partnereink
P. Szabó Ernő: Különös mobil teremtmények
Alig egy éve működik az A22 Galéria, s máris felhívta magára a figyelmet a konstruktív, kinetikus művészet különböző törekvéseit bemutató kiállításaival. Legutóbbi tárlata, a Különös Mobil Teremtmények – Nemzetközi Kinetikus Művészet eddigi tevékenysége csúcspontjának tekinthető. Részben azért, mert a törekvés hazai képviselői közül három kiváló alkotó munkái kerülnek egymás mellé. Részben azért, mert e művek, a londoni Kinetica Museummal való együttműködésének köszönhetően nemzetközi összefüggésben kerültek közönség elé. Harmadrészt pedig azért, mert, az átfedéseknek köszönhetően a néhány éve a bázeli Tinguely Múzeumban rendezett Bewegliche Teile – Formen des Kinetischen című kiállításon szerepelt művekben felvetődött problémák továbbgondolását mutatja meg néhány alkotás. Nem kevésbé érdekesek egyébként azok a nemzetközi összefüggések, amelyek stílszerűen utalnak a kinetikus művek bemutatásának körülményeire, „mozgásban való megjelenésére”. A londoni múzeum ugyanis, állandó épület híján maga is állandóan mozgásban van, különböző országok kiállítóhelyeivel ápolt kapcsolatoknak köszönhetően hozza létre kiállításait. Másrészt a már említett 2005-ös bázeli tárlaton három magyar alkotó, Nicolas Schöffer, Haraszty István és Csörgő Attila munkái is szerepeltek, míg a múzeum következő, 2007-es Kunstmaschinen Maschinenkunst című tárlatán a budapesti kiállítás résztvevői közül Tim Lewis munkái voltak láthatóak. Magyar művész nem szerepelt ezen a bemutatón, bár több, az A22 Galériában szereplő alkotás kifejezetten oda illő lett volna – ráadásul a kortárs magyar kinetikus művészetben rejlő energiákat jól érzékelteti, hogy a múlt évben Csörgő Attila kapta meg Észak-Rajna-Vesztfália tartomány Nam June Paikról elnevezett médiaművészeti díját.
Annak, hogy a londoni múzeum és a budapesti galéria együttműködésében jött létre az A22 kiállítása, mindenképpen szerepe van annak is, hogy magyar, magyar származású alkotóknak kulcsszerepük volt a kinetikus művészet fejlődésében, A kezdeteknél ott van Moholy Nagy László Fény és térmodulátora, a folytatásnál Nicolas Schöffer interaktív, térdinamikus szobrai, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a dinamizmus – civilizációnk legeredetibb tulajdonsága – összekapcsolható a szobrászat nyersanyagával, a térrel és a a kibernetikával. A harmadik, nemzetközi szinten is elismert magyar vonatkozású fejezete a kinetikus művészetnek a Center for Advanced Visual Studies, a Massachusetts Institute of Technology a Kepes György által alapított mediális kutató intézet. A kinetikus művészet sokféleségét természetesen nem fedik le teljességében az említett alkotók, hisze az a dadaista Marcel Duchamp forgó bicikli kerekétől Alexander Calder lebegő-függesztett szobrain, Jean Tinguely ironikus mobiljain át, Takis hang-, Weng Yin Tsai kibernetikus vízszobrászatán keresztül a Zero csoport, s különösen vezetője, Otto Piene, a Sky Art elindítója művészetén keresztül a MADI alkotóinak törekvéseiig és még sokféle más művészetig terjed.
Ez a sokszínűség tükröződik a budapesti kiállítás anyagában is, ugyanakkor a bemutatott művek besorolhatóak néhány alapcsoportba. Mintegy a természeti mozgások szabályos rendjét, az idő és a tér törvényszerű összefüggéseit modellezik Roger Wilder és Viktor Hulik alkotásai. Utóbbi geometrikus reliefjei több sakktáblaszerűen mintázott síkból épülnek föl, amelyek egyetlen tengelyre rögzülnek, szabályos körforgásuk során mintegy ki- illetve eltakarják egymást. Utóbbi munkáján viszont egy zsínórral kijelölt sakktáblaszrű alakzat látható, amelyet a kockák találkozásánál elhelyezett csuklós karok mozgása úgy formál át, hogy a kockák a legkülönbözőbb geometriai alakzatokká változnak. E művek szintézisének is tekinthető Daniel Chadwick Többszörös lény című mobil plasztikája, amely napelemekből nyeri a mozgáshoz szükséges energiát. Mozgása során alakja folyamatosan változik, e változást fölerősíti, a formákat megsokszorozza a padlózaton elhelyezett tükörrendszer.
Mágneses erőhatásoknak köszönhető a mozgás Haraszty István és Csörgő Attila kiállított művei esetében. Haraszty Helyzetjelzőjén rozsdamentes acél golyócskákat mozgat a néző számára láthatatlan mágnes, Csörgő Attila Rajzológépén (igen korai, 1992-es alkotása ez a mű) szintén nem látható a mágnes, felület alatti mozgását a felületre szórt vaspor domborulatainak és mélyedéseinek az átalakulása jelzi. E műben folyamatosan és ciklikusan véletlenszerű események váltják egymást, a kiállítás harmadik magyar résztvevője, a hosszabb ideje Londonban dolgozó Bolygó Bálint Nyom című munkáján viszont egészen pontosan megszabja a mozgás irányát a leolvasó szerkezet, amely egy emberi komponya formáit követi. Ez a mozgás a rögzítő rajzoló szerkezet révén idővel változó matematikai diagrammá bomlik. Sokféle vonatkozása van ennek a teret a mozgáson keresztül síkbeli ábrává alakító eljárásnak, egyszerre utal a szobormásolás eszköztárára, de a XX. századi fajelmélethez kötődő, rossz emlékű antropológiai, anatómiai vizsgálódásokra is.
Mindenestre – akár csak a kinetikus művészet egyik legnagyobbja, Jean Tinguely szobrai – egymással szoros kapcsolatba hozza a természeti mozgásokat és az emberi világ mozgással megragadható értékeit, drámáit, de humoros mozzanatait is. Több hasonló mű szerepel a tárlaton, Vratislav Karel Novák Bokszoló ringjétől Tim Lewis Most aztán kicsik vagyunk című, Muybridge mozgásfázisos felvételeit idéző művén, Nick Ramage íróasztalon doboló Ujjak-ján át Jim Bond Pislogás című alkotásáig, amely direkt történelmi utalásokat is magába sűrít. A tekervényes és bonyolult mechanikai szobor centrumában ugyanis egy második világháborús német üvegszem látható, amelynek pislogása „élettel tölti meg a gépet és feledteti a lelketlen és tudattalan tekintet hideg üvegszemű bámulását” – ahogyan az alkotó kommentálja a kompozíciót.
Ray Lee Érzékelők című plasztikájának detektorai a mozgást zenei dallamokká alakítjkák át, míg Tom Wilkinson Pattogjunk című kinetikus szobrának formái a gyors körkörös mozgás következtében először láthatatlanná válnak, majd a keletkező elektromosság következtében az addig láthatatlan gömbök izzó bolygókként jelennek meg. „Minden anyagi dolog teli van rezgéssel, szilárdságuk egyszerűen illúzió” – állítja a művész, de származhatna ez a mondat Vyacheslav Koleycsuktól, a kiállítás egyik legsokoldalúbb résztvevőjétől is. A Moszkvai Építészeti Akadémia professzora a szinergetikai fényrendszerek területén feltaláló, az Orosz Űrkutatási Hivatal számára műholdakra való napelemtáblákat tervezett. Ugyanakkor multimédia színházat is vezet, ahol a tánc, a zene és a vizuális hatások együtt érvényesülnek. Az A22 Galériában bemutatott két műve az interferencia elvét felhasználva teremt hologramokat. Egy-egy közönséges üvegpohár áll a forgó korong közepén – ugyanakkor a pohár sima fémlemezbe mart formáiból a lemez mozgása következtében kialakul egy holografikus kép is. Egyszerre látjuk a valóságos pohártestet és annak minden szemszögből látható három dimenziós képét, amely a fényforrás elmozdulásával állandóan változik. Ha más nem, ez a kettősség mindenképpen arra ösztönzi a nézőt, hogy sose elégedjen meg az első benyomással, a felszínnel, hanem a dolgok minden oldalról való megismerésére törekedjék.
(Nagy és kis teremtmények, A22 Galéria, 2008. december 5.-2009. február 28.)
Annak, hogy a londoni múzeum és a budapesti galéria együttműködésében jött létre az A22 kiállítása, mindenképpen szerepe van annak is, hogy magyar, magyar származású alkotóknak kulcsszerepük volt a kinetikus művészet fejlődésében, A kezdeteknél ott van Moholy Nagy László Fény és térmodulátora, a folytatásnál Nicolas Schöffer interaktív, térdinamikus szobrai, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a dinamizmus – civilizációnk legeredetibb tulajdonsága – összekapcsolható a szobrászat nyersanyagával, a térrel és a a kibernetikával. A harmadik, nemzetközi szinten is elismert magyar vonatkozású fejezete a kinetikus művészetnek a Center for Advanced Visual Studies, a Massachusetts Institute of Technology a Kepes György által alapított mediális kutató intézet. A kinetikus művészet sokféleségét természetesen nem fedik le teljességében az említett alkotók, hisze az a dadaista Marcel Duchamp forgó bicikli kerekétől Alexander Calder lebegő-függesztett szobrain, Jean Tinguely ironikus mobiljain át, Takis hang-, Weng Yin Tsai kibernetikus vízszobrászatán keresztül a Zero csoport, s különösen vezetője, Otto Piene, a Sky Art elindítója művészetén keresztül a MADI alkotóinak törekvéseiig és még sokféle más művészetig terjed.
Ez a sokszínűség tükröződik a budapesti kiállítás anyagában is, ugyanakkor a bemutatott művek besorolhatóak néhány alapcsoportba. Mintegy a természeti mozgások szabályos rendjét, az idő és a tér törvényszerű összefüggéseit modellezik Roger Wilder és Viktor Hulik alkotásai. Utóbbi geometrikus reliefjei több sakktáblaszerűen mintázott síkból épülnek föl, amelyek egyetlen tengelyre rögzülnek, szabályos körforgásuk során mintegy ki- illetve eltakarják egymást. Utóbbi munkáján viszont egy zsínórral kijelölt sakktáblaszrű alakzat látható, amelyet a kockák találkozásánál elhelyezett csuklós karok mozgása úgy formál át, hogy a kockák a legkülönbözőbb geometriai alakzatokká változnak. E művek szintézisének is tekinthető Daniel Chadwick Többszörös lény című mobil plasztikája, amely napelemekből nyeri a mozgáshoz szükséges energiát. Mozgása során alakja folyamatosan változik, e változást fölerősíti, a formákat megsokszorozza a padlózaton elhelyezett tükörrendszer.
Mágneses erőhatásoknak köszönhető a mozgás Haraszty István és Csörgő Attila kiállított művei esetében. Haraszty Helyzetjelzőjén rozsdamentes acél golyócskákat mozgat a néző számára láthatatlan mágnes, Csörgő Attila Rajzológépén (igen korai, 1992-es alkotása ez a mű) szintén nem látható a mágnes, felület alatti mozgását a felületre szórt vaspor domborulatainak és mélyedéseinek az átalakulása jelzi. E műben folyamatosan és ciklikusan véletlenszerű események váltják egymást, a kiállítás harmadik magyar résztvevője, a hosszabb ideje Londonban dolgozó Bolygó Bálint Nyom című munkáján viszont egészen pontosan megszabja a mozgás irányát a leolvasó szerkezet, amely egy emberi komponya formáit követi. Ez a mozgás a rögzítő rajzoló szerkezet révén idővel változó matematikai diagrammá bomlik. Sokféle vonatkozása van ennek a teret a mozgáson keresztül síkbeli ábrává alakító eljárásnak, egyszerre utal a szobormásolás eszköztárára, de a XX. századi fajelmélethez kötődő, rossz emlékű antropológiai, anatómiai vizsgálódásokra is.
Mindenestre – akár csak a kinetikus művészet egyik legnagyobbja, Jean Tinguely szobrai – egymással szoros kapcsolatba hozza a természeti mozgásokat és az emberi világ mozgással megragadható értékeit, drámáit, de humoros mozzanatait is. Több hasonló mű szerepel a tárlaton, Vratislav Karel Novák Bokszoló ringjétől Tim Lewis Most aztán kicsik vagyunk című, Muybridge mozgásfázisos felvételeit idéző művén, Nick Ramage íróasztalon doboló Ujjak-ján át Jim Bond Pislogás című alkotásáig, amely direkt történelmi utalásokat is magába sűrít. A tekervényes és bonyolult mechanikai szobor centrumában ugyanis egy második világháborús német üvegszem látható, amelynek pislogása „élettel tölti meg a gépet és feledteti a lelketlen és tudattalan tekintet hideg üvegszemű bámulását” – ahogyan az alkotó kommentálja a kompozíciót.
Ray Lee Érzékelők című plasztikájának detektorai a mozgást zenei dallamokká alakítjkák át, míg Tom Wilkinson Pattogjunk című kinetikus szobrának formái a gyors körkörös mozgás következtében először láthatatlanná válnak, majd a keletkező elektromosság következtében az addig láthatatlan gömbök izzó bolygókként jelennek meg. „Minden anyagi dolog teli van rezgéssel, szilárdságuk egyszerűen illúzió” – állítja a művész, de származhatna ez a mondat Vyacheslav Koleycsuktól, a kiállítás egyik legsokoldalúbb résztvevőjétől is. A Moszkvai Építészeti Akadémia professzora a szinergetikai fényrendszerek területén feltaláló, az Orosz Űrkutatási Hivatal számára műholdakra való napelemtáblákat tervezett. Ugyanakkor multimédia színházat is vezet, ahol a tánc, a zene és a vizuális hatások együtt érvényesülnek. Az A22 Galériában bemutatott két műve az interferencia elvét felhasználva teremt hologramokat. Egy-egy közönséges üvegpohár áll a forgó korong közepén – ugyanakkor a pohár sima fémlemezbe mart formáiból a lemez mozgása következtében kialakul egy holografikus kép is. Egyszerre látjuk a valóságos pohártestet és annak minden szemszögből látható három dimenziós képét, amely a fényforrás elmozdulásával állandóan változik. Ha más nem, ez a kettősség mindenképpen arra ösztönzi a nézőt, hogy sose elégedjen meg az első benyomással, a felszínnel, hanem a dolgok minden oldalról való megismerésére törekedjék.
(Nagy és kis teremtmények, A22 Galéria, 2008. december 5.-2009. február 28.)
@P. Szabó Ernő