Artportal.hu

Esélyes, hogy a tanulóévek zárásaként, első és utolsó alkalommal adatik meg a szobrász hallgatóknak, hogy azt hozzanak létre, amihez kedvük támadt, azaz ami igazán foglalkoztatja őket. Az így összefüggéseiktől, megindokoltságuktól megfosztott alkotások olyannyira az egyéniségnek és az autonóm művészetnek engednek teret – kényszerűen –, hogy értékelésük is csak elvont térben fog mozogni. A pályájuk elején álló ifjú művészek egyikét-másikát nem jó érzés szemmel láthatóan kapkodva fércelt, zavaros ideológiájuknál fogva földbe döngölni, s nem is igazságos, hiszen ez a kiállítás csak egy jogosítvány a további, művészetvilágon kívüli vagy belüli rendszerbe illeszkedő – vagy nem illeszkedő – munkákhoz, megrendelésekhez. A rokonszenvem és hiányának kizárása mellett ráadásul igyekeztem a hozzáférhető diplomamunkákban leírtakat nem figyelembe venni, csak a tárgyak beszédére hallgattam. Arról, hogy ki milyen problémát vet föl e speciális alkalomra, bárddal felnagyolva a következő sor áll föl: az emberiség értelme; az ember mivolta; a tér kimondása; valami nagy és nem látott gesztus; szobrászati látásmód szoborábra; művészetvilágon belül maradni akaró, vidám forma-szín játék; találtszépség-emlékmű; fétisemlékmű, anyagkísérlet. E sor nem normatív – amellett a legkevésbé sem azt jelöli, hogy e problémákat meg is tudta-e fogalmazni az illető, nemhogy világosan beszélő válaszokat adott volna rájuk!

Polgár Botond nem gondolta, hogy most különösebb problémát vetne föl, inkább a „valami nagy” elvárásának megfelelően, virtuóz kőfaragó technikáját bizonyította egy biztos befutóval. Michelangelo Doni tondójának két főalakját ültette át márvány körplasztikába nagy leleménnyel: mintha egy márványgömbből vette volna csak el a fölösleget, azaz inkább mintha az anyát és gyermekét önkényesen kijelölt gömbfelület mentén kinyeste volna mozdulatukból. Az asszony könyökei s a kisded feje búbja is a fölpolírozott márványfelületben végződnek – akár a mélyfagyasztott hullák metszetei. A kontraszt a valóban klasszikus tökéllyel faragott, matt és világos felszínű alakok és a sötétebb, az anyag szerkezetét föltáró, elvont mértani forma felszíne közt igazán merész összhatást eredményezett.

Brzózka Marek a fehér ember életének értelmét, a csúcsra törést, szó szerint illusztrálta. Demokratizált, csak a közös cél által összefűzött bronzfiguracsapat igyekszik a látható tető irányába, a hegy domborzati viszonyaihoz képest a legkönnyebben járható ösvényen. Érdekes, hogy a hegy hasonló homorodó terrakotta lemezekből épül föl, amilyen a kiszáradt iszapos vizek helyén keletkezik tömegesen. Molnár Levente Számszárá című munkája két darabból áll: egy álló fekete hasábból, amelynek oldalai, akár a vízfelület, hullámokat formálnak – ezt a tömbből éppen kibontakozó férfitest idomai keltik. A másik a padlón elhelyezett alacsony fehér korong, amelyben egy női akt örvénylik hasonmód.

Majoros Áron Zsolt nem kevesebbet, mint a lélek szobrát kísérelte meg létrehozni. Egyenesen álló, végtagjait egymáshoz és törzséhez záró testének alakját negatív formaként vájta ki egy fatörzsből, és e felületet fehérebbre kezelte. Ez egy teljesen helyénvaló elgondolás, azonban nem látható az eredménye. Ezért a szembenézet kontúrja mentén kettészelte a faanyagot (így még ki is lehetett faragni), s a két darabot egymástól résnyire eltávolította. A kontúr a talpak és a fejtető kivételével illeszkedne; az utóbbi helyen egy koponyalékelésre emlékeztető helyen és alakban kap anyaghiány-jelölést, hogy honnan is érkezhet a lélek. A negatív forma kívülről végül egy pólyába csavart emberi test lekerekítettségét nyerte. A csavarvonalban mozgó körülkendőzés érzetét erősíti, hogy a művész összefüggő vájatrendszerrel tagolta az álló tömböt, melyek olykor a héjat át is lyukasztják.

Szanyi Borbála munkája – ha egynézetűként fogjuk föl – nem más, mint egy forgó állványon forgatott forma végignézésének fázisonkénti téri megörökítése; homok felületűre kiöntött, eleve csavarodó fiatal férfitest négy héjtöredéke, talptól fejig. Rajcsók Attila meghökkentő, váratlan szobrászi gesztust tett le ez alkalomra: olyan alakot, amely egyszerre emlékeztet egy merítőkanálra, egy ostoros egysejtűre és egy kosborajakra. Méteres léptékű, egy teknővájt „kanálból” és egy gőzöléssel hajlított „farokból” összeillesztett famunka, fehér felületkiképzéssel. Meg nem fejtendő alakját tetézi irreális, két ponton támaszkodó nyugalmi helyzete.

Fülöp Gábor az egyetlen, akinek diplomamunkája nemcsak a diplomának való megfelelés közegében indokolt, hiszen a Füvészkertben áll. Ezzel összhangban a két sötétvörösre kezelt faoszlop csirágra és szömörcsögre egyaránt emlékeztető, a földből kinövekedő formát kapott, amelyek alul tömören kezdődnek, hogy azután kerületük mentén egy nyújtott magformákból álló hálózat áttört csövében folytatódjanak. Vörös István Csaba fénymodulátor üvegszobor-installációt készített. Az elsötétített térben mesterséges fényforrás világítja meg a köldökmagasságig érő, betonaljzatba helyezett hutaüvegcsövet és azon egy köszörült körlyukakkal megnyitott, azonos anyagú, belül üres gömböt. Ennek árnyéka: egy fényágú fa.

Szabó Áron Szobortanulmánya nehézkedéshez hozzászokott észlelésünket bebillentő tisztelgés az ipari vaskonstrukciók előtt. Nem másról van szó, minthogy egy léptékhű, fehérre festett vas távvezetékoszlop teteje nagyon laposan, hegyesszögben mintegy kinő a földből. „Vezetékei” így a függőlegeshez közelítve rövid szakaszukkal ábrázoltattak; ezek támasztják meg az oszlopcsúcsot egyfelől, másik végükkel pedig az égnek merednek. Nagy előnye a műnek, hogy épp annyira értelmezhető az ipari formák előtti kései főhajtásként, mint amennyire pusztulásuk víziójaként, netán pokoli erőik kimondásaként.

Dohárszky Béla Meta-tér (mátrix) című munkája csak egy kiemelő kerete a térnek. A földön bizonyos rend szerint lyuggatott és vonalazott felületű, négyszer négy darab anyagában feketített betonlap alkotta négyzetből és pontosan fölötte, de nem oldalhossznyi magasan a levegőben ugyanezen relief mintázatának keretre feszített vászonra vitt másából áll. Klosz Orsolya egy-egy sötétzöld, élénkpiros és kék színű textíliával bevont, játékos mértani formát állított ki diplomaként. Az első kettő szemlátomást egymásba illeszthető, nem könnyen leírható, többszörösen tagolt alak. Ezek falra szereltek, a kék pedig padlón álló – akár billegni is hajlandó – otthonosságot, jókedvet teremtő, szinte bútorszerű alkotás.

Kontur András álfunkcionális kerti szobrokat hozott létre, mértani alapformák egyszerű kombinációival. A fedett kútkáva/gigantikus mécsestartó kivételével vegyszerekkel fölgyorsított kőöregítési technológiát is alkalmazott. Az álló, karcsú négyzetes hasáb négy oldalán románkori rézsűs ablakokat maratott, melyek elvételei középen összeérnek; illetve egy kvázi-korlátelem egyik részét kevésbé irányított maratással egészen keletkezésének rendszerét megmutató töredékké csonkolt. Nekem nem volt teljesen világos, hogy Pap Éva munkája hol kezdődik és hol ér véget. Talán így olvasandó: egy fiatal nő portréfotója alapján készült naturalisztikus gipszportré először szintén naturalisztikus laposreliefként, majd elvontabb, összegzőbb formarendű relieftöredékként, végül egyiptizálóan absztrakt, sokszorosítottan egymáshoz illeszthető faldekorációként került kiállításra. Ezen utolsó fázis ráadásul több színben előállított, domború kvázicsempék formájában is szerepel. A rejtélyt fokozza, hogy nem minden fázis jelenik meg a maga valójában: fekete-fehér fotódokumentációkkal kezd a sor; illetve pszeudo-művészettörténeti magazincímlapokon is vissza-visszaköszön egy-egy fázis. Koncz Viktória Éva térmodulátor állapotrögzítő triptichont készített. Enyhén gyűrt rézlemezekre örökítette meg három ingergazdag, torzított tükröződésüket, printer segítségével.