partnereink
Rieder Gábor: Russzofilia – russzufóbia
Kortárs orosz művészet – Igor Markin magángyűjteménye
MODEM, 2008. IX. 25–XI. 16.
Leonyid Szokov 1989-ben, vagyis a Szovjetunió összeomlása előtt nem sokkal asztali méretű bronzszobrot mintázott Leninről. Az orosz kortárs művész a selymesre polírozott pártvezért a tucatszámra készülő kisbronzok szokásos részletrealizmusával ábrázolta az ikonográfiában szentesített hétköznapi polgári öltözékben, könnyed zakóban, mellényel és nyakkendővel. Még a zsebre dugott kéz és az érdeklődően előre nyújtott nyak sem lenne különös, ha nem egy Giacometti-féle, sétáló pálcikafigurát kellene tanulmányoznia. A szocart irányzathoz közeli Szokov a szobor elkészítésekor már egy évtizede az Egyesült Államokban élt, konceptuális plasztikája a két különböző kultúrát, a szovjet és a nyugati esztétikát állította kibékíthetetlen ellentétbe. A Giacomettivel szimbolizálható 20. századi modern művészet ugyanis értelmezhetetlen a bolsevik rezsim szemszögéből. Lenin, vagy akár Trockij – a 60-as évekbeli új baloldali teóriákkal ellentétben – nem avantgárd esztétikai alapokon kívánta felépíteni a forradalmi Oroszországot. A széles tömegeket jobban megszólító realista képzőművészet már a 20-as évek elejétől fontos szerepet játszott a kommunista propagandában, a sztálinizmus diadalra jutása után pedig szinte teljhatalmat élvezett. A szocialista realizmus gyakorlata a bolsevik diktatúrával együtt született meg, bár a nevét és a definícióját csak a 30-as évek elején – Sztálin személyes közreműködésével – kapta meg. Az angolszász művészettörténészek (elsősorban a nagy tekintélyű Alfred H. Barr és a korai modern orosz művészet historiográfusa, Camilla Gray) az oroszországi absztrakt törekvéseket beillesztették az egyetemes avantgárd történetébe, figyelmen kívül hagyva és démonizálva a szocialista realizmust. Pedig a szocreál nem sorolható egy súlycsoportba az orosz-szovjet avantgárddal, néhány intencióját (például a totális világalakítást, a tömegagitációt, sőt néha a stíluselemeit is) kisajátította, majd kicsontozott ellenfelét formalista gettóba zárta, és hagyta, hogy vegetáljon a szűkös nonkonform színtéren, miközben ő velejéig áthatotta a Berlintől Phenjanig érő érdekszféra vizualitását.
A mai orosz művészettörténet-írás sem a dichotómiára épül, a Guggenheim múzeumokban 2005-2006-ban turnézó Russia! című országimázs-tárlaton az orosz ikonfestők és a nonkonform művészek teljesen összeolvadtak a szocialista realista alkotókkal. Az oroszok ma sem érzékenyek a progresszió és a kereskedelmi művészet, a konceptualitás és az opportunizmus közti különbségre. A Londonban székelő oligarcha, Roman Abramovics fiatal barátnője, Dása Zsukova idén ősszel nyitotta meg egy lerobbant moszkvai konstruktivista buszgarázsban kortárs művészeti központját. A CCC Moscow névre keresztelt, világszínvonalú új kiállítótérhez Zsukova a Tate-től és a Gagosiantól toborzott profi szakembereket. Egy évvel korábban született meg – szintén Moszkvában – Igor Markin magángyűjteményének privát múzeuma, az ART4.ru. A rádióműszerészből üzletemberré avanzsált Markin a kiállítási katalógusban közölt interjúban büszkén döngeti a mellét: „Gyűjtő vagyok, tulajdonképpen született gyűjtő. (…) Öt évvel ezelőtt beleszerettem a modern művészetbe. Mint gyűjtő ezt a belebolondulást tökéletesen kiviteleztem. Komolyan hiszem – és biztos vagyok benne, hogy a világon mindenkinél jobban hiszek ebben –, hogy akkora gyűjteményt vagyok képes létrehozni, mint egykor Tretyakov és Scsukin.” Az arrogáns és szerénytelen üzletemberhangszín ellenére az orosz oligarchák és kortárs gyűjteményeik különös szeretettel látott vendégek a világ minden táján. (Gondolatkísérlet 1: Vajon mit kapna Kovács Gábor, ha valami hasonlót nyilatkozna?) Az oroszdivatot (szemben például a szintén trendi indiai kortársakkal) nem csak az újgazdagok pénztárcája gerjeszti, a ruszofilia mögött aktuálpolitikai viszonyrendszerek is kitapinthatók: a putyini államalakulattal kiegyezni kész (poszt)kommunista érzelmi iskolázottság, vagy éppen a szláv erőt és a tekintélyt bálványozó nacionalizmus. (A képzőművészeti trenddel szemben él még a Moszkva-fóbia is, a liberális szabadságjogok Európa-párti tisztelői és az atlantista-érzelmű, nyugatias műveltségű konzervatívok körében. Mivel a szerző ez utóbbi táborba sorolja magát, nehezére esik a nemzetközi divatoktól és rossz felhangoktól függetlenül beszélni a kortárs orosz képzőművészetről. Ezért hagyja el azokat az izgatott szuperlatívuszokat, amelyek a hasonló tárgyú cikkek kényszeres velejárói.)
A debreceni MODEM-ben idén ősszel bemutatott Kortárs orosz művészet és a vele félig összenőtt Blue Noses-kiállítás (A meztelen igazság – Blue Noses cenzúrázatlanul) a fent vázolt intenciós koordinátarendszeren kívül született meg. A második emeleten berendezett nagyszabású tárlat helyére eredetileg egy szocart kiállítás érkezett volna, amely kiegészítette volna a magyar szocreál képzőművészet és az 50-es évek hétköznapjait bemutató két tárlatot. Az időközben belpolitikai botrányokat kavaró eredeti kurátor, Andrej Jerofejev végül lemondta a rendezést, így a már említett, Igor Markin-féle magángyűjtemény éppen Pozsonyban vendégeskedő válogatása került a helyére. De a jól értesült látogató hiába készül fel egy újgazdag megaprodukcióra, az orosz oligarcha (akárcsak Abramovics barátnője) minden beképzeltsége ellenére professzionális stábot alkalmazott; esetleg tényleg „született műgyűjtő”, aki biztos kézzel választja ki a kortárs orosz szcéna emblematikus műveit. A rosszindulatú várakozásokkal szemben a közel ezer darabot számláló kollekcióból összeállított kiállítás egy korrekt sztárparádé, meghintve a tipikus orosz karakterjegyekkel.
A bejárat mellett jobb kéz felé terül el a leghíresebb orosz kortárs művész, Ilja Kabakov ismert installációja, amely a kényszerűségből agyonzsúfolt társbérletek egykori közös konyhájának állít emléket vitrinekbe zárt üzenőfecnik és szegényes emléktárgyak összegyűjtésével. A szocialista realizmust felemás módon kifigurázó és továbbíró (tulajdonképpen konceptuális neoszocreált művelő) Erik Bulatov egy emblematikus vászonnal szerepel, amelyen egy ferde hagymakupolában végződő torony felett vérben ázik a század két fehér X-jele. De itt vannak a szocart csillagai is, Komar és Melamid egy frízszerű (nem túl jelentős) festménysorozattal, Szokov a már említett bronzszobrával vagy Alekszandr Koszolapov a Lenin-rendjelbe foglalt Mickey egérrel. A botrányhős Oleg Kulik sem maradhatott távolt, c-printjén egy meztelen férfi lengeti vörös zászlaját a lakótelepek közötti senkiföldjén, miközben a művész „kedvenc” állatai, két kutya hágja meg a lábszárait. Meg kell még emlékezni a Blue Noses csoportról is, akik külön kiállításon vonultatják fel életművük legjellemzőbb printsorozatait és videófilmjeit: van Bin Ladenhez bújó, mezítelen Bush elnök, kolbászokból kirakott szuprematista festmény, keresztre feszített Sztálin, sírjában forgolódó Lenin, töménytelen mennyiségű meztelen nő és a minden rendű és rangú hatalom bajszának infantilis húzogatása. Nem maradhatott ki a válogatásból az orosz újgazdagok kedvenc művészpárosa, Alekszandr Vinogradov és Vlagyimir Duboszarszkij sem, akik a Moszkvában tigrist sétáltató Warholt festették meg könnyed realista stílusban. A mezőny azonban a konceptuális indíttatású szocializmus-parafrázisoknál sokkal sokszínűbb. Vannak fátyolos hiperrealista képek a 80-as évekből, tintával festett, félévszázados absztrakt szösszenetek, ezüstzselatinos aktfotók, a 60-as, 70-es évekből itt felejtett késő-későavantgárd csendéletek, digitális printek, ikonszerű táblaképek, valamint robotokat formázó hungarocell emberek és szálvasakból hajlított bútorsziluettek.
Igor Markin gyűjteményének súlypontja – a nációsemleges munkák ellenére – pontosan tükrözi azt a jellegzetes orosz országimázs karaktert, amellyel az elmúlt egy-két évtizedben a helyi vagy emigráns művészek nagy karriert futottak be nyugaton. A népszerűség forrása a fogyasztói társadalommal ütköztetett szocialista rekvizitumok, azaz a két eltérő kultúrszféra összeszikráztatása: a vörös zászlóra hímzett Donald kacsa, a western képregényben megfogalmazott moszkvai típusok vagy a Blue Noses által közös kanapéra leültetett világpolitikusok. Az oroszok nem a kultúrák találkozásának felszínes metaforáival játszanak el, részükről a játék teljesen őszinte, hiszen foggal-körömmel ragaszkodnak saját ilyen vagy olyan hagyományaikhoz, Tolsztojtól az arrogáns bunkóságig. A Blue Noses tagjai bármilyen nőnek megfogják a mellét és szidják a romlott kapitalizmust, miközben tüntetően nem hajlandók megtanulni egy idegen nyelvet sem, hiába turnézzák körbe az egész Földet. Tanuljon meg oroszul a külvilág! A nyugati közönség szent borzadállyal nézi ezt a barbár felvonulást, közben élvezi is, mint az egzotikus bennszülöttek furcsa táncát. Sok orosz művész él ebből a posztkoloniális furcsaságimádatból, például a megfáradt Komar és Melamid, vagy a remek angol tudását (Sturcz János szíves pletykája nyomán) letagadó Oleg Kulik. De színtiszta opportunizmusból ezt nem lehet csinálni, az oroszok szeretik magukat és szeretnék, ha más is úgy szeretné őket, ahogy vannak, alkoholszagukkal, rongyosra olvasott Puskinukkal, narancsbőrös női fenekeikkel, arrogáns erőszakkultuszukkal, Nagy Péterükkel és a teljes Politbüróval. Csak nekünk furcsa ez itt a felzárkózás mézesmadzagja után loholó és a Balkán-komplexustól szenvedő Közép-Kelet-Európában. (Gondolatkísérlet 2: Képzeljünk el egy magyar konceptuális munkát például a São Pauló-i biennálén, amely Balassi Bálint nagyságát ecseteli! Na ugye.)
MODEM, 2008. IX. 25–XI. 16.
Leonyid Szokov 1989-ben, vagyis a Szovjetunió összeomlása előtt nem sokkal asztali méretű bronzszobrot mintázott Leninről. Az orosz kortárs művész a selymesre polírozott pártvezért a tucatszámra készülő kisbronzok szokásos részletrealizmusával ábrázolta az ikonográfiában szentesített hétköznapi polgári öltözékben, könnyed zakóban, mellényel és nyakkendővel. Még a zsebre dugott kéz és az érdeklődően előre nyújtott nyak sem lenne különös, ha nem egy Giacometti-féle, sétáló pálcikafigurát kellene tanulmányoznia. A szocart irányzathoz közeli Szokov a szobor elkészítésekor már egy évtizede az Egyesült Államokban élt, konceptuális plasztikája a két különböző kultúrát, a szovjet és a nyugati esztétikát állította kibékíthetetlen ellentétbe. A Giacomettivel szimbolizálható 20. századi modern művészet ugyanis értelmezhetetlen a bolsevik rezsim szemszögéből. Lenin, vagy akár Trockij – a 60-as évekbeli új baloldali teóriákkal ellentétben – nem avantgárd esztétikai alapokon kívánta felépíteni a forradalmi Oroszországot. A széles tömegeket jobban megszólító realista képzőművészet már a 20-as évek elejétől fontos szerepet játszott a kommunista propagandában, a sztálinizmus diadalra jutása után pedig szinte teljhatalmat élvezett. A szocialista realizmus gyakorlata a bolsevik diktatúrával együtt született meg, bár a nevét és a definícióját csak a 30-as évek elején – Sztálin személyes közreműködésével – kapta meg. Az angolszász művészettörténészek (elsősorban a nagy tekintélyű Alfred H. Barr és a korai modern orosz művészet historiográfusa, Camilla Gray) az oroszországi absztrakt törekvéseket beillesztették az egyetemes avantgárd történetébe, figyelmen kívül hagyva és démonizálva a szocialista realizmust. Pedig a szocreál nem sorolható egy súlycsoportba az orosz-szovjet avantgárddal, néhány intencióját (például a totális világalakítást, a tömegagitációt, sőt néha a stíluselemeit is) kisajátította, majd kicsontozott ellenfelét formalista gettóba zárta, és hagyta, hogy vegetáljon a szűkös nonkonform színtéren, miközben ő velejéig áthatotta a Berlintől Phenjanig érő érdekszféra vizualitását.
A mai orosz művészettörténet-írás sem a dichotómiára épül, a Guggenheim múzeumokban 2005-2006-ban turnézó Russia! című országimázs-tárlaton az orosz ikonfestők és a nonkonform művészek teljesen összeolvadtak a szocialista realista alkotókkal. Az oroszok ma sem érzékenyek a progresszió és a kereskedelmi művészet, a konceptualitás és az opportunizmus közti különbségre. A Londonban székelő oligarcha, Roman Abramovics fiatal barátnője, Dása Zsukova idén ősszel nyitotta meg egy lerobbant moszkvai konstruktivista buszgarázsban kortárs művészeti központját. A CCC Moscow névre keresztelt, világszínvonalú új kiállítótérhez Zsukova a Tate-től és a Gagosiantól toborzott profi szakembereket. Egy évvel korábban született meg – szintén Moszkvában – Igor Markin magángyűjteményének privát múzeuma, az ART4.ru. A rádióműszerészből üzletemberré avanzsált Markin a kiállítási katalógusban közölt interjúban büszkén döngeti a mellét: „Gyűjtő vagyok, tulajdonképpen született gyűjtő. (…) Öt évvel ezelőtt beleszerettem a modern művészetbe. Mint gyűjtő ezt a belebolondulást tökéletesen kiviteleztem. Komolyan hiszem – és biztos vagyok benne, hogy a világon mindenkinél jobban hiszek ebben –, hogy akkora gyűjteményt vagyok képes létrehozni, mint egykor Tretyakov és Scsukin.” Az arrogáns és szerénytelen üzletemberhangszín ellenére az orosz oligarchák és kortárs gyűjteményeik különös szeretettel látott vendégek a világ minden táján. (Gondolatkísérlet 1: Vajon mit kapna Kovács Gábor, ha valami hasonlót nyilatkozna?) Az oroszdivatot (szemben például a szintén trendi indiai kortársakkal) nem csak az újgazdagok pénztárcája gerjeszti, a ruszofilia mögött aktuálpolitikai viszonyrendszerek is kitapinthatók: a putyini államalakulattal kiegyezni kész (poszt)kommunista érzelmi iskolázottság, vagy éppen a szláv erőt és a tekintélyt bálványozó nacionalizmus. (A képzőművészeti trenddel szemben él még a Moszkva-fóbia is, a liberális szabadságjogok Európa-párti tisztelői és az atlantista-érzelmű, nyugatias műveltségű konzervatívok körében. Mivel a szerző ez utóbbi táborba sorolja magát, nehezére esik a nemzetközi divatoktól és rossz felhangoktól függetlenül beszélni a kortárs orosz képzőművészetről. Ezért hagyja el azokat az izgatott szuperlatívuszokat, amelyek a hasonló tárgyú cikkek kényszeres velejárói.)
A debreceni MODEM-ben idén ősszel bemutatott Kortárs orosz művészet és a vele félig összenőtt Blue Noses-kiállítás (A meztelen igazság – Blue Noses cenzúrázatlanul) a fent vázolt intenciós koordinátarendszeren kívül született meg. A második emeleten berendezett nagyszabású tárlat helyére eredetileg egy szocart kiállítás érkezett volna, amely kiegészítette volna a magyar szocreál képzőművészet és az 50-es évek hétköznapjait bemutató két tárlatot. Az időközben belpolitikai botrányokat kavaró eredeti kurátor, Andrej Jerofejev végül lemondta a rendezést, így a már említett, Igor Markin-féle magángyűjtemény éppen Pozsonyban vendégeskedő válogatása került a helyére. De a jól értesült látogató hiába készül fel egy újgazdag megaprodukcióra, az orosz oligarcha (akárcsak Abramovics barátnője) minden beképzeltsége ellenére professzionális stábot alkalmazott; esetleg tényleg „született műgyűjtő”, aki biztos kézzel választja ki a kortárs orosz szcéna emblematikus műveit. A rosszindulatú várakozásokkal szemben a közel ezer darabot számláló kollekcióból összeállított kiállítás egy korrekt sztárparádé, meghintve a tipikus orosz karakterjegyekkel.
A bejárat mellett jobb kéz felé terül el a leghíresebb orosz kortárs művész, Ilja Kabakov ismert installációja, amely a kényszerűségből agyonzsúfolt társbérletek egykori közös konyhájának állít emléket vitrinekbe zárt üzenőfecnik és szegényes emléktárgyak összegyűjtésével. A szocialista realizmust felemás módon kifigurázó és továbbíró (tulajdonképpen konceptuális neoszocreált művelő) Erik Bulatov egy emblematikus vászonnal szerepel, amelyen egy ferde hagymakupolában végződő torony felett vérben ázik a század két fehér X-jele. De itt vannak a szocart csillagai is, Komar és Melamid egy frízszerű (nem túl jelentős) festménysorozattal, Szokov a már említett bronzszobrával vagy Alekszandr Koszolapov a Lenin-rendjelbe foglalt Mickey egérrel. A botrányhős Oleg Kulik sem maradhatott távolt, c-printjén egy meztelen férfi lengeti vörös zászlaját a lakótelepek közötti senkiföldjén, miközben a művész „kedvenc” állatai, két kutya hágja meg a lábszárait. Meg kell még emlékezni a Blue Noses csoportról is, akik külön kiállításon vonultatják fel életművük legjellemzőbb printsorozatait és videófilmjeit: van Bin Ladenhez bújó, mezítelen Bush elnök, kolbászokból kirakott szuprematista festmény, keresztre feszített Sztálin, sírjában forgolódó Lenin, töménytelen mennyiségű meztelen nő és a minden rendű és rangú hatalom bajszának infantilis húzogatása. Nem maradhatott ki a válogatásból az orosz újgazdagok kedvenc művészpárosa, Alekszandr Vinogradov és Vlagyimir Duboszarszkij sem, akik a Moszkvában tigrist sétáltató Warholt festették meg könnyed realista stílusban. A mezőny azonban a konceptuális indíttatású szocializmus-parafrázisoknál sokkal sokszínűbb. Vannak fátyolos hiperrealista képek a 80-as évekből, tintával festett, félévszázados absztrakt szösszenetek, ezüstzselatinos aktfotók, a 60-as, 70-es évekből itt felejtett késő-későavantgárd csendéletek, digitális printek, ikonszerű táblaképek, valamint robotokat formázó hungarocell emberek és szálvasakból hajlított bútorsziluettek.
Igor Markin gyűjteményének súlypontja – a nációsemleges munkák ellenére – pontosan tükrözi azt a jellegzetes orosz országimázs karaktert, amellyel az elmúlt egy-két évtizedben a helyi vagy emigráns művészek nagy karriert futottak be nyugaton. A népszerűség forrása a fogyasztói társadalommal ütköztetett szocialista rekvizitumok, azaz a két eltérő kultúrszféra összeszikráztatása: a vörös zászlóra hímzett Donald kacsa, a western képregényben megfogalmazott moszkvai típusok vagy a Blue Noses által közös kanapéra leültetett világpolitikusok. Az oroszok nem a kultúrák találkozásának felszínes metaforáival játszanak el, részükről a játék teljesen őszinte, hiszen foggal-körömmel ragaszkodnak saját ilyen vagy olyan hagyományaikhoz, Tolsztojtól az arrogáns bunkóságig. A Blue Noses tagjai bármilyen nőnek megfogják a mellét és szidják a romlott kapitalizmust, miközben tüntetően nem hajlandók megtanulni egy idegen nyelvet sem, hiába turnézzák körbe az egész Földet. Tanuljon meg oroszul a külvilág! A nyugati közönség szent borzadállyal nézi ezt a barbár felvonulást, közben élvezi is, mint az egzotikus bennszülöttek furcsa táncát. Sok orosz művész él ebből a posztkoloniális furcsaságimádatból, például a megfáradt Komar és Melamid, vagy a remek angol tudását (Sturcz János szíves pletykája nyomán) letagadó Oleg Kulik. De színtiszta opportunizmusból ezt nem lehet csinálni, az oroszok szeretik magukat és szeretnék, ha más is úgy szeretné őket, ahogy vannak, alkoholszagukkal, rongyosra olvasott Puskinukkal, narancsbőrös női fenekeikkel, arrogáns erőszakkultuszukkal, Nagy Péterükkel és a teljes Politbüróval. Csak nekünk furcsa ez itt a felzárkózás mézesmadzagja után loholó és a Balkán-komplexustól szenvedő Közép-Kelet-Európában. (Gondolatkísérlet 2: Képzeljünk el egy magyar konceptuális munkát például a São Pauló-i biennálén, amely Balassi Bálint nagyságát ecseteli! Na ugye.)
© Rieder Gábor