partnereink
Szeifert Judit: A fiúk a gyárban dolgoznak
Az Artus Kortárs Művészeti Stúdió képzőművészeinek kiállítása
Zikkurat Galéria, 2009. III. 12–V. 29.
A budai Fonó egykori gyárépületében több, a fiatalabb korosztályhoz tartozó művész alakított ki magának műtermet. Valamikor 1998 őszén kezdődött. Nagy Géza és Nádor Tibor látták meg először a lehetőséget az ipari épületegyüttesben. Nem épp ihlető festői környezet, de őket megfogta. Kipróbálták a gyárban való festést, és ott is ragadtak. Közben csatlakoztak hozzájuk a többiek, és a fűtetlen, hideg terekben műtermeket rendeztek be. Azóta a fiúk a gyárban dolgoznak.
A hajdani gyár falai között működő tánc- és mozgásszínház, Goda Gábor társulta, és az itt alkotó képzőművészek létrehozták az Artus Kortárs Művészeti Stúdiót. A Stúdióban közel harminc művész dolgozik külön-külön és együtt, egymást inspirálva, apró műtermekben illetve óriási csarnokokban. Ez a hely elsősorban művészi közösség, amely egyszerre alkotóműhely, színház és kiállítótér is, ahol a Stúdió művészei dolgoznak és rendszeresen megmutatkoznak a nyilvánosság előtt. Az itt bemutatásra kerülő színházi, táncszínházi előadások, performanszok, kiállítások, koncertek művészi szellemisége elsősorban az eszmecserék és az emberi találkozások platformja.
A gyár tereiben alkotó képzőművészek (természetesen nem csak fiúk, lányok is) közül most hatan mutatkoznak be egy közös kiállításon: öt festő és egy szobrász. Nehéz bármiféle közös nevezőt találni egy nem éppen tematikai alapon szerveződő csoportos tárlat kapcsán. Mégis úgy érzem, hogy a genius loci, a hely szelleme működik. Szorosabban három festő, Fischer Balázs (1975), Nagy Géza (1968) és Nádor Tibor (1967) alkotásai mutatnak – elsősorban témaválasztásukban – rokonságot egymással, hiszen a gyárépület kopott, elhagyatott és csupasz architekturális valójukban feltáruló hatalmas terei inspiratívan hatottak mindhármukra. Főként a gyárcsarnok helyiségeit, azok szegmenseit, a kitört, befóliázott vagy üvegezett ablakaikon beszűrődő fényeket, a gerendák és oszlopok által vetett árnyékokat jelenítik meg olaj-, gouache-, tus-, illetve szén-pasztell képeiken megteremtve ezzel az ún. „indusztriális plein air” műfaját.
Ezen belül azonban jelentős egyéni eltérések vannak művészetükben. Nagy Géza képeire a környezet elsősorban azzal hatott, hogy amióta itt dolgozik, azóta festi a gyárépület omladozó tereit. Azaz itt talált egymásra a téma és a művész. Általában nagyméretű vásznakon jeleníti meg a csarnokok lenyűgöző ürességét (Kis kukkoldám, 2007). Egy-egy meglepő, kiugró színfolttal (Kék hencser, 2008), fauve-os színekkel, különféle zöldekkel, lilákkal egyrészt fokozza a terek rideg tágasságát, porosságát és kietlenségét, másrészt el is távolítja általuk a valóságtól a látványt (Péntek este, 2008). A szürke falak festői faktúrákká változnak képein (Paraván karám, 2007).
Míg Nagy Gézát a monumentális terek inkább terjedelmes vásznak megfestésére inspirálják, addig Fischer Balázs intimebb fogalmazású kompozíciókat készít (Beköltözés, 2008). Ez a hatás nem elsősorban a kisebb képméreteknek köszönhető, hanem a személyesebb hangvételű témaválasztásnak és a festésmódnak. Nála a hatalmas helyiségek diszkrét szobává szelídülnek (Hajnal, 2008), meghitt terekké válnak, amelyeket több rétegű faktúrával alakít ki. Saját tárgyai, műtermének zugai, képeinek sora, polcai, személyes terének rendezetlen kuszasága műveinek szereplői (Dib-Dáb műterem, 2006). Alapvetően a szürkék dominálnak, és gyakran használja a szenet és a tust, az általuk formálható fekete és fehér közötti gazdag árnyalatokat (Heverő műterem, 2007).
Nádor Tibor képei is az őt körülvevő világot jelenítik meg. Egyrészt ő is a közvetlen környezetét ábrázolja, másrészt műveinek főszereplője a tágabb léptékű organikus közeg, a táj. Szinte mindegy, hogy enteriőrt (Újra ősz, 2006), hegyes-dombos tájat (Vanyarc II., 2005), vagy háztetőket (Éjszakai tetők, 2001) ábrázolnak alkotásai. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek a helyek konkrétan létezők – a műterem, ahol fest, a vidékek, amelyeken járt. Magukon hordozzák ezeknek a valós tereknek a karakteres vonásait, olyannyira a látványhoz kötődnek festményei. Mégis időtlen és egyetemes helyek jelennek meg rajtuk, mert a képek valódi témája minden esetben a fény, illetve a levegő érzetének megragadása. Atmoszferikus festészet ez, minden képtárgy szfumátós derengésbe burkolózik (Éjszakai tető /Nagy felhő/, 2001). Nádor Tibor alkotásai légkört teremtenek, felidézik a vidékek, a helységek, illetve helyiségek fényeit, hangulatát és szellemiségét.
Más felfogásban készülnek, a groteszk figurativitás világába vezetnek Csató József (1980) és Király Gábor (1979) festményei. Ilyen szempontból az ő műveik egy másik szorosabban összetartozó csoportot alkotnak. Bár Csató József képeinek egy részén szintén megjelennek városrészletek (Találkozás a Gépolaj utcában, 2008), házak, illetve szobabelsők, de ezek élénkebb színvilágukban, ábrázolásmódjukban alapvetően eltérnek az előbbi három alkotó enteriőrjeitől. Másrészt nála hangsúlyos szerepet kapnak az ember jelenlétére utaló jelek, illetve több képén maga az ember is megjelenik. Csendéletei belső terekből kihasított részletek, amelyekben kókadozó növények (Megint puha, 2007), legtöbbször kaktuszok, a túlélés szimbólumai is láthatók. Gyakran emberi alakok tűnnek fel szokatlan kivágatokban, növényekkel együtt, vagy egzotikus, főként afrikai öltözékekben (Gitáros, 2007). Minden festménye alapvetően archaikus naivitást sugall, ami fanyar humorral párosul.
Király Gábor a régies hatást keltő, lírai faktúraképzésből indulva jutott el mostani, expresszívebb színvilágú, alakos képeihez. A töredékesség továbbra is fontos szerepet játszik festményeiben, de jelenlegi munkáin már nem az archaizálás metaforája. A kopott, málló, roncsolt részletek az ép elemek ellensúlyozását és kiemelését szolgálják (Reggel, 2008). Képeinek fő témája az ember (Városban, 2004). Megjelenített karakterei bumfordiak, eltorzítottak, kedvesen groteszkek (Vásáros, 2008). A gyermeki primitivizmus, az ősi barlangrajzok, az antik falfestmények vagy a középkori miniatúrák figurái éppúgy felfedezhetők lényeiben, mint korunk graffitijeinek világa. Ezekben az emblematikusan fogalmazó megjelenítésmódokban keresi az egyetemes, az univerzális s ezáltal közérthető vizuális nyelvi kódokat. Ezeket – hol tudatosan, hol nem – analizálja, szintetizálja és új minőséget hoz létre, egy újszerű, sajátosan egyedi festői nyelvezetet alkot általuk.
Turcsány Villő (1972) szobrai jelek, nyomok, lenyomatok. Fő motivációja az antropomorf és a természetben fellelhető egyéb formák, például kövek, kavicsok, sarjadó termések általános érvényű plasztikai értékeinek feltárása. A női test nyak és combközép között lévő részét jeleníti meg – hol üreges öntvénytorzóként (Nell, 2008), hol bandázsolt testlenyomat nyitott héjszerkezeteként (Nell álma, 2009). A betekert, drapériába kötözött női testszegmens, ősi termékenységszobrocskák vagy Vénusz-ábrázolások asszociációját kelti. Ugyanakkor szándékosan utal egy fel- és levehető ruhadarabra vagy páncélra. A női test mint befogadó forma, mint az új élet keletkezésének helye és rejteke. Ezt az összefüggést erősítik tovább a kisméretű csírázó növényekre emlékeztető műgyantaöntvények is (Párna-torzó, 2008; Termés Testek 2-3-4., 2008). Turcsány Villő élettelen anyagokból alkotott organikus plasztikái az élet és a titok metaforái.
A gyár a munkahely. Szó szerint, a munka helye. Kiállítóink itt alkotnak, s töltik meg a kihalt gyárépület-komplexumot élettel és művészettel. A gyárban dolgoznak. A művészetgyárban. Művészetet gyártanak. De, mint azt a tárlaton is láthatjuk, természetesen és szerencsére nem futószalagon.
Zikkurat Galéria, 2009. III. 12–V. 29.
A budai Fonó egykori gyárépületében több, a fiatalabb korosztályhoz tartozó művész alakított ki magának műtermet. Valamikor 1998 őszén kezdődött. Nagy Géza és Nádor Tibor látták meg először a lehetőséget az ipari épületegyüttesben. Nem épp ihlető festői környezet, de őket megfogta. Kipróbálták a gyárban való festést, és ott is ragadtak. Közben csatlakoztak hozzájuk a többiek, és a fűtetlen, hideg terekben műtermeket rendeztek be. Azóta a fiúk a gyárban dolgoznak.
A hajdani gyár falai között működő tánc- és mozgásszínház, Goda Gábor társulta, és az itt alkotó képzőművészek létrehozták az Artus Kortárs Művészeti Stúdiót. A Stúdióban közel harminc művész dolgozik külön-külön és együtt, egymást inspirálva, apró műtermekben illetve óriási csarnokokban. Ez a hely elsősorban művészi közösség, amely egyszerre alkotóműhely, színház és kiállítótér is, ahol a Stúdió művészei dolgoznak és rendszeresen megmutatkoznak a nyilvánosság előtt. Az itt bemutatásra kerülő színházi, táncszínházi előadások, performanszok, kiállítások, koncertek művészi szellemisége elsősorban az eszmecserék és az emberi találkozások platformja.
A gyár tereiben alkotó képzőművészek (természetesen nem csak fiúk, lányok is) közül most hatan mutatkoznak be egy közös kiállításon: öt festő és egy szobrász. Nehéz bármiféle közös nevezőt találni egy nem éppen tematikai alapon szerveződő csoportos tárlat kapcsán. Mégis úgy érzem, hogy a genius loci, a hely szelleme működik. Szorosabban három festő, Fischer Balázs (1975), Nagy Géza (1968) és Nádor Tibor (1967) alkotásai mutatnak – elsősorban témaválasztásukban – rokonságot egymással, hiszen a gyárépület kopott, elhagyatott és csupasz architekturális valójukban feltáruló hatalmas terei inspiratívan hatottak mindhármukra. Főként a gyárcsarnok helyiségeit, azok szegmenseit, a kitört, befóliázott vagy üvegezett ablakaikon beszűrődő fényeket, a gerendák és oszlopok által vetett árnyékokat jelenítik meg olaj-, gouache-, tus-, illetve szén-pasztell képeiken megteremtve ezzel az ún. „indusztriális plein air” műfaját.
Ezen belül azonban jelentős egyéni eltérések vannak művészetükben. Nagy Géza képeire a környezet elsősorban azzal hatott, hogy amióta itt dolgozik, azóta festi a gyárépület omladozó tereit. Azaz itt talált egymásra a téma és a művész. Általában nagyméretű vásznakon jeleníti meg a csarnokok lenyűgöző ürességét (Kis kukkoldám, 2007). Egy-egy meglepő, kiugró színfolttal (Kék hencser, 2008), fauve-os színekkel, különféle zöldekkel, lilákkal egyrészt fokozza a terek rideg tágasságát, porosságát és kietlenségét, másrészt el is távolítja általuk a valóságtól a látványt (Péntek este, 2008). A szürke falak festői faktúrákká változnak képein (Paraván karám, 2007).
Míg Nagy Gézát a monumentális terek inkább terjedelmes vásznak megfestésére inspirálják, addig Fischer Balázs intimebb fogalmazású kompozíciókat készít (Beköltözés, 2008). Ez a hatás nem elsősorban a kisebb képméreteknek köszönhető, hanem a személyesebb hangvételű témaválasztásnak és a festésmódnak. Nála a hatalmas helyiségek diszkrét szobává szelídülnek (Hajnal, 2008), meghitt terekké válnak, amelyeket több rétegű faktúrával alakít ki. Saját tárgyai, műtermének zugai, képeinek sora, polcai, személyes terének rendezetlen kuszasága műveinek szereplői (Dib-Dáb műterem, 2006). Alapvetően a szürkék dominálnak, és gyakran használja a szenet és a tust, az általuk formálható fekete és fehér közötti gazdag árnyalatokat (Heverő műterem, 2007).
Nádor Tibor képei is az őt körülvevő világot jelenítik meg. Egyrészt ő is a közvetlen környezetét ábrázolja, másrészt műveinek főszereplője a tágabb léptékű organikus közeg, a táj. Szinte mindegy, hogy enteriőrt (Újra ősz, 2006), hegyes-dombos tájat (Vanyarc II., 2005), vagy háztetőket (Éjszakai tetők, 2001) ábrázolnak alkotásai. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek a helyek konkrétan létezők – a műterem, ahol fest, a vidékek, amelyeken járt. Magukon hordozzák ezeknek a valós tereknek a karakteres vonásait, olyannyira a látványhoz kötődnek festményei. Mégis időtlen és egyetemes helyek jelennek meg rajtuk, mert a képek valódi témája minden esetben a fény, illetve a levegő érzetének megragadása. Atmoszferikus festészet ez, minden képtárgy szfumátós derengésbe burkolózik (Éjszakai tető /Nagy felhő/, 2001). Nádor Tibor alkotásai légkört teremtenek, felidézik a vidékek, a helységek, illetve helyiségek fényeit, hangulatát és szellemiségét.
Más felfogásban készülnek, a groteszk figurativitás világába vezetnek Csató József (1980) és Király Gábor (1979) festményei. Ilyen szempontból az ő műveik egy másik szorosabban összetartozó csoportot alkotnak. Bár Csató József képeinek egy részén szintén megjelennek városrészletek (Találkozás a Gépolaj utcában, 2008), házak, illetve szobabelsők, de ezek élénkebb színvilágukban, ábrázolásmódjukban alapvetően eltérnek az előbbi három alkotó enteriőrjeitől. Másrészt nála hangsúlyos szerepet kapnak az ember jelenlétére utaló jelek, illetve több képén maga az ember is megjelenik. Csendéletei belső terekből kihasított részletek, amelyekben kókadozó növények (Megint puha, 2007), legtöbbször kaktuszok, a túlélés szimbólumai is láthatók. Gyakran emberi alakok tűnnek fel szokatlan kivágatokban, növényekkel együtt, vagy egzotikus, főként afrikai öltözékekben (Gitáros, 2007). Minden festménye alapvetően archaikus naivitást sugall, ami fanyar humorral párosul.
Király Gábor a régies hatást keltő, lírai faktúraképzésből indulva jutott el mostani, expresszívebb színvilágú, alakos képeihez. A töredékesség továbbra is fontos szerepet játszik festményeiben, de jelenlegi munkáin már nem az archaizálás metaforája. A kopott, málló, roncsolt részletek az ép elemek ellensúlyozását és kiemelését szolgálják (Reggel, 2008). Képeinek fő témája az ember (Városban, 2004). Megjelenített karakterei bumfordiak, eltorzítottak, kedvesen groteszkek (Vásáros, 2008). A gyermeki primitivizmus, az ősi barlangrajzok, az antik falfestmények vagy a középkori miniatúrák figurái éppúgy felfedezhetők lényeiben, mint korunk graffitijeinek világa. Ezekben az emblematikusan fogalmazó megjelenítésmódokban keresi az egyetemes, az univerzális s ezáltal közérthető vizuális nyelvi kódokat. Ezeket – hol tudatosan, hol nem – analizálja, szintetizálja és új minőséget hoz létre, egy újszerű, sajátosan egyedi festői nyelvezetet alkot általuk.
Turcsány Villő (1972) szobrai jelek, nyomok, lenyomatok. Fő motivációja az antropomorf és a természetben fellelhető egyéb formák, például kövek, kavicsok, sarjadó termések általános érvényű plasztikai értékeinek feltárása. A női test nyak és combközép között lévő részét jeleníti meg – hol üreges öntvénytorzóként (Nell, 2008), hol bandázsolt testlenyomat nyitott héjszerkezeteként (Nell álma, 2009). A betekert, drapériába kötözött női testszegmens, ősi termékenységszobrocskák vagy Vénusz-ábrázolások asszociációját kelti. Ugyanakkor szándékosan utal egy fel- és levehető ruhadarabra vagy páncélra. A női test mint befogadó forma, mint az új élet keletkezésének helye és rejteke. Ezt az összefüggést erősítik tovább a kisméretű csírázó növényekre emlékeztető műgyantaöntvények is (Párna-torzó, 2008; Termés Testek 2-3-4., 2008). Turcsány Villő élettelen anyagokból alkotott organikus plasztikái az élet és a titok metaforái.
A gyár a munkahely. Szó szerint, a munka helye. Kiállítóink itt alkotnak, s töltik meg a kihalt gyárépület-komplexumot élettel és művészettel. A gyárban dolgoznak. A művészetgyárban. Művészetet gyártanak. De, mint azt a tárlaton is láthatjuk, természetesen és szerencsére nem futószalagon.
Szeifert Judit