partnereink
Szombathy Bálint: Emberi arcok gyára
Asztalos Zsolt: Benne
Stúdió Galéria, Budapest, 2008. február 6–23.
2006-ban megrendezett Dorottya Galéria-beli kiállításának természetes folytatásaként tekinthetünk Asztalos Zsolt újabb jelentkezésére. A művész időtálló eltökéltséggel, hiteles elmélyültséggel fordul korunk olyan központi problémái felé, mint amilyen a mindenkori humanista értékrend – az emberi tartalom – és a fogyasztói filozófiával felcsipkézett technokrata szemlélet – az emberietlen tartalom – ütközése.
Az elmúlt száz esztendő technikai-technológiai vívmányainak egy részét a művészet sorjában magáévá tette, habár azok nem a kreatív alkotás támogatásának szándékával készültek, hanem elsősorban a pragmatikus kommunikáció felgyorsítását, illetve a tudományt szolgálták. Ilyennek bizonyult a telefax, a telefotó, a fénymásoló, és eleinte a számítógép is. Amikor az 50-es, 60-as években Karlheinz Stockhausen megalkotta első számítógépen készült zeneműveit, és Frieder Nake, valamint Michael Noll kinyomtatta első digitális grafikáit, még koránt sem volt biztos, hogy mindebből művészet lesz. Emlékezzünk csak, minden hasonló próbálkozásra azt mondták: „kísérleti”.
Asztalos elsősorban azt vizsgálja, hogyan minősíthetők át a technokrata ideológiát kiszolgáló munkaeszközök, úgy a hétköznapiak, mint a szakosítottak. Hétköznapiak alatt jómagam a létfenntartást szolgáló eszközöket, vagyis az élelmezéssel, ruházkodással, energiaellátással, kommunikációval kapcsolatosakat értem, szakosítottakon pedig többek között a tudományos fejlődést segítő különféle szerszámokat, segédeszközöket. Asztalos mindkét csoportból merít: egyrészt egy szűk tudományos részterület munkaeszközét, a mikroszkópot avatja médiummá, másrészt a számítógépes áramköröket esztétikai üzenetek hordozóiként veszi igénybe. Legfrissebb nyelvi mátrixa viszont a chips, amit az egyik legjellemzőbb fogyasztói jelképnek tekint.
A számítógépes áramkörök alkalmazási környezete az emberi kommunikáció eszköztárába határolható. Egy-egy ilyen lap, amibe az áramkör bele van nyomtatva, önmagában is esztétikai tulajdonságokkal bíró hordozóként fogható fel. Az összekötött áramkörök vonalrendszere a fizikai esztétika látens, benne rejlő minőségeit tartalmazza, ha kellően érzékenyek vagyunk, és meglátjuk benne a lappangó szépséget. Ennek a szépségnek a konfigurációja azonban meglehetősen elvont, hiszen kizárólag technikai igényű rajzolatokból bomlik ki. Tekinthetjük tehát másodlagos nyelvnek, amely felemelhető a nyelv elsődleges szintjére, ha alkotói szándékkal nyúlunk bele, ahogyan Asztalos teszi: az áramkörök vonalhálózatának kuszaságába meghittséget sugárzó emberközpontú tartalmakat iktat, vagy mitológiai élőlényeket ültet, például galambot, bárányt és szarvast. Emberi vonatkozású motívumai olyanok, mint sivatagban az oázis: valamiképpen beilleszkednek a kontextusba, de ki is rínak belőle. A művek esztétikai hozadéka ebből a képi-ikonikus ellentétből sarjad.
A mikroszkóp-alkalmazású alkotások esetében is hasonló helyzettel állunk szemben. A művészet ott vár bennünket, ahol a legkevésbé sejtjük meglétét. Ott, ahol ez eddig a szerves vagy szervetlen világ parányi részecskéi után kutattunk, egy-egy vízcseppben vagy szövetparányban váratlanul felvillan néhány misztikus rajzmotívum – isten báránya, galamb –, nemes tartalommal fűtve fel a közeg természettudományos állagát. „Ha felemelsz egy követ, alatta vagyok, ha kivágsz egy fát, benne vagyok”, idézi Asztalos Jézus szavait Tamás apokrif evangéliumából, mi által valójában a közös eredetre, mindenek ősi állapotára, a teremtés közös ideájára kíván utalni. A dolgok valamikor egyek voltak, csak az ember szedte őket ízekre, valami végső titok után loholva.
A chips témafelvetése látszólag profán területre visz bennünket. Mértéktelen fogyasztása puffaszt, hizlal bennünket, közvetetten jólétre utal. Chipset ropogtatni annyi, mint belesüppedni a szappanoperák kispolgári gondűző életstílusába, unalmas sportmérkőzéseket nézve múlatni a drága időt, magunkba zárkózni, elszigetelődni a külvilágtól. Egyszóval: elidegenedni. Chipset enni leginkább pótcselekvésre utaló gesztus, még vonaton utazva is. A formátlan testű eledel Asztalos „sütödéjében” félreérthetetlen antropomorf vonást vesz fel. A sült krumpli képi foglalatában az emberi arc meghatóan szomorú kifejezést nyer, már-már maskarába megy át. Az ehető érmék akár mosolyoghatnának is, de nem, inkább sírnak-rínak, mintha sejtenék, hogy előbb-utóbb az emésztési rendszerben péppé, majd salakká fognak silányulni. Persze, az érzelmi hangulat aláfestése nem emiatt szomorkás-kesernyés. Asztalos, aki polgári foglalkozásként a reklámiparban tevékenykedik, minden bizonnyal a hirdetések mázas optimizmusát kívánja némileg ellentételezni az általa formázott chips görbe tükrében. Innentől már nem azt mondjuk, hogy „ráült a bánat az arcára”, hanem azt: „rásült a bánat az arcára”. S ez utóbbi mindenképpen tartósabb állapot. Úgy érezhetjük, időnként mi vagyunk eme hervadt arckifejezés mögött.
Stúdió Galéria, Budapest, 2008. február 6–23.
2006-ban megrendezett Dorottya Galéria-beli kiállításának természetes folytatásaként tekinthetünk Asztalos Zsolt újabb jelentkezésére. A művész időtálló eltökéltséggel, hiteles elmélyültséggel fordul korunk olyan központi problémái felé, mint amilyen a mindenkori humanista értékrend – az emberi tartalom – és a fogyasztói filozófiával felcsipkézett technokrata szemlélet – az emberietlen tartalom – ütközése.
Az elmúlt száz esztendő technikai-technológiai vívmányainak egy részét a művészet sorjában magáévá tette, habár azok nem a kreatív alkotás támogatásának szándékával készültek, hanem elsősorban a pragmatikus kommunikáció felgyorsítását, illetve a tudományt szolgálták. Ilyennek bizonyult a telefax, a telefotó, a fénymásoló, és eleinte a számítógép is. Amikor az 50-es, 60-as években Karlheinz Stockhausen megalkotta első számítógépen készült zeneműveit, és Frieder Nake, valamint Michael Noll kinyomtatta első digitális grafikáit, még koránt sem volt biztos, hogy mindebből művészet lesz. Emlékezzünk csak, minden hasonló próbálkozásra azt mondták: „kísérleti”.
Asztalos elsősorban azt vizsgálja, hogyan minősíthetők át a technokrata ideológiát kiszolgáló munkaeszközök, úgy a hétköznapiak, mint a szakosítottak. Hétköznapiak alatt jómagam a létfenntartást szolgáló eszközöket, vagyis az élelmezéssel, ruházkodással, energiaellátással, kommunikációval kapcsolatosakat értem, szakosítottakon pedig többek között a tudományos fejlődést segítő különféle szerszámokat, segédeszközöket. Asztalos mindkét csoportból merít: egyrészt egy szűk tudományos részterület munkaeszközét, a mikroszkópot avatja médiummá, másrészt a számítógépes áramköröket esztétikai üzenetek hordozóiként veszi igénybe. Legfrissebb nyelvi mátrixa viszont a chips, amit az egyik legjellemzőbb fogyasztói jelképnek tekint.
A számítógépes áramkörök alkalmazási környezete az emberi kommunikáció eszköztárába határolható. Egy-egy ilyen lap, amibe az áramkör bele van nyomtatva, önmagában is esztétikai tulajdonságokkal bíró hordozóként fogható fel. Az összekötött áramkörök vonalrendszere a fizikai esztétika látens, benne rejlő minőségeit tartalmazza, ha kellően érzékenyek vagyunk, és meglátjuk benne a lappangó szépséget. Ennek a szépségnek a konfigurációja azonban meglehetősen elvont, hiszen kizárólag technikai igényű rajzolatokból bomlik ki. Tekinthetjük tehát másodlagos nyelvnek, amely felemelhető a nyelv elsődleges szintjére, ha alkotói szándékkal nyúlunk bele, ahogyan Asztalos teszi: az áramkörök vonalhálózatának kuszaságába meghittséget sugárzó emberközpontú tartalmakat iktat, vagy mitológiai élőlényeket ültet, például galambot, bárányt és szarvast. Emberi vonatkozású motívumai olyanok, mint sivatagban az oázis: valamiképpen beilleszkednek a kontextusba, de ki is rínak belőle. A művek esztétikai hozadéka ebből a képi-ikonikus ellentétből sarjad.
A mikroszkóp-alkalmazású alkotások esetében is hasonló helyzettel állunk szemben. A művészet ott vár bennünket, ahol a legkevésbé sejtjük meglétét. Ott, ahol ez eddig a szerves vagy szervetlen világ parányi részecskéi után kutattunk, egy-egy vízcseppben vagy szövetparányban váratlanul felvillan néhány misztikus rajzmotívum – isten báránya, galamb –, nemes tartalommal fűtve fel a közeg természettudományos állagát. „Ha felemelsz egy követ, alatta vagyok, ha kivágsz egy fát, benne vagyok”, idézi Asztalos Jézus szavait Tamás apokrif evangéliumából, mi által valójában a közös eredetre, mindenek ősi állapotára, a teremtés közös ideájára kíván utalni. A dolgok valamikor egyek voltak, csak az ember szedte őket ízekre, valami végső titok után loholva.
A chips témafelvetése látszólag profán területre visz bennünket. Mértéktelen fogyasztása puffaszt, hizlal bennünket, közvetetten jólétre utal. Chipset ropogtatni annyi, mint belesüppedni a szappanoperák kispolgári gondűző életstílusába, unalmas sportmérkőzéseket nézve múlatni a drága időt, magunkba zárkózni, elszigetelődni a külvilágtól. Egyszóval: elidegenedni. Chipset enni leginkább pótcselekvésre utaló gesztus, még vonaton utazva is. A formátlan testű eledel Asztalos „sütödéjében” félreérthetetlen antropomorf vonást vesz fel. A sült krumpli képi foglalatában az emberi arc meghatóan szomorú kifejezést nyer, már-már maskarába megy át. Az ehető érmék akár mosolyoghatnának is, de nem, inkább sírnak-rínak, mintha sejtenék, hogy előbb-utóbb az emésztési rendszerben péppé, majd salakká fognak silányulni. Persze, az érzelmi hangulat aláfestése nem emiatt szomorkás-kesernyés. Asztalos, aki polgári foglalkozásként a reklámiparban tevékenykedik, minden bizonnyal a hirdetések mázas optimizmusát kívánja némileg ellentételezni az általa formázott chips görbe tükrében. Innentől már nem azt mondjuk, hogy „ráült a bánat az arcára”, hanem azt: „rásült a bánat az arcára”. S ez utóbbi mindenképpen tartósabb állapot. Úgy érezhetjük, időnként mi vagyunk eme hervadt arckifejezés mögött.
© Szombathy Bálint