partnereink
Szegő György: Kapitány András (nem) építészete, avagy a (non) architecture
Óbudai Társaskör, 2007. XI.
Az Óbudai Társaskör Galériában látott tárlaton Kapitány nem festőként jelentkezik, pedig a 90-es években festő, majd intermédia szakon végzett a képzőn. Az építészet érdekli. Amikor azt a műfaji megjelölést használja: non standard architecture, elhatárolódik az építészettől, talán, mert a szó számára nem elég pontosan fedi az architektúra fogalmát. Gyermekkorában, egy erdélyi eldugott faluban, Bagoson, az apja kaszája nyomán elrendeződő gabonaszálak az építészetet, a struktúrát jelentették.
Később építészetnek tudja a matematikus-geométer-grafikus Maurits Cornelis Escher „lehetetlen házait”, a Belvedert (1958) és a Vízesést (1961). Amikor 1993-ban a neves Kas Oosterhuis–Ilona Lénárt építészpáros workshopját tartja Budapesten, Kapitány András módszeresen nekilát megfejteni az Escher-titkot. A grafikus R. Penrose-nak a British Journal of Psychologyben megjelent egyik 1958-as cikke alapján kezd bele az érzékcsalást felhasználó sorozatába. Nevezetesen a szemünk és az ábrázolt tárgy közötti távolság interpretációjának relatív, bizonytalan valószínűségű lehetetlen-építészetét magyarázza tagadás tartalmú rajzaival. Lényegében egy virtuális jelenséggel foglalkozik, amelyhez hasonló „épített” struktúra/jelenség ma computerrel számtalan mennyiségben generálható. Olyan evolúciós jelenségről van szó, mint amit a 20. század elejétől hiába szeretne bizonyítani a genetika. A bécsi Paul Kammerer zoológus foglalkozik először az Alytes obstrectricans hüllő evolúciós célú végtagmódosításával, majd a szemnélküli barlangi vakgőte (Proteus) látóvá tételével igazolná Lamarcknak a szülőtől közvetlen öröklés teóriáját, Ch. Darwin véletlen mutációra alapozott (matematikailag labilis) evolúcióelméletével szemben. De nem hisznek neki, sőt, a londoni W. Bateson 1913-tól tudományos boszorkányüldözést indít Kammerer ellen. (lásd Arthur Koestler: A dajkabéka esete. 1971, magyarul 2005). Közép-Európából mindig nehezebb valami innovatívat elfogadtatni.
2003-ban Kapitány kiadja addigi „kutatásainak” 1-es számú katalógusát, amelyben a „parazita/animations” 1993 utáni, párhuzamosan modellezett és festett projektjeit összegzi. E munkában az építészetben jártas néző felfedezi a Cecil Balmond konstrukciókutatásaival paralell törekvést. Balmond a világ egyik vezető konstruktőre, aki a világsztár Alvaro Siza, Toyo Ito, Rem Koolhaas, Daniel Libeskind vagy Shigeru Ban építészek sikeres tervezőtársa. Balmond 2002-ben alapítja az Arup nemzetközi mérnökcég Advanced Geometry Unit részlegét, 2005-ben pedig egy Non-lineáris Kutató Intézetet hoz létre az Upenn Egyetemen, Philadelphiában. A konkrét idomok geometriája helyett a sarokpontok elmozdulásával, animálásával dolgozik – lényegében úgy, mint Kapitány András. (Balmondnak az idén a Koppenhága melletti Louisiana Múzeumban volt kiállítása (06. 22–11. 04., lásd Bugya Brigitta cikkét a MÉ 2007/6-os Utóiratában). Frei Otto EL néven, hasonló szellemű interdiszciplináris privát kutatóintézetet alapított 1958-ban. Biológusokkal és filozófusokkal gondolták el a jövő membránépítészetét, mely később német állami kutatóprojektként is működött (1984–1995) SFB Natürliche Konstruktionen néven, megépült, könnyűszerkezetes és ökoházak, meglehetősen sikeres kísérleti eredményeivel –visszagazolva a „minden mindennel összefügg” sokáig okkult, újabban a Budapest Collegium gondolkodásmodelljeként László Ervin által megfogalmazott jelszavát. Nem csoda, Kapitány az utóbbiban is bemutatkozhatott. És remélem, csak véletlen, hogy pl. a Velencei Biennálék valamelyikén: pedig nem). A 2006-os monumentális vásznakból az Ernst Múzeumban rendezett non-architectur című mustra Kapitányt egyszerre festőként és építészként is prezentálja.
A „c:/kapi8/building as sculpture…” című, ugyancsak 2006-ban kiadott, 3-as számú katalógusban folytatódik a régi, még Eschertől indított szál, de ezúttal egy konkrét tér, a Szépművészeti Múzeum reneszánsz udvara a modell. Az a tér, amelynek képei hol „lehetetlen ház”-ként animálják egymásba mutációikat, hol az épületelemek árnyékai veszik át a konstrukció funkcióját, hol pedig a keleti gondolkodás „kifordított térértelmezés”-e a képi analízis tárgya. A nézőpontok és zoomolások, a széteső képernyős felbontás, a fotós raszterpontok szemcséi, mind valós építészeti dimenzióval játszó kellékek. Majd igazi építészeti munkák jönnek: egy konkrét lakótelep szürkeségét megbontó terv (Lego City, 2006), ill. Váci út–Róbert Károly körút sarkára kiírt urbanisztikai koncepciópályázat látványterve következik (Blue Gate, Rajk Lászlóval, Novák Zsuzsyval, 2006), azután egy költői ihletésű autópályahíd-terv, a Tiszakötő (1998). És megannyi 3D-animáció, nyomat, imponáló számú és egzaktságú olaj-vászon festmény. A jövőre száz éves velencei pavilon matematikailag lehetséges/lehetetlen kihívás lehetne…
A véletlenek generálódásának képzőművészettel, építészettel összefonódó kísérletsorozatát a c:/kapi8/icon contra icon/keyframes című, 2-es számú katalógus tartalmazza. Ennek vezérmotívumát a Piero della Francesca Krisztus ostorozása című festményének modellezése adta (1997). Kapitány ezúttal a „képben élő” figurák szemszögeit rekonstruálta, animálta. Egyrészt – a vetett árnyékok analízisénél – kiderült, amit a műelemzők eddig nem vettek észre, hogy az egyik fényforrás Krisztus glóriájából árad. Ez több mint a megvilágítás profán kérdése. Másrészt Kapitány e műve az 1992-es Ars Electronica szellemében az Otto E. Rösslerhez fűződő – a megfigyelés és a reprezentáció hierarchiáját újraíró – endofizikával dolgozott, és berobbant a nemzetközi szcénába. Kollár József katalógusban megjelent elemzése szerint a computer glóriájának fényét a festő összeveti az isteni külső megfigyelő virtuális valóságával. „A rendszeren belül választható nézőpontok, valamint a világot kívülről tükröző téren és időn kívül elfoglalt perspektíva helyett, az evolúciós szemlélet a Természetanya szemszögéből meséli el újra a szépről, jóról, igazról korábban számtalanszor elmondott történetet; az evolúciós rendszer gödeli tükre az internacionális hozzáállást, a mérnöki tervezés során sikeresen felhasználó embert és az általa használt szimbólumrendszert”– írja Kollár.
A legutóbbi kiállításán, az Óbudai Társaskörben a pince boltozata szinte a „görbült tér”, a kis látványtervek a Nagy mű kvázi-dokumentumai, míg a rúdelemekből épült – a gumi csomópontok „roskadásával” a gravitációt is a formaalkotó erőként felhasználó, „hibából” építkező – modellje: aktuális építészet. Lehetne. A Budapest Kollégium Morf kiállítása (1999) „tudományos siker”: a húrelmélet matematikai értelemben nem bizonyított téziseit igazoló Kapitány hipotézismodelljei magukért beszélnek. Elmondanak valamit, aminek egzakt leírásához minimum 11 dimenzióra volna szükség, de amelyhez neki egy 25 darabos pálcikakészlet mozgósítása-animálása is elegendő. Ráadásul a csomópontokból induló hártyák – „parazita felületek” – növesztése ismét csak olyan kísérlet, mellyel Kapitány a kortárs építészet up-to-date irányait találja telibe. Véletlenül?
A kérdés megválaszolásakor ismét az evolúcióelmélet standard vitájához jutottunk: anno a nemzetközi tudós elit Bateson vezetésével hamisítványnak minősíti a Kammerer-kutatást. Analógia van itt: valahogy Kapitány (non) standard építészete sem képes átlépni az intézményes műfaji határokat. Ebben az értelmezésben az Óbudai Társaskör falára, boltívébe vetített virtuális építészetet nem az elmélet görbült tere veszi körül, inkább a (nem) befogadás görbe tükre.
Az Óbudai Társaskör Galériában látott tárlaton Kapitány nem festőként jelentkezik, pedig a 90-es években festő, majd intermédia szakon végzett a képzőn. Az építészet érdekli. Amikor azt a műfaji megjelölést használja: non standard architecture, elhatárolódik az építészettől, talán, mert a szó számára nem elég pontosan fedi az architektúra fogalmát. Gyermekkorában, egy erdélyi eldugott faluban, Bagoson, az apja kaszája nyomán elrendeződő gabonaszálak az építészetet, a struktúrát jelentették.
Később építészetnek tudja a matematikus-geométer-grafikus Maurits Cornelis Escher „lehetetlen házait”, a Belvedert (1958) és a Vízesést (1961). Amikor 1993-ban a neves Kas Oosterhuis–Ilona Lénárt építészpáros workshopját tartja Budapesten, Kapitány András módszeresen nekilát megfejteni az Escher-titkot. A grafikus R. Penrose-nak a British Journal of Psychologyben megjelent egyik 1958-as cikke alapján kezd bele az érzékcsalást felhasználó sorozatába. Nevezetesen a szemünk és az ábrázolt tárgy közötti távolság interpretációjának relatív, bizonytalan valószínűségű lehetetlen-építészetét magyarázza tagadás tartalmú rajzaival. Lényegében egy virtuális jelenséggel foglalkozik, amelyhez hasonló „épített” struktúra/jelenség ma computerrel számtalan mennyiségben generálható. Olyan evolúciós jelenségről van szó, mint amit a 20. század elejétől hiába szeretne bizonyítani a genetika. A bécsi Paul Kammerer zoológus foglalkozik először az Alytes obstrectricans hüllő evolúciós célú végtagmódosításával, majd a szemnélküli barlangi vakgőte (Proteus) látóvá tételével igazolná Lamarcknak a szülőtől közvetlen öröklés teóriáját, Ch. Darwin véletlen mutációra alapozott (matematikailag labilis) evolúcióelméletével szemben. De nem hisznek neki, sőt, a londoni W. Bateson 1913-tól tudományos boszorkányüldözést indít Kammerer ellen. (lásd Arthur Koestler: A dajkabéka esete. 1971, magyarul 2005). Közép-Európából mindig nehezebb valami innovatívat elfogadtatni.
2003-ban Kapitány kiadja addigi „kutatásainak” 1-es számú katalógusát, amelyben a „parazita/animations” 1993 utáni, párhuzamosan modellezett és festett projektjeit összegzi. E munkában az építészetben jártas néző felfedezi a Cecil Balmond konstrukciókutatásaival paralell törekvést. Balmond a világ egyik vezető konstruktőre, aki a világsztár Alvaro Siza, Toyo Ito, Rem Koolhaas, Daniel Libeskind vagy Shigeru Ban építészek sikeres tervezőtársa. Balmond 2002-ben alapítja az Arup nemzetközi mérnökcég Advanced Geometry Unit részlegét, 2005-ben pedig egy Non-lineáris Kutató Intézetet hoz létre az Upenn Egyetemen, Philadelphiában. A konkrét idomok geometriája helyett a sarokpontok elmozdulásával, animálásával dolgozik – lényegében úgy, mint Kapitány András. (Balmondnak az idén a Koppenhága melletti Louisiana Múzeumban volt kiállítása (06. 22–11. 04., lásd Bugya Brigitta cikkét a MÉ 2007/6-os Utóiratában). Frei Otto EL néven, hasonló szellemű interdiszciplináris privát kutatóintézetet alapított 1958-ban. Biológusokkal és filozófusokkal gondolták el a jövő membránépítészetét, mely később német állami kutatóprojektként is működött (1984–1995) SFB Natürliche Konstruktionen néven, megépült, könnyűszerkezetes és ökoházak, meglehetősen sikeres kísérleti eredményeivel –visszagazolva a „minden mindennel összefügg” sokáig okkult, újabban a Budapest Collegium gondolkodásmodelljeként László Ervin által megfogalmazott jelszavát. Nem csoda, Kapitány az utóbbiban is bemutatkozhatott. És remélem, csak véletlen, hogy pl. a Velencei Biennálék valamelyikén: pedig nem). A 2006-os monumentális vásznakból az Ernst Múzeumban rendezett non-architectur című mustra Kapitányt egyszerre festőként és építészként is prezentálja.
A „c:/kapi8/building as sculpture…” című, ugyancsak 2006-ban kiadott, 3-as számú katalógusban folytatódik a régi, még Eschertől indított szál, de ezúttal egy konkrét tér, a Szépművészeti Múzeum reneszánsz udvara a modell. Az a tér, amelynek képei hol „lehetetlen ház”-ként animálják egymásba mutációikat, hol az épületelemek árnyékai veszik át a konstrukció funkcióját, hol pedig a keleti gondolkodás „kifordított térértelmezés”-e a képi analízis tárgya. A nézőpontok és zoomolások, a széteső képernyős felbontás, a fotós raszterpontok szemcséi, mind valós építészeti dimenzióval játszó kellékek. Majd igazi építészeti munkák jönnek: egy konkrét lakótelep szürkeségét megbontó terv (Lego City, 2006), ill. Váci út–Róbert Károly körút sarkára kiírt urbanisztikai koncepciópályázat látványterve következik (Blue Gate, Rajk Lászlóval, Novák Zsuzsyval, 2006), azután egy költői ihletésű autópályahíd-terv, a Tiszakötő (1998). És megannyi 3D-animáció, nyomat, imponáló számú és egzaktságú olaj-vászon festmény. A jövőre száz éves velencei pavilon matematikailag lehetséges/lehetetlen kihívás lehetne…
A véletlenek generálódásának képzőművészettel, építészettel összefonódó kísérletsorozatát a c:/kapi8/icon contra icon/keyframes című, 2-es számú katalógus tartalmazza. Ennek vezérmotívumát a Piero della Francesca Krisztus ostorozása című festményének modellezése adta (1997). Kapitány ezúttal a „képben élő” figurák szemszögeit rekonstruálta, animálta. Egyrészt – a vetett árnyékok analízisénél – kiderült, amit a műelemzők eddig nem vettek észre, hogy az egyik fényforrás Krisztus glóriájából árad. Ez több mint a megvilágítás profán kérdése. Másrészt Kapitány e műve az 1992-es Ars Electronica szellemében az Otto E. Rösslerhez fűződő – a megfigyelés és a reprezentáció hierarchiáját újraíró – endofizikával dolgozott, és berobbant a nemzetközi szcénába. Kollár József katalógusban megjelent elemzése szerint a computer glóriájának fényét a festő összeveti az isteni külső megfigyelő virtuális valóságával. „A rendszeren belül választható nézőpontok, valamint a világot kívülről tükröző téren és időn kívül elfoglalt perspektíva helyett, az evolúciós szemlélet a Természetanya szemszögéből meséli el újra a szépről, jóról, igazról korábban számtalanszor elmondott történetet; az evolúciós rendszer gödeli tükre az internacionális hozzáállást, a mérnöki tervezés során sikeresen felhasználó embert és az általa használt szimbólumrendszert”– írja Kollár.
A legutóbbi kiállításán, az Óbudai Társaskörben a pince boltozata szinte a „görbült tér”, a kis látványtervek a Nagy mű kvázi-dokumentumai, míg a rúdelemekből épült – a gumi csomópontok „roskadásával” a gravitációt is a formaalkotó erőként felhasználó, „hibából” építkező – modellje: aktuális építészet. Lehetne. A Budapest Kollégium Morf kiállítása (1999) „tudományos siker”: a húrelmélet matematikai értelemben nem bizonyított téziseit igazoló Kapitány hipotézismodelljei magukért beszélnek. Elmondanak valamit, aminek egzakt leírásához minimum 11 dimenzióra volna szükség, de amelyhez neki egy 25 darabos pálcikakészlet mozgósítása-animálása is elegendő. Ráadásul a csomópontokból induló hártyák – „parazita felületek” – növesztése ismét csak olyan kísérlet, mellyel Kapitány a kortárs építészet up-to-date irányait találja telibe. Véletlenül?
A kérdés megválaszolásakor ismét az evolúcióelmélet standard vitájához jutottunk: anno a nemzetközi tudós elit Bateson vezetésével hamisítványnak minősíti a Kammerer-kutatást. Analógia van itt: valahogy Kapitány (non) standard építészete sem képes átlépni az intézményes műfaji határokat. Ebben az értelmezésben az Óbudai Társaskör falára, boltívébe vetített virtuális építészetet nem az elmélet görbült tere veszi körül, inkább a (nem) befogadás görbe tükre.
Szegő György