Artportal.hu

Kiemelkedően üdítő kiállítás. Iskolapéldája lehetne a látogatóbarát kortársnak. Koncepciója: olyan, újabb médiumokban alkotó képzőművészek csoportos tárlata, ahol a határontúli magyarság: a mai román, szlovák és szerb köztársaságok egykori vagy jelenlegi állampolgárai szerepelnek. (A Biennále – külhoni magyarok kulturális fesztiválja rendezvény keretei közt került megrendezésre.) Azonban a terhelt, árnyas kissebségi helyzetből már csak a fennmaradásért kínlódó utolsó jajkiáltások eregetése/üvöltése helyett egy ropogós, agyafúrt humorban nem szűkölködő, könnyű hangvételű élményt kapunk. Ez nincs ellentmondásban a kisebbségi léttel, sőt, annak a lehető legnaposabb oldala mentén rendezi sorait a GPS. A nagyobb óvatossággal, fokozott távolságtartással (a kívülállás iróniájával) kezelt közegben beszélő művész nem esik kétségbe, inkább annál merészebb gúnnyal tálalja témáit.
Már ezek a megállapítások is kissé erőltetettnek hatnak, hiszen a rezervátumbeli magyarok (erdélyi magyar nyelvből kölcsönzött kifejezés az „anyaországra”) közt szintén össze lehetett volna dobolni egy társadalmilag érzékenyebb, a humort első számú fegyverként bevető kiállítást. Bár ebben sem vagyok bizonyos.
Az első, ami a látogatónak föltűnik: milyen hamar befogadta mindegyik művet. Hiányoznak a leadás utolsó napján összekotort, fotókat és gondolatvázlatokat falra hányó, saját meg nem valósultságukat dokumentáló ál-projektek. Van viszont egy igazi, de betiltott. A múzeum előterében egy raktár ízű installáció fogadta a látogatót. Németh Ilona villanypóznákra szerelt négynyelvű táblái – sajnos – nem szándékolt humortól vezérelve, hanem a langyoshoz szokottak borzongásától betiltva, éppen az installáció Király utcai elhelyezéséről tájékoztató múzeumi falfelirat alá kerültek... A művész Dunaszerdahelyen már elérte, hogy az etnikai diszkriminációt mérő szociológiai kutatókérdőívet földolgozó táblasorozata (Elfogadná-e?..) valóban az utca emberéhez eljusson. A városban beszélt magyar, szlovák, cigány („roma” nyilván lovári) és koreai nyelveken érdeklődnek a közlekedési tábla stílusú panelek, mennyire fogadna el a kérdezett szomszédnak, házastársnak, stb. egy különböző etnikumút. Ennek fényképes és szöveges dokumentációja szerepel a fönti kiállítótérben, alant pedig az említett, szupersebesen intézkedve a múzeumtér undergroundjába fojtott magyar, cigány (nyilván lovári), ivrit és kínai nyelvű, ez alkalomra készített táblák szorultak. A hatodik és hetedik kerület sokszínűségét öröm viszontlátni a különböző írásjelekben is; azonban a provokatív művet a politikai-üzleti reklámfelületekkel alaposan lefedett Budapesten biztos vagyok, hogy a közönség a legutolsó esetben észlelte képzőművészetként.
Hátra tehát a kiállítótérbe. Odabent az egyik mű – egy magát valószínűleg jóval kevésbé komolyan vevő alkotótól – mintha halványan, véletlenül az előző paródiája lenne. Nem direkt szociológiai, hanem direkt esztétikai beavatkozás a gerince. Kovács Zsolt két munkáján elemelten ábrázolja azt a cselekvést, amint a világnak teljes jóindulatból készített alkotást átadja a világnak, és ott az élni kezd. Így mindenféle helyzetbe installálja (festménynek álcázott árpádsávos) képét (C.n. 2001.), s noha bevallottan csak „kísérletezik” a kép környezetére tett hatásával, valójában a saját „jót és szépet” megosztani akaró művész paródiáját adja az így létrejövő pszeudo installáció-dokumentum sorozat. Másik sorozatán hotelek szobáiba utazik következő képével – itt még erősebben artikulált a kulturális szpemmelés mozzanata (Szállodák 2000.).
A főterem főfalán az egyik, kurátornak fölkért művész, Bartha József alkotása foglalkozik legtisztábban a nemzeti identitás problematikájával. A nyugat-európai szemszögből nézve kelet-európai (a határ a Lajta) közegből ismert, önreflektív szöveg-művek sorába illeszthető a Bekapcsolva (2007.). Utal periferikus helyzetére, ami abból fakad, hogy nemzetközi elismertségének záloga az angol nyelv használata. Illetve párat csavar e puszta mellőzöttség-demonstráción: magyarul, angolul és románul is ki kell írnia, közben elmondja, hogy melyiket miért: ez a háromszor elkáromkodott szöveg tölti ki az üvegtetős terem főfalát – internetkábelből kiszögelt kalligrafikus írásban.
Az említetteken túl az identitás kérdései szerencsére nem fülei és farkai a műveknek – általánosabb emberi kérdésekből, vagy a hatalmi struktúrákat megkérdőjelező hozzáállásból fakadnak. Kissé populista, tervezőgrafikai poén szintjén mozgó példa erre Farkas Roland Dizájn az unalmas paramilitáris divat ellen az emberarcú és politikailag korrekt rendőrség megalakításához (2007.) című printsorozata. Az anarchista-, raszta- és hippibőrbe bújtatott karhatalmi autó sokkal jobb móka lehetett volna mappaként a Teve utcában egy arculati pályázat keretében a hivatalnokok elé téve (bár ki tudja, lehet, hogy a GPS bemutatója épp ennek a dokumentációja csak), illetve igaziból legyártottan bármely ország közútjain.
Szegény Farkas Roland én nem tudom, olvas-e külföldi magazinokat, de ha eddig nem tette, akkor pótolja mielőbb, mert gigantikusra nagyított, falra vasalt rendőrruhái (Örök szerelem 2006.) kísértetiesen emlékeztetnek Chris Burden 1993-as munkájára.
A hatalom-kritika sikerült példája egyértelműen Miklós Szilárd After the war is before the war (2007.) című installációja. Első pillantásra fölfogható, kellő esztétikum elérése érdekében megmunkált hulladékból újrahasznosított, a karácsonyfa-keresztény kultúrában nyelvfüggetlenül egyértelmű üzenetű mű. Kidobott fenyőfákat gyűjtött be, törzsecskéjüket kopasztotta meg a legalsó ágörv csonkjait meghagyva; körülbelül lovagi tornalándzsára emlékeztető formát elérve ezzel. A fegyver képzettársítását aláhúzta a puskák raktározását idéző installációval. Ott mentesül a demagógia vádja alól a mű, ahogyan újrahasznosíthatóként kezeli a fák pusztulásával járó visszafordíthatatlan folyamatot, és ebben az újrahasznosításban a háború üzletét ismerteti föl a nézővel a karácsonyfa-üzletté degradált ünneppel párhuzamba állítás révén – ezért a cím is (Háború után vagyunk háború előtt kb.).
Sinkovits Ede egy ideje a modern klasszikusok, az izmusok korának andergrandból utólag fősodorrá kikiáltott nagyjaival bíbelődik. Azon belül is legutóbb, a Francia Intézetben látható tárlaton kijavította a franciák legjobbjait; most pedig a főpop, agyonreprózott képek felhasználóbaráttá lefokozott helyzetét mondja ki. A kényszerítetten reinkarnálódott (ismét megfestett) képek felületébe a művész a hozzájuk illő zenét, sőt videót előállító ketyerék felhasználói kezelőfeleületeit: autórádióét, minimonitort, stb. épített bele. A műegyüttes (A drót anatómiája, Manet leltár a szabadban, Van Gogh zene füleimnek, Matisse fölösleges desszert) ott mentesül a demagógia vádja alól, ahogyan a képfelületek teljesen élvezhetetlenné válnak a kompozíciósan lényeges elemek ketyerék általi kitakartsága miatt; tehát utánozzák azt, ahogyan a termék egy szakember szerinti kívánatosabbá újracsinálásakor értelmét veszti.
A művésztársadalom önkritikája is megjelenik, szokatlan módon. Bartha József Marlboro country (2003.) című videója a Romániában immár olcsón megszerezhető, ám vágyott imázst kommunikáló brand ürügyén a semmittevő, nagy megváltó beszélgetésekbe bonyolódó művészek terméketlenségét pécézi ki. A mozgókép román nyelven fut, így nem kell végigülnünk a csomag cigiket láncban elszívó művészek beszélgetését. Hamutartót tartó asztaluk a videót lejátszó, fölfelé fordított képernyő, ennyiben is utánozva a kortárs művészet olykor kizárólagosan önreflektív vonását. Hasonló, ám kevésbé sikerült mű Sebesi Sándoré (Időjárás 2001.), amely mindössze az átlag román állampolgár pálinkafogyasztási mutatóit pellengérezi ki – kissé a még maguknál is hülyébbeken röhögő tévénézőknek gyártott műsorok hangvételében.
Látszólag egy hagyományőrzésből látensen vérző szívű munka Fekete Zsolté. Az Idő nyomában (2007-ig) azonban már címében jelzi, hogy a ma már antiknak számító fotográfiák mellé helyezett, amennyire lehet azonos nézőpontból és látószöggel fölvett mai fotográfiák nem föltétlenül a régi nagyság pusztulásán keseregnek. Igaz, akad szembeszökő példa a huszadik század rémtetteire is – mégis inkább a változatlanság, az idő megállta a képpár-sorozat tematikája, amint erről Beöthy Balázs a képcédulán tájékoztat.

PQAKSI Endre Lehel