Artportal.hu

Meditáció a Vajda Lajos kiállításon

Magyar Nemzeti Galéria, 2008. II. 22-ig

1934-ben pengően éles vonallal több aktot és fejet – köztük portrét is – rajzolt Vajda Lajos, melyek az életműben összefüggő vonulatot alkotnak. Az egyszerűségükben, a tömörségükben, a lényegre való lecsupaszítás elvontságában kristályos tisztasággal feszülnek rá a papírra, miközben egymással olyan szoros kapcsolatot alkotnak, mintha egy gyöngyfüzér szemei lennének. Lágyak és intenzívek egyszerre és olyanok, mintha előkészületei vagy felvezetései lennének az 1935 és az 1937 között született önarcképeknek. A Könyöklő konkrét formai viszonylatban is az, hiszen a profil majd a Kettős-fejek sorozatban vissza fog térni, a Fej kendővel pedig a groteszkségig merész absztrahálásban, melyen a száj két egymással ellentétes „irányú” görbület csupán, a későbbi alkotói metódus invenciózus előlegezése. Mindez arra mutat, hogy a figurális ábrázolás fontos mozzanat volt Vajda Lajos művészetében, illetve nem is mozzanat, inkább folyamat, amelyek az ikonos önarcképek megalkotásába torkolltak.

Elgondolkoztató, hogy mennyi önarckép készült már 1924–l925-ben! Ezeken Vajda hol sapkában, hol kalapban, hol csokornyakkendőben, hol ingujjban realisztikusan ábrázolta magát. De az önarcképek az 1930-as évek közepén megsokasodnak, és immár az egyetlen vonallal kikanyarított ékességükben lépnek elénk. Egyetlen vonallal rajzolódik ki a kontúruk, árnyalás, satírozás nélkül, de gyakran más motívumokkal összeeresztve, olykor akár bonyolult konstrukcióban. A kiállításon ez hatott rám revelációként, a mennyiségében is sok önarckép és az, ami a titkuk: mi végre jöttek létre?

Vajda önarcképeit az önmagával és a léttel való szembesülés hívta életre, és ebből fakadóan az önismeret olyan fokozataiként jelentek meg a portrék, ami a világ megismerésének igényét is magában foglalta. Ezek az önarcképek mértékegységként is hatnak, az önmagával mért lét etalonjaiként. Ezt az aspektust azonban nem valamiféle narcizmus vagy exhibicionizmus motiválta, még ha a Álarcos önarckép (1935), a Sötét önarckép (1935) és a Fekete önarckép (1935 körül) el is árul valamit a rejtőzködés, illetve a szerepjátszás késztetéséből. De legtöbbjük nagyon is objektív jellegű, hűvösen tárgyilagos. Az arc azt a kiindulási pontot vetíti fel, amelyen keresztül a dolgok egymás mellé rendeződnek, illetve ahogyan a dolgokat Vajda látja és megéli. Ugyanakkor némelyikük nem nélkülözi a mélylélektani összefüggéseket sem, sem pedig – bár ez csak elvétve fordul elő – a vallomásosságot.

Az első csoport a szentendrei és szigetmonostori népi motívumgyűjtés köréhez kapcsolódik. Ha mindegyikük nem is szerepelt a tárlaton, hozzájuk a kiállításon bemutatott képek vezettek. Egy egész csokorra való készült belőlük: Önarckép asztallal (1936), Önarckép templommal (1936), Önarckép ablakráccsal (1936), Falusi motívumok önarcképpel (1936), Önarckép architektúrával (1936), Önarckép pontozott négyszögekkel (1937), Rajzmontázs önarcképpel (1937).

A szentendrei népi építészet elemeivel és tárgyi kultúrájával összemontírozott rajzok tehát logikusan illeszkednek a szentendrei programhoz, ami éveken át a szerb településhez kötötte a néhány évig ott élő festőt. A Rajzmontázs önarcképpel az egyik legszebb darabja annak a „transzparens montázstechnikának”, amelyet Vajda a rétegezetten egymásra helyezett motívumokból állított elő: legyen az ablakkeret, templomtorony, tányér, kés, almahéj, kapu. A művész önarcképe nem kap a felsorolt részleteknél nagyobb hangsúlyt, szervesen beleágyazódik a motívumokba. Itt a saját környezetével való együttlélegzés, a kisvárosi lét „csodáira” való ráhangolódás és egyúttal az „etalon”-jelleg jutott szóhoz.

Vajda azonban egy-két önarcképén lefejti magáról környezetének varázslatos elemeit, és csak a saját fejét jeleníti meg. Mégpedig a legszebb önarcképeken szubjektíven, lelkiállapotot is érzékeltetve vagy telve misztikummal: Kettős önarckép pettyegetéssel (1937), Önarckép koponyával (1936).

Megrendítő a kettős önarckép, melyen egymásba montírozódik Vajda jobbra, illetve balra tekintő borostás arca. Valamiféle dacos komorság hatja át és teszi egyúttal hatalmassá, sőt: monumentálissá ezt a szinte szenvedő arcot, és még a magány is átsüt rajta, melyet a korábbiakban nem engedett szóhoz jutni a művész. Az üres szemgödrök, melyek eddig is gyakoriak voltak, ezúttal nem objektív semlegességgel jelennek meg, hanem befelé néznek, mintegy a saját magába zuhanó meditatív állapot kifejezéseként.

A másik rajzon, melyen fekete alapra ragasztva jeleníti meg magát Vajda, a homlokra egy koponya vésődik két egymást keresztező csonttal. A halált megidéző motívum a mulandóság szimbóluma. Farkasszemet néz Vajda a halállal – de a különös az, hogy a szemek aszimmetrikusak. Nem a rettenet, hanem a rejtélyesség érzetét keltik fel ezek a szemek: mindkettőbe belerajzolja a művész a szemgolyót, de az egyiket üresen hagyja, a másikat, fekete gömb érzetét keltve, kitölti. Küszöbhelyzetre utal így az ábrázolás: egyszerre idézve föl az élet és az elmúlás kettősségét. Vajda egész habitusa belesűrűsödik az ingnyakból kiemelkedő, férfiasan kemény fejtartásba, miközben a látnoki szempár titkok, sejtelmek szuggerálója.

1937-ben akár sorozatnak is felfogható kettős arcképek születnek. Ezeken Vajda önmaga mellé, pontosabban önmagára vetülve egyik barátja fejét is megrajzolta. A legkiérleltebb lapon, a Barátokon, melyen Bálint Endre festőművészt komponálta egybe az önarcképpel, szubjektívebb, melegebb érzelmi árnyalatok jelennek meg a vallomás közvetlenségével. Az egymásba forduló, az egymásra írt fejek a meghittség és az összetartozás jelei, miközben az emlékezés, illetve az emlékeztetés kissé nosztalgikus gesztusa is megrezdül bennük.

Vajda önarckép-variációiban eljut az Életfa-önarcképig (1937). Talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy ebben a munkájában arcát a dolgok ősformájával, archetipikus alakjával köti össze. Mélyre ás, ősi szimbólumjelleggel ruházza föl magát, illetve létezése folytonosságát, amikor pettyegetve ábrázolt profilját egy fa lombkoronájának stilizált körébe helyezi bele, a kör fölé pedig egy hatalmas kapu íve feszül. Itt az arc embléma jellegű, és a fölé boruló falomb gömbje/köre pedig egy önmagába visszatérő görbeként zárja magába az önarcképet. Úgy tűnik, hogy az eddig követett önarckép-vonulatban ez az utolsó állomás: mélyfúrás és szintézis is egyben azáltal, hogy Vajda magát a világmindenség ősi jelrendszerébe, kitágított dimenziójába helyezi.

Időben ugyan későbbi keletkezésű ez a mű, de szoros a kapcsolat – még ha többé-kevésbé rejtett is az összefüggés – egy másik képi formával, illetve képtípussal, az 1936-ban alkotott ikonos önarcképekkel. Vajdát érdeklődése és koraifjúságában szerzett élményei, mely már Szerbiában, később Szentendrén is a bizánci-ortodox valláshoz vonzotta, a világi és a szakrális ábrázolás ötvözéséhez és a kettő belülről való átéléséhez vezették. Gondolkodásmódja kulturális gyökereit és bölcseleti tájékozódását tekintve is az ikonfestészetben identifikálódott. Az önarcképek továbbgondolásának logikus folytatása volt az a transzcendens átlényegítést szolgáló szemlélet és akarat, amely az ikonos önarcképeket életre hívta. Ezek a festmények: a Liliomos önarckép, az Ikonos önarckép és a Felmutató ikonos önarckép valósággal beboltozzák az önportrékkal jellemezhető szellemi útját.

A Liliomos önarckép szikár ábrázolás az éber tekintetű Vajdával és a tisztaságot szimbolizáló liliommal, amint a virág élettől duzzadóan és csaknem harciasan felkúszik mellette. A sárga (arany) alapra rajzolódik rá a stilizált fej és a felsőtest. A kép többértelműségét a liliom adja, mely nemcsak az ártatlanság jelképe, hanem jogar is, vagy éppen a sápadt halál előhírnöke. Felfogásban akár ikerpárja is lehetne az Ikonos önarckép, melyen attribútum nélkül és igen koncentráltan jelenik meg a festő.

Azonban mindkettőnél sokkal bonyolultabb a Felmutatós ikonos önarckép. Itt a pettyegetett festészeti technika áramlásában három arc rajzolódik egymásra, illetve tűnik át egymáson. Bármennyire magas rendű és komplexitásában a leggazdagabb is ez az ábrázolás, melyen az individuális és az ikonarc montírozódik egymásra és harmadikként a légies kék fejforma, mely a szellemi szférára utal, e nyugtalanító hármassághoz – test-szellem-lélek”, illetve „ember-Isten-Istenember”– képest a transzcendens kinyilatkoztatást a maga kikezdhetetlen és fölülmúlhatatlan szilárdságában az Ikonos önarckép képviseli. Az ember és a művészet misztériumát egyaránt felvetítő hármas arckép rétegezetten és egymásba hatolva vetíti föl a művész „igehirdető” szerepét, de ez a vonalkázással és színes pontokkal festőileg is megteremtett fluktuáció valójában a szenvedő Vajda önarcképe.

Az ikonfestészet festészeti normáihoz és szabályaihoz is közelebb áll az egyetlen szakrális egységbe összefogott Ikonos önarckép. Zártsága, lekerekítettsége, moccanatlansága a maga tömbszerűségében kiszűri a kétségeket, kiszűri a változások és átalakulások felzaklató folyamatait. Egyértelműsége nem elszegényedést, hanem kivételes csúcspontot jelent, amelyben szétárad a harmónia. Időtlennek és a végtelennel is kapcsolatban levőnek érezzük, ahogyan a redukált formákból felépített figura lepelszerű kék ruhájában egyszerűen és mégis „diadalmasan”, azaz: a megmásíthatatlan dolgok evidenciájával valósággal ráég a homogén sárga (arany) háttérre. Az ovális arc körfej formába íródik át, ami kiszűri az esetlegességeket. Így eshetett, hogy az ikon igazi ikonjellege, belső fénnyel való telítettsége a kiállításon szakrális gyújtópontként hatott.

1938-ban megszakad az önarcképek sora, és immár Szentendre nélkül új szakasz nyílik Vajda Lajos festészetében. A prehisztorikus, illetve az indián, az afrikai és az óceániai művészet olyan új inspirációs forrás, amelynek ihletésére vicsorgó maszkok, belapított fejű szörnyek, félelmet keltő madarak és démonok születnek. Abban a tudatalattit megmozgató, irracionális folyamatban, amelyben az arcok maszkokká válnak, a festő önarcképeinek nincsen már helye. Festészetében egyre inkább a szürrealista víziók nyomulnak előtérbe.

Az utolsó alkotói évben, 1940-ben a semmiből kirobbanó növényi formák, szárnyas lények, rostok és gyökerek formációi kerülnek a csomagolópapírra, amelyeken Vajda a fekete szénrajz örvénylő forgatagában szenvedélyes lendülettel elevenít meg egy tragikus kiúttalanságba zuhanó világot. Ki gondolna itt az önarcképekre? És mégis, legalábbis nekem úgy tűnt, mondhatnám úgy jelent meg, hogy a zárványok közé ékelt szem vagy szempár Vajda sorsát, a halál előrevetítő szenvedő életet zárja magába. Igaz, az arc már szétroncsolódott ezeken az apokaliptikus látomásokon, de a szem fénye még egy utolsó lobbanással felgyúl a súlyos növényi kötegek belsejében (Egyszemű, Világító szempár, Ősnövényzet, Metamorfózis, Szem gyökerekkel). Elképzelhető, hogy ezek a „torzóként” fennmaradt arcok lennének Vajda Lajos utolsó önarcképei?