Artportal.hu

Az álmoskönyv szerint nem vall túl nagy szerencsére, ha valakinek világhírű író az öccse. Szegény Heinrich Mannt jobbára ma már mint csak a Ronda tanár úr szerzőjét tartja számon a nagyközönség, s ezt is inkább a filmváltozat, Marlene Dietrich búgó hangja és hosszú combja miatt. Josef Čapeket Magyarországon – a bohemisták szűk körét leszámítva – szinte senki sem ismeri, leginkább még az általa írt Történetek a kutyusról és a cicusról ifjú olvasói. Még nagy karriert befutott szótalálmányát, a „robot” kifejezést is öccsének, Karelnek tulajdonítják. Nem csoda hát, hogy a képzőművész Čapek itthon teljesen ismeretlen, ez első magyarországi bemutatkozása.

Pedig ezek a látszólag egyszerű eszközökkel dolgozó, tömör, a korabeli izmusok, mindenekelőtt a kubizmus és az expresszionizmus stílusjegyeit is felhasználó grafikák az első benyomásnál bonyolultabb tanulságokat rejtenek. Első pillantásra jó rokonai Bortnyik agitka-grafikáinak, a MA-kör s a közép-európai szövetségesek metszeteinek. Ám ha tovább nézzük e rajzokat, nyilvánvalóvá válik az eltérés. Hiába a rokon tematika, a mindegyre sorjázó közép-európai toposzok, a kocsmai ivók, prostituáltak, harmonikások, katonák, az utoljára Shakespeare képzeletében tengerparti Bohémia matrózai: Čapek képein hiába keressük a forradalmi hevületet, az utópia chiliasztikus mennyországát: helyükön egy józan polgári modernizmus jegyeit leljük csak.

Tudomásul kell vennünk, Közép-Európa bizonyos, szélvédettebbnek tekinthető helyein a modernizmus nem feltétlenül torkollik forradalmakba. Példa rá a čapeki életút. Tanulmányok a prágai iparművészeti főiskolán, majd Párizs, Colarossi-Akadémia, mellesleg barátság Apollinaire-rel (itt láthatók az Égöv című poémához készített illusztrációk). 1912-ben, hazatérve a kubizmus népszerűsítése, a szimbolizmust és a szecessziót elutasító fiatal művészek összefogása, az új irányzatokat propagáló Umelečny mesičnik (kb. Havi Művészet) szerkesztése vár rá. Folyóirata a háborút megelőző évek legprogresszívebb közép-európai lapja, tanulmányokkal Picassóról és a néger plasztikáról, de csakhamar ellentétbe kerül úgy a doktrinér kubizmus képviselőivel, mint az irányzatot a cseh nemzeti szellem letéteményesévé fordítani akaró építészekkel, Chochollal és Janákkal is. Helyettük mindinkább egy demokratikus, nota bene közérthető modernizmus képviselőjeként lép fel.

Walt Whitman csodálója, az amerikai költő hömpölygő szabadverseiben megnyilvánuló plebejus demokratizmus elkötelezettje lesz. Ez az emberi-polgári erényekre apelláló, a cseh kultúrában többször is felbukkanó ún. civilizmus határozza meg további pályafutását is. Háborúellenessége, Masarykkal való kapcsolata is hozzájárul ahhoz, hogy a születő új köztársaságban egy addig nem volt demokratikus, mindenkinek egyenlő lehetőséget biztosító jogállam lehetőségét ünnepelje.

Mindebből az is következik, hogy kulcsszerepet vállal az 1918-ban alakult, magyarul nyelvtörőnek is kiváló Tvrdošijni (szó szerint kemény tarkójúak, vagyis önfejűek, konokok, makacsok) csoportjában. A Stanislav Kostka Neumann által vezetett csoport az egyszerű és természetes értékekért szállt síkra, a nyers, hétköznapi és népi valóság elsőbbségét hirdetve a technikai rafinériákkal, a szalonművészet fogásaival szemben.

Ilyen keretek között születik 1920-ban a Nejskromnejši umeni (A legegyszerűbb művészet) című tanulmánya, mintegy korabeli művészetének kulcsaként. Alaptétele: egyszerű és közvetlen viszonyt teremteni az ember és környezete, az őt körülvevő tárgyi világ között. Példaképei is lesznek ebben. A Vámos Rousseau, aki utolérhetetlen természetességgel mutatja be a kisemberek örömeit, a másik a film, amely egyaránt varázsol el szövőlányt és milliomost. (S mindjárt itt vagyunk a budapesti kiállításon látható Fantomas-metszetek egyik forrásánál.)

De Čapek még tovább megy. Már eddig is feltűnhetett műveinek reduktivista formakezelése: háromszöggé idomul a figurák törzse, homorú lencsébe vált át arcuk, ritkán születik rajzain az általános iskolai mértankönyvben megszokottnál bonyolultabb forma. Az egyszerűsítés végpontját azonban fürdőzőket ábrázoló sorozatán éri el: a függőleges és vízszintes vonalak, félkörívek együttese szinte már csak gyorsírás módjára tömöríti jelekké a témát. Ebben az időben nem állt távol tőle egyfajta, építőkockákhoz hasonló elemekből álló „formaábécé” megalkotása (s talán az sem tekinthető véletlennek, hogy a csoport egy másik tagja, Vacláv Špála ugyanekkor készíti el hasonló alapelvekre épülő fa gyermekjátékait).

Összefoglalva: Čapek ekkor egy polgári demokratikus avantgárd művészet megteremtésén fáradozik. Egyfelől modernség, a kubizmus, futurizmus, expresszionizmus eredményeinek propagálása, felhasználása, másfelől mindezen eredmények befogadhatóvá, közérthetővé változtatása. S mindez egyenlő jogokkal bíró, de szuverén önálló egyént befogadót tételez: Čapek, akárcsak öccse, konzekvensen szemben áll a kollektivizmus felsőbbrendűségét hirdető ideológiákkal. (Karel tán leghíresebb műve, a Harc a szalamandrákkal, az individuumok nélküli társadalomba szerveződött kétéltűivel egyaránt olvasható a fasizmus és a kommunizmus bírálataként.)

Ahogy az sem véletlen persze, hogy ez az ideális demokratikus társadalomra alapozott művészetelképzelés a valóságban éppúgy utópiának bizonyult, mint a forradalmi átalakulást remélő koncepciók. Mert lett légyen bármily demokratikus alapokon szerveződött a Csehszlovák Köztársaság, nem talált gyógyírt nemzetiségi és társadalmi konfliktusaira, ahogy később a náci Németország jelentette fenyegetésre sem. Hiába vette fel a harcot Čapek művészileg erőtlenebb, szimbolikájukkal annál egyértelműbb festményeivel, karikatúráival, írásaival a fasizmus ellen. A német megszállás után letartóztatták, Bergen-Belsenben halt meg néhány nappal a tábor felszabadítása előtt.

Hiábavaló volt hát kísérlete? Ha csak itt látható grafikáira nézünk (nem beszélve most festményeiről), aligha. Bár a modern művészet nem lett a szabad polgárok (civilek) mindennapi kenyere, „a régi valóság kristályait új alakba” átformáló ember (Nezval) látomása, reménye máig megmaradt nekünk.

Óbudai Társaskör Galéria, 2010. X. 14–XI.14.

Új Művészet, 2010. november