eredetét kollektív fantáziaként ismeri fel. Vagyis a magánmitológia fogalma átalakul, hiszen a „saját” csak intertextuális képi összefüggések rendszerében képes megnyilatkozni.

Roskó Gábor Néhány főbűn című festménye ugyancsak a posztszocialista szürrealitás nyomvonalán halad, hiszen Alexander Laktionov Levél a frontról című művét használja fel, hogy az eredeti motívumok szétírásával egy bizarr enigmát jeleníthessen meg, de a kép túl ezoterikus marad, mert beleomlik saját „mögöttes” utalásrendszerébe. Az (ön)mitizálás sikerültebb formáját mutatja fel Kis Róka Csaba két festménye, mindenekelőtt a Vitalitás című opusz, mely a kiállítás egyik csúcspontjának tekinthető. A grandiózus méretű kép rendkívüli plaszticitással kidolgozott nagyjelenete egyfajta negatív föltámadás-vízió, mely a Kis Róka-bestiárium jellegzetes figuráit (szakállas erőszaktevők, rövidnadrágos trogloditák) rendezi hiányos narratívába. A különböző alakok és a kombinációjuk által megképzett szemantikai-vizuális alakzatok látszólag konkrét világvonatkozással bírnak, de itt nem egy korról van szó, hanem korok és kultúrák hibrid keverékéről, vagyis ebben az esetben a (kulturális-történeti) ideológia szétbomlik egy Én-nélküli képzelet horrorisztikus fenségében. Ha mindezt narratív szinten vizsgáljuk, akkor hasonló eseményt tapasztalunk, hiszen a Vitalitás látszólag egy allegorikus festmény, de mögötte – a világvonatkozás „megvonódása” miatt – nincsen metafizika, ezért a temetőkerti jelenet nem csupán megfordít és/vagy kigúnyol valamilyen szakrális jelentést, hanem az elszabadult kombinatorika folytán önmaga referenciáját provokálja ki – az allegória roncsai alól.

Karácsony Lászlónál és Szűcs Leventénél ugyancsak érzékelhető alak és történet kölcsönös provokációja, mely a poszthumán érzékenység mentén kapja meg ironikus hangsúlyait. Karácsony asztronauta képeiben az ember számára abszolút „külső” (az űr) fogalma válik viszonylagossá, hiszen az állatot kergető vagy az idegen lénnyel piétaformációba rendeződő űrhajós története arról számol be, hogy mennyire nem magától értetődő az ember „benne állása” saját kulturális és/vagy biológiai-fizikai kontextusában. Szűcs lírai szörnyfestményei a rajzfilmek világát megidézve mesélnek valami hasonlóról. A melankolikus monstrumok vízparti kalandjai egy olyan „új” természettörténetet jelenítenek meg, mely emberi fantázia ugyan, de tényleg túl van az üveghegyen, mert tőlünk ered, noha már nem nekünk szól.

A kiállítás Vitalitás melletti másik csúcspontja Szenteleki Gábor Egyet ide, egyet oda című festménye. Ezen a Csernus Tibor hiperrealizmusán és Caravaggio-mániáján iskolázott képen két elegáns yuppie bonyolódik egymással bizarr kölcsönviszonyba. A baloldali, ülő figura mellkasán gombák teremnek, melyet a jobboldali alak éppen leszüretel. Egyikük arca sem látszik egészen, noha mindegyikük Szenteleki arcát – vagyis annak felét – viseli. A két hasonmás szimbiotikus kapcsolatba lép, egymáson tenyészve próbálnak kiadni egy láthatatlan harmadikat – a fiktív eredetit. A kapcsolódás nem harmonikus, a jelenet szuggesztivitása épp abból ered, hogy a két alak érzelmi hangoltsága és motivációs bázisa tökéletesen átlátszatlan. Mintha a kapcsolódás ellenére teljesen el lennének választva és két különböző festményen szerepelnének. A gombák berekeszthetetlen termékenysége a látható láthatatlan, annak a szervességnek a megtestesülése, ami egyfajta pszichofizikai alapszövetként egymás mellé rendeli a szétbomló Én alkalmi megvalósulásait. A Vitalitáshoz hasonlóan ez a festmény is értelmezhető olyan szétroncsolt allegóriaként, mely úgy tesz, mintha példázat lenne, noha a konkrét kép maga teremti meg saját történetét. Ezeknek az elszántan gyarapodó fiúknak nincsen előre adott biológiája, hiszen testüket és énjüket a kép mindig alkalmi eseménye által termik – újra és újra.

Az Üveghegyen innen egy rendkívül jól összeválogatott és koherens tárlat (egyedül Király Gábor képeit éreztem idegennek ebben a kontextusban). Remekül reprezentál egy olyan tendenciát a kortárs képzőművészetben, mely a figuratív és narratív dimenzió újratanulására törekszik. Ez az újratanulás azonban nem valami reflektálatlan visszatérés, hanem csak az eszközkészlet tudatos átrombolása által valósulhat meg. Alak és történet a dekonstruált Én mitológiáiban kapcsolódik össze, ami nem a személyesség festői ezotériáját jelenti, hanem egy olyan poétikát, mely úgy teszi újra alakká a személyt, hogy ennek folyamatnak a mesterségességét a festői hatás részévé avatja.

acb galéria, 2010. IX. 10–X. 15.

Új Művészet, 2010. november