partnereink
Spengler Katalin: Családregény képekben
Csáky Marianne: Time Leap 2.
MEMOArt Galéria, 2008. IX. 20–XI. 20.
A családregény egy család több generáción átívelő története, melyben mindnyájunkat más-más mozzanatok fognak meg. Számomra mindig is az volt a legvarázslatosabb, ahogyan és amilyen részletességgel az író fel tudja idézni az életét, a családi történeteket, a közvetlen közelében élő emberek, generációk múltját – és a múltat általában. Az átlagember számára, de a magam számára mindenképpen, a családi viszonyok rekonstruálhatatlanul töredezettek. A családi emlékezet által őrzött történetek maguktól ritkán állnak össze több szálon futó, regényes sztorivá, sokunk előtt örök rejtély marad, hogyan éltek a szülei vagy a nagyszülei ifjúkorukban. A művészi intuíció azonban képes a hiányok kitöltésére, a hiányzó láncszemek pótlására. Egyes művészek Houdinihoz hasonlóan tudnak kiszabadulni az idő fogságából, s szabadon közlekednek a múlt, a jelen és a jövő között. Az időugrás számukra szellemi kaland. Hogy miért fontos ez? Azért, mert – ahogy Rushdie írja – az ember, amikor megszületik, „visszavonhatatlanul belekeveredik a történelembe”, emlékezni tehát kell.
A múlt iránt való érdeklődés persze nem minden életszakaszra jellemző. Meg kell érnünk egy bizonyos kort ahhoz, hogy fölébredjen bennünk a korábbi életünk, a gyerekkorunk iránti kíváncsiság, s az emlékeket engedjük a tudatunk előterébe nyomulni. „Az embernek kamaszkoráig inkább a jövő felé fordul a memóriája, mint a múlt felé”, később jön az emlékezés és a megszépítő múltbavágyás – írja Garcia Marquez, a téma szakembere. Akik Csáky Marianne-hoz és hozzám hasonlóan beléptek életüknek abba korszakába, amikor a múltba való utazás nélkülözhetetlenné válik a jelen és a jövőbeli identitás kiteljesítéséhez, valószínűleg sóvárogva nézik a művész alkotásait. Csáky Marianne ugyanis szerencsés ember, akinek tálcán kínálta az élet a múlt felidézésének lehetőségét. Nagypapájától, aki szenvedélyes amatőr fényképész volt, mintegy 2500 fotót örökölt, ezek közül válogatott képeket a kiállítás anyagának elkészítéséhez. Nem ismerhettem a nagypapát, de fotóit látva egyértelműen kirajzolódik az a törekvése, hogy megörökítse, képekben beszélje el azt, ahogyan a családja élt, s ahogyan ő látta maga körül a világot. Értette, hogy mit jelent az emlékezés, s hogy miért kell emlékezni jelentéktelennek tűnő pillanatokra is. Ismét Marquez jut eszembe: „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet”. A fantasztikus örökség már korábban is arra inspirálta Csáky Marianne-t, hogy a nagypapa egyes képeit továbbgondolja, továbbrajzolja, az ő benyomásaihoz hozzátegye a maga impresszióit. A light boxokkal és a bőrképekkel elkezdett, majd a printekkel kiteljesedő mostani sorozat azonban jóval több ennél, mondhatni komplett családregénnyé áll össze.
A portréfotókról megismerhetjük a művész szüleit és testvéreit, akiket idillikus légkörben és szituációkban örökített meg a nagypapa, és láttat az alkotó. A fotók minden kétséget kizáróan amatőr jellegűek, s a képeken szereplő család ruházata és az olykor beszédes hátterek is egy adott korszakhoz, időhöz és helyhez kötöttek. A hétköznapi jelenetekben mégis a művészettörténet toposzai villannak föl: madonna gyermekével, játszadozó gyerekek, kislányportré, családi jelenet a szabadban. Szinte minden egyes kép mellé odailleszthetnénk egy-egy olyan ismert, klasszikus festményt, amelyek a maguk idejében ugyancsak azzal a céllal jöttek létre, hogy emlékeket, arcokat, pillanatokat őrizzenek meg, mentsenek át az utókor számára. A Csáky Marianne által műalkotássá formált emlékek, fotók így a szubjektív szférából a mindnyájunk által megtapasztalt, befogadható, ismerős, közös élmények síkjára lépnek át. A művész azonban egyetlen képet sem engedett távolabb magától, bár a kiállító terem falára akasztotta, mégis valamennyit a személyes terében tartja továbbra is. Nemcsak azt látjuk, hogy ő maga szabadon közlekedik az idősíkok rétegeiben, hogy a fotókon egy helyen és egy időben más-más életkorú képmásai bukkannak fel. A sok évvel ezelőtt rögzített családi jelenetekhez ma is közel hajol, figyelmes arccal ül a szerettei közé.
A családi múlthoz való sajátosan személyes viszonyát azonban nem csupán képi elemekkel jeleníti meg. A nagyapai örökségből válogatott amatőr diafelvételekkel és fényképekkel rengeteget dolgozott, amíg a most látható, professzionális minőségű képalkotásokká váltak. Így a személyes emlékekből mindenek dacára mégis csak technikai képek, a személyes kézjegy, az érintés hiányát hordozó, személytelen nyomatok, celluloidok jöttek létre. Az emlékektől, a múlttól azonban lehetetlen eltávolodni, ezt jelzik a light boxok számára saját kezűleg kreált fémkeretek, melyek a tükör segítségével konkrétan is új megvilágításba helyezik a múltat; az emberi bőrre emlékeztető bőranyag, mely a rajta lévő rajzokkal, domborítással a tetováláshoz hasonló hatást kelt; illetve a printekre illesztett, selyemanyagokból kivágott sziluettek, melyeket Csáky Marianne saját kezű hímzésével rögzített a képfelülethez. A finom tapintású és színű, selymes textilek úgy működnek a családi történetben, mint az idő: eltakarnak, befednek bizonyos képelemeket, miközben egy-egy új kompozíció részeivé válnak. Egyetlen zárómondatban összefoglalva, amelyet újra Marqueztől idézek: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”
MEMOArt Galéria, 2008. IX. 20–XI. 20.
A családregény egy család több generáción átívelő története, melyben mindnyájunkat más-más mozzanatok fognak meg. Számomra mindig is az volt a legvarázslatosabb, ahogyan és amilyen részletességgel az író fel tudja idézni az életét, a családi történeteket, a közvetlen közelében élő emberek, generációk múltját – és a múltat általában. Az átlagember számára, de a magam számára mindenképpen, a családi viszonyok rekonstruálhatatlanul töredezettek. A családi emlékezet által őrzött történetek maguktól ritkán állnak össze több szálon futó, regényes sztorivá, sokunk előtt örök rejtély marad, hogyan éltek a szülei vagy a nagyszülei ifjúkorukban. A művészi intuíció azonban képes a hiányok kitöltésére, a hiányzó láncszemek pótlására. Egyes művészek Houdinihoz hasonlóan tudnak kiszabadulni az idő fogságából, s szabadon közlekednek a múlt, a jelen és a jövő között. Az időugrás számukra szellemi kaland. Hogy miért fontos ez? Azért, mert – ahogy Rushdie írja – az ember, amikor megszületik, „visszavonhatatlanul belekeveredik a történelembe”, emlékezni tehát kell.
A múlt iránt való érdeklődés persze nem minden életszakaszra jellemző. Meg kell érnünk egy bizonyos kort ahhoz, hogy fölébredjen bennünk a korábbi életünk, a gyerekkorunk iránti kíváncsiság, s az emlékeket engedjük a tudatunk előterébe nyomulni. „Az embernek kamaszkoráig inkább a jövő felé fordul a memóriája, mint a múlt felé”, később jön az emlékezés és a megszépítő múltbavágyás – írja Garcia Marquez, a téma szakembere. Akik Csáky Marianne-hoz és hozzám hasonlóan beléptek életüknek abba korszakába, amikor a múltba való utazás nélkülözhetetlenné válik a jelen és a jövőbeli identitás kiteljesítéséhez, valószínűleg sóvárogva nézik a művész alkotásait. Csáky Marianne ugyanis szerencsés ember, akinek tálcán kínálta az élet a múlt felidézésének lehetőségét. Nagypapájától, aki szenvedélyes amatőr fényképész volt, mintegy 2500 fotót örökölt, ezek közül válogatott képeket a kiállítás anyagának elkészítéséhez. Nem ismerhettem a nagypapát, de fotóit látva egyértelműen kirajzolódik az a törekvése, hogy megörökítse, képekben beszélje el azt, ahogyan a családja élt, s ahogyan ő látta maga körül a világot. Értette, hogy mit jelent az emlékezés, s hogy miért kell emlékezni jelentéktelennek tűnő pillanatokra is. Ismét Marquez jut eszembe: „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet”. A fantasztikus örökség már korábban is arra inspirálta Csáky Marianne-t, hogy a nagypapa egyes képeit továbbgondolja, továbbrajzolja, az ő benyomásaihoz hozzátegye a maga impresszióit. A light boxokkal és a bőrképekkel elkezdett, majd a printekkel kiteljesedő mostani sorozat azonban jóval több ennél, mondhatni komplett családregénnyé áll össze.
A portréfotókról megismerhetjük a művész szüleit és testvéreit, akiket idillikus légkörben és szituációkban örökített meg a nagypapa, és láttat az alkotó. A fotók minden kétséget kizáróan amatőr jellegűek, s a képeken szereplő család ruházata és az olykor beszédes hátterek is egy adott korszakhoz, időhöz és helyhez kötöttek. A hétköznapi jelenetekben mégis a művészettörténet toposzai villannak föl: madonna gyermekével, játszadozó gyerekek, kislányportré, családi jelenet a szabadban. Szinte minden egyes kép mellé odailleszthetnénk egy-egy olyan ismert, klasszikus festményt, amelyek a maguk idejében ugyancsak azzal a céllal jöttek létre, hogy emlékeket, arcokat, pillanatokat őrizzenek meg, mentsenek át az utókor számára. A Csáky Marianne által műalkotássá formált emlékek, fotók így a szubjektív szférából a mindnyájunk által megtapasztalt, befogadható, ismerős, közös élmények síkjára lépnek át. A művész azonban egyetlen képet sem engedett távolabb magától, bár a kiállító terem falára akasztotta, mégis valamennyit a személyes terében tartja továbbra is. Nemcsak azt látjuk, hogy ő maga szabadon közlekedik az idősíkok rétegeiben, hogy a fotókon egy helyen és egy időben más-más életkorú képmásai bukkannak fel. A sok évvel ezelőtt rögzített családi jelenetekhez ma is közel hajol, figyelmes arccal ül a szerettei közé.
A családi múlthoz való sajátosan személyes viszonyát azonban nem csupán képi elemekkel jeleníti meg. A nagyapai örökségből válogatott amatőr diafelvételekkel és fényképekkel rengeteget dolgozott, amíg a most látható, professzionális minőségű képalkotásokká váltak. Így a személyes emlékekből mindenek dacára mégis csak technikai képek, a személyes kézjegy, az érintés hiányát hordozó, személytelen nyomatok, celluloidok jöttek létre. Az emlékektől, a múlttól azonban lehetetlen eltávolodni, ezt jelzik a light boxok számára saját kezűleg kreált fémkeretek, melyek a tükör segítségével konkrétan is új megvilágításba helyezik a múltat; az emberi bőrre emlékeztető bőranyag, mely a rajta lévő rajzokkal, domborítással a tetováláshoz hasonló hatást kelt; illetve a printekre illesztett, selyemanyagokból kivágott sziluettek, melyeket Csáky Marianne saját kezű hímzésével rögzített a képfelülethez. A finom tapintású és színű, selymes textilek úgy működnek a családi történetben, mint az idő: eltakarnak, befednek bizonyos képelemeket, miközben egy-egy új kompozíció részeivé válnak. Egyetlen zárómondatban összefoglalva, amelyet újra Marqueztől idézek: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”
© Spengler Katalin