Artportal.hu

Ahogyan hosszú évek során megszokhattuk május utolsó hetei a Képzősöké. Idén összesen 30 végzős festőnövendék mutatkozott be a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében, ahol a kétfordulóban megrendezett kiállítás kissé szellősebb rendezésű, de legalább annyira sokszínű és formagazdag volt, mint az elmúlt évek hasonló bemutatói.

Az éves festődiploma kritikája vagy mondjuk inkább leíró elemzése a változatos anyagnak köszönhetően évről évre ugyanazokat a kérdéseket veti fel, nevezetesen: a növendékekre milyen befolyással-hatással volt mesterük, hogyan boncolgatják a képzőművészeti műfajok határainak képlékenységét, miképp csillantják fel individuumukat vagy épp idomulnak a kortárs művészet aktuális trendjeihez. Az ötletesség, egyediség, szakmai felkészültség, olyan hívószavak, amelyek minden végzős kiállítás fokmérői. Azonban rögzítsük már az elején, hogy a diploma bemutató illékony pillanat, egy aktuális látlelet, amely elősegíti, de nem határozza meg a pályakezdők jövőbeni művészi kiteljesedését. Éppen ezért említést kell tenni az olyan üdvözlendő ötletekről, mint a Kogart V. Friss kiállítása, amely rendhagyó módon nem az idei diplomázókat mutatja be, hanem az elmúlt négy évre visszatekintő válogatáson keresztül vázolja, milyen úton haladnak, hogyan állják meg helyüket a művészeti életbe bekerült fiatal képzőművészek. 

Az elcsépelt közhely, miszerint a végzősök tárlata a kortárs művészeti szcénát is meghatározó kérdések és trendek mikro lenyomata, úgy tűnik idén is megállja a helyét. Hamar feltűnik, hogy a klasszikus táblakép 21. századi értelmezéséről szóló diskurzus határozza meg leginkább a legfiatalabb festőgeneráció tevékenységét. A felvetés aktualitását mi sem mutatatja jobban, hogy a diploma-kiállítással majdnem egy időben került megrendezésre, a hasonló kérdéskört boncolgató Lenmechanika című kiállítás az Ernst Múzeumban, ahol szintén fiatalok, szintén a festészet újraértelmezetett funkciójáról vallottak. Nos, a Barcsay Terem falain lógó művek bizonyítják, hogy a festészet él és virul, a más műfajoktól kölcsönzött hordozók a fotó, a számítógép, stb. alkalmazása immár a festészet magától értetődő, szerves része. Az anyagok, technikák, műfajok közötti párbeszéd evidenciája tehát adott, a hogyan kérdése viszont még nyitott és korántsem problémamentes. Leginkább a poszt-posztmodern létből fakadó kétségek, a globális szinten is jellemző szkepszis vetül ki a fiatalok alkotásira. Alapjában véve apolitikus, a világ jelenségeivel szemben kevéssé kritikus, annál inkább önreflexív műveket láthatunk. A biztonságot nyújtó hétköznapi és személyes életből merített témák dominálnak, lehetőleg kikerülve minden ingoványos, konfrontációra alkalmas területet. Ez a befelé forduló szemlélet persze korántsem nóvum, évek óta jelen van nemcsak az Egyetem, hanem a többi kiállítóhelységek falai között is. A diplomások persze nincsenek egyszerű helyzetben, a mindenféle gazdasági (értsd:  galériás, műkereskedelmi) okok taglalásától eltekintve, a teljes legitimációt szerzett intermedialitás egy olyan eszköznek tűnik, amelyet cseppet sem könnyű jól, kliséktől és félreértésektől mentes módon a kvalitásos műalkotás szolgálatába állítani. 

Feltűnő jelenség az idei tárlaton is, hogy az alkotók a több darabból álló, egymást kiegészítő, méretében sokszor monumentális műegyüttesek felvonultatását preferálják. Az összeillesztett és formázott vászon lehetőségeit használja ki Bedőcs Zsolt absztaháló-organikus vonaljátékba leképezett színkísérleteivel, amely korábban készült laza akvarelljeinek letisztult és érett folytatása. A Drozdik tanítványok közül nem csak Bedőcs fordítja figyelmét a kolorit vizsgálatára. Esse Bánki Ákos vásznain a fény, a tér és mozgás egyidejű képi megfogalmazása a festői kísérletezés fő iránya mindezt a még éppen felismerhető, de alapvetően erősen absztraháló műterem enteriőrök témáján vezet végig. A nonfiguratív színkavalkád a szintén Drozdik tanítvány Végi Péter művein is meghatározó, viszont a finom, apró gesztusok líraisága egy jóval keményebb és szárazabb, mindent betöltő kalligráfiává terebélyesedő kompozícióvá válik.

Az optikai illúziókeltés lehetőségeit vizsgálja Lenkes Ildikó mozaiklabdákból épülő, geometrikus kompozíciója, amely profibb festészeti kivitelezésben egészen erőteljes munka lehetne. Profizmusból viszont nincs hiány Szabó Roland pixeles festményén, amely tudományos szárazsággal enged bepillantást a számítógépes színbontás képteremtő lehetőségeinek tárházába. A színtani vizsgálatok és a realizmus viszonyának konceptuális megközelítésű példája Kalas Zsuzsa Krisztina munkája. Kalas koherens gondolati ívet követve jut el a véletlenszerű kép kivágatokkal operáló tárgyias csendéletektől egy „fiktív” színskálán keresztül, egyfajta összegzésként a két monokróm vászon egyszerűségéig. Míg Kalas konceptuális egységgé gyúrta a festészet, az installáció és egyéb műfajok tanulságait, addig Horváth Orsolya Réka műve alapvetően a médiumtobzódásban határozható meg. A szedett-vedett szobor-festmény-kollázs-environment mű együttes minden keresetlensége ellenére, vagy épp azért, valójában igen látványos alkotás.

     Mind stiláris, mind műfaji szempontból a tradicionális festészeti hagyományokat követő festők teszik ki idén is a diplomázók nagyobb hányadát. Könyv Katalin portréinak és csendéleteinek burkolt iróniája és az ehhez társult nyers, de mégis biztos festésmód egészen bizarr hangulatúvá teszi művészetét, amely egyedi módon kamatoztatta a 20. század első felének expresszív művészeti örökségét.

Könyv Katához hasonlóan a klasszikus csendéletet választotta fő témájául Király György, aki torzított, sántító perspektívájú, párás és maszatolt szobabelsőinek és bádogkannáinak legközvetlenebb előképét Morandi és Váli Dezső művészetében kell keresnünk. Kicsit elrajzolt, kicsit ötlettelen, igazi iskolás akt és csendélet tanulmánysorozatot állított ki Pintye Anna, amit tekinthetnénk részéről jól átgondolt, gunyoros provokációnak, bár félő, hogy nem ez a helyzet.  Apropó akt: Huszánk Szilárd vöröses háttér előtt felbukkanó, konvencionális hátaktjai nem kis meglepetést okoztak azoknak, akik korábbi videó munkáit ismerték. Tájkép az idei felhozatalban kevés akad, egyedül Zirczi Judit kiüresedett, ember nélküli, fiktív városai-vidékei jelentik a kivételt.

A kiállításon belül markánsan rajzolódik ki az énközpontú és a pszichológiai megközelítést választó alkotók köre. Szabó Noémi neonos-fémes színvilágú, arctalan nőalakjai valójában önarcképek, a természet determinálta test és a lélek küzdelmének vizuális lenyomatai. A téma humorosabb és önironikusabb oldalát fogta meg Pinczés József, akinek éjszakai jelenetein a zsiráfok mellett feltűnő művész egészen szürreális látványt nyújt. Mátis Gergely premier plánra komponált, fintorba rándult, széthúzott szájú önarcképeinek brutalitását az elnagyolt, lapos ecsetkezelés turbózza fel, bár hozzátesszük a hasonló portréfelfogás az elmúlt években többször is felbukkant a Barcsay Terem falai között. Az önreflexió egyik érdekes példája Szunyoghy Viktória klónozott nőalakjai, akiket csak a pólójuk különböztet meg egymástól. Az ötlet, hogy a T-shirt, mint üzenethordozó idézze fel Szunyoghy korábbi Afrika témájú műveit, egy jó geg, amely frappánsan reagál a sztereotípia kérdéskörére.

A meghatározott térrel való játék két izgalmas, egymástól mégis különböző útját láthatjuk Navratil Judit és Dénes Ágnes Dóra művein. Navratil Judit aprólékosan részletező, szinte grafikus pontosságú rajzán eddigi lakóteret helyezi egymás mellé. A felülről megrajzolt térsor távolabbról nézve érdekes vonalstruktúrává válik. A hűvös távolságtartással kezelt „otthon” témakör annyiban módosul Dénes Ágnes Dóra térbe kiterjesztett festményén, hogy itt a néző konkrétan beléphet a műalkotásba. A paravánokra festett lakószobák naturális, kemény stílusa olyan pszeudó enteriőrt eredményez, mint egy személytelen színpadi díszlet. A tér-élettér gondolatkör bukkan fel Jakucs János művein is, aki már korábbi alkotásain is foglalkozott a harmadik dimenzió viszonylagosságának problémájával.

A Sensaria-tag Rolik Ádám vásznai hordozzák leginkább a csendélet műfajának egy lehetséges megújítását. A fotóalapú, minden érzelemtől és érzékeny festőiségtől megfosztott, síkban tartott, teljesen statikus csendélet kissé bántó, primer naturalizmusa az eltúlzott fény-árnyék játéknak köszönhetően válik mozgalmassá.

A befejezetlenség eszközével több diplomázó is kísérletezett az idei anyagban. Veres Adrienn művein a szűzien tiszta fehér vászon dominál, amelyen csak jelzésértékű ecsetvonások érzékeltetik a formákat. Hasonlóan bravúros és egyben érzékeny festői megoldást eredményez Podmaniczky Ágnes minimál gesztusokból alakuló légies, akvarellszerű olaj-vászon művei. Deli Anna befejezetlen táskakompozíciója inkább a hiányzó hiányára reflektál, bár az ő esetében az értelmezés lehetséges útjai nem egyértelműek.

Csabai Renátó Imre szuggesztív portré sorozata leginkább abba a tendenciába sorolható, amely Marlene Dumas bár fajsúlyos, de gyakran félreértelmezett, esztétizáló stílusadaptációját honosította meg a hazai művészeti életben. Csabai műve valójában stílusgyakorlat, éppúgy, mint Sebestyén Ágnes mitologikus pannója, Soó Ágnes felvállaltan ingerszegény faktúrakísérlete, vagy épp Piros Boróka konfetti installációja, amely kifejezetten nyárias, üdítő vizuális élmény nyújtott a szemnek.

A fiatalok egy csoportja egészen egyedi és kiforrt hangvételű műveket tárt a közönség elé. Rizmayer Péter jellegzetes stílusú, harsány színű festményeket és a térbe kiterjesztett papírmasé lámpainstallációit már korábbról is ismerheti a néző. Abszurd humora abból fakad, hogy bizonyos művészeti szimbólumokat, mint a serleg, babérkoszorú illetve a mai magyar képzőművészetben egy-egy alkotóhoz köthető elemeket a kontextusukból kiragadva deszakralizál. Persze gesztusa inkább jelzésértékű, mint radikális. Pintér Gábor triptichonja pedig azon kevés művek egyike, amely társadalmi jelenségre reflektál. Laza ecsetkezelésű, Francis Baconnel és a street art művészettel rokonságot tartó alkotásán a múlt-jövő kapcsolatának kérdését kutatja és esetleges szintézisét vázolja. A néző pedig a jelenen elmerengve vonhatja le a kissé faramuci konklúziót: a sokféleség egységesedése bizony beteljesedett, és csak kívánhatja, hogy ne állandósuljon. A jövő bizonyára mindent eldönt…