partnereink
Uhl Gabriella: Múlt-id(ő)zés - A vilniusi művészeti szcéna 2000 után
Riga, Arsenal, 2008. XII. 5 – 2009. I. 18.
Három, a történelemben hasonló utakat bejáró kis balti ország ölelkezik össze a térképen az egykori és mai nagy birodalmak árnyékában, fenyegetettségben és egymásrautaltságban. Itt Közép-Európában is gyakori jelenség, hogy a művészek, művészettörténészek, kurátorok kevésbé ismerik a régióban születő alkotásokat, s megfogadva Batsányi János egykori tanácsát, „vigyázó szemeiket” Párizsra, esetleg Berlinre, New Yorkra vetik. Még megdöbbentőbb azonban e jelenség, amikor a közép-európainál még kisebb, szétszabdaltabb és megpróbáltatottabb országok is hasonló viszonyban vannak egymással. A lett fővárosban, Rigában rendezett, az országok és kiállítóhelyek méreteihez képest grandiózus, a litván kortárs művészetet bemutató kiállítás a megjelenő művek sokféleségét tekintve is arra utal, hogy most végre lehetőség nyílt egy átfogó tárlat megrendezésére, amelybe hirtelen mindent bele akart zsúfolni a válogató és a befogadó ország képviseletében a szakmai felelős. Nem specifikus hiba ez, beleesik majd minden kurátor, ha sokat és sokféléből kell/akar meríteni. Briliánsan intim kis téregységek keletkeznek / keletkezhetnek ezáltal a kiállításban, de a tárlat egésze széttartó, mikro- és makrovilág egysége, egymásráutalása, egymásrautaltsága azonban nem alakul ki. Ez történt a rigai nagyszabású bemutatkozással is. Hiába az okos, tömör és összeszedett, a kurátor, Raminta Jurenaite által írt vezető, mégsem képes kapcsolatot teremteni a művek között, s főleg nem képes specifikálni a vilniusi művészeti szcénát 2000 után.
Idézzük ide néhány gondolatát Jurenaiténak arról, milyen szempontok szerint válogatott és rendezte az anyagot, milyen tendenciákat tartott fontosnak hazája kortárs művészetében. Három domináns irányzatot nevez meg a főként a fővárosba, Vilniusba koncentrált művészeti életben: 1. poszt-konceptualista tendencia, amely a főszerepet kapta a válogatásban. Ez a politikai és szociológiai értelemben elkötelezett művészet a vizuális nyelvet dokumentálásra illetve metaforaként használja, Deimantas Narkevičius, Svajonė és Paulius Stanikai, Eglė Rakauskaitė, Artūras Raila, Gintaras Makarevičius, Darius Žiūra, Evaldas Jansas, Agnė Bagdžiūnaitė, Domas Noreika, Laima Buivydaitė munkái képviselik a kiállításban. 2. Az új realizmus megjelenése elsősorban a hagyományos technikákban, a szobrászatban (Marius Zavadskis, Andrius Petkus, Marius Skudžinskas, Martynas Martišius, Petras Mazūras, Mindaugas Tendziagolskis, Vaclovas Nevčesauskas) és kisebb mértékben a festészetben (Andrius Zakarauskas ) jelentős. 3. Az új absztrakció, amely elsősorban a „lebegő” objektekkel (Rimantas Milkintas) kísérletezik. A festők pontosabban a vászonra (is) dolgozó művészek közül Ričardas Nemeikšis, Eglė Ridikaitė, és a németországi születésű, de litván (baltikumi német) ősei miatt Vilniusban megtelepedő Heinz-Hermann Jurczek természetesen ellenállnak a címkézésnek, ezért a kategóriák legjobbjai között időzzünk el. A poszt-konceptualista tendenciát képviselő művek közül kiemelkedik a már a nemzetközi színtéren is többször bizonyított Deimantas Narkevičius A fej (2007) című videója a Marx fejet faragó szobrászról, a ki művének fölállítását és lerombolását is megéri. S miközben a történelem használja és kihasználja művészetét, ő a munka öröméről, a megformálás gondosságáról vall. Kínosan felemelő szembesítés a múlttal. Evaldas Jansas Három az egyben (2008) című videójában a klasszikus bölcseleti kérdést feszegeti a normális és a bolond viselkedés közötti különbségről. Valaki repülni próbált, s e szabálytalan cselekedetének következményeként végigjárja a bolondok háza keserveit, megaláztatásait. ( A kiállítás kapcsán mindenképpen érdemes elgondolkozni azon, hogy a repülés, mint tematika, mint formai megoldás tendenciáktól függetlenül erőteljese áthatja a litván kortárs művészet szellemét. A „flying form”, ahogy a kurátor jelöli az új absztrakció egyik megnyilvánulási formáját, nem csupán technikai megoldás, hanem metafora.) Svajonė és Paulius Stanikai Pokla az egymásba csavarodó testek kibogozhatatlan látványával teremt kaotikus atmoszférát. Nem az összetartozás boldog pillanatai ezek, hanem a menekülés lehetetlenségét rögzíti, a kényszeredettséget.
Míg a poszt-konceptulaista művek légköre fojtogató és szorongató, addig az új realista szobrászok tele vannak ironikus, megsemmisítő, szemtelenül kiváncsi humorral. Martynas Martišius puritánul berendezett hungarocellbe faragott falusi Konyhájában a látogató felé meredő hatalmas fenék ötlik először szembe. Vajon kihez tartozik? Az egyenként naturálisan megformált testek, ételek, tárgyak önkényes elhelyezése irreális teret hoz létre, fölrúgva minden narratív sorrendets értelmezési lehetőséget. Évezredes hagyományt és jelenkori teljesítménykényszert fricskáz Marius Skudžinskas Jéghegy (2008) című szobra, amely a megfeszített Krisztus falusi templomokban gyakori szobrára hátizsákot applikál, alpesi hegymászóvá változtatva a szentet.
Rimantas Milkintas minimalista koncepciói, lebegő objektjei a nehézségi erővel, illetve annak ellenében kelnek birokra. Míg Ričardas Nemeikšis hatalmas vásznaira ragaszt flittert, ósdi csipkeszalagot úgy, hogy transzcendens hatást ér el a talmi anyagok szabályos elrendezésével.
A kurátor által formai jegyek alapján meghatározott kategóriák mögött azonban lényegesebb eleme tűnik föl a litván kortárs művészetnek: a múlttal, méghozzá a közel vagy félmúlttal való állandó küzdelem. Az 50-es évek kísértete járja át a műveket. Minden minta, forma, filmbeli szituáció innen ered. Szinte látszik az erőlködés, ahogyan kötelező ezzel a történelmi identitásválsággal megvívni. Kinek finomabban, erőteljes önreflexióval sikerül, kinek marad a puszta formalitás.. A kibeszélés kiállítása ez, a közeli múlt feltárásának, feltárulkozásának lehetőségeit vizsgálja, azt a folyamatot, amely az esetlegesen sikeresen megvívott küzdelem után új perspektívát nyithat a művészek számára. Vizuálisan ezt Petras Mazūras lírai installációja fejezi ki (Catch up rain, 2006-08), valahol, valamikor szerencsétlenül járt egy kisrepülő és benne, mint üvegházban újra búrjánzik a természet.
Három, a történelemben hasonló utakat bejáró kis balti ország ölelkezik össze a térképen az egykori és mai nagy birodalmak árnyékában, fenyegetettségben és egymásrautaltságban. Itt Közép-Európában is gyakori jelenség, hogy a művészek, művészettörténészek, kurátorok kevésbé ismerik a régióban születő alkotásokat, s megfogadva Batsányi János egykori tanácsát, „vigyázó szemeiket” Párizsra, esetleg Berlinre, New Yorkra vetik. Még megdöbbentőbb azonban e jelenség, amikor a közép-európainál még kisebb, szétszabdaltabb és megpróbáltatottabb országok is hasonló viszonyban vannak egymással. A lett fővárosban, Rigában rendezett, az országok és kiállítóhelyek méreteihez képest grandiózus, a litván kortárs művészetet bemutató kiállítás a megjelenő művek sokféleségét tekintve is arra utal, hogy most végre lehetőség nyílt egy átfogó tárlat megrendezésére, amelybe hirtelen mindent bele akart zsúfolni a válogató és a befogadó ország képviseletében a szakmai felelős. Nem specifikus hiba ez, beleesik majd minden kurátor, ha sokat és sokféléből kell/akar meríteni. Briliánsan intim kis téregységek keletkeznek / keletkezhetnek ezáltal a kiállításban, de a tárlat egésze széttartó, mikro- és makrovilág egysége, egymásráutalása, egymásrautaltsága azonban nem alakul ki. Ez történt a rigai nagyszabású bemutatkozással is. Hiába az okos, tömör és összeszedett, a kurátor, Raminta Jurenaite által írt vezető, mégsem képes kapcsolatot teremteni a művek között, s főleg nem képes specifikálni a vilniusi művészeti szcénát 2000 után.
Idézzük ide néhány gondolatát Jurenaiténak arról, milyen szempontok szerint válogatott és rendezte az anyagot, milyen tendenciákat tartott fontosnak hazája kortárs művészetében. Három domináns irányzatot nevez meg a főként a fővárosba, Vilniusba koncentrált művészeti életben: 1. poszt-konceptualista tendencia, amely a főszerepet kapta a válogatásban. Ez a politikai és szociológiai értelemben elkötelezett művészet a vizuális nyelvet dokumentálásra illetve metaforaként használja, Deimantas Narkevičius, Svajonė és Paulius Stanikai, Eglė Rakauskaitė, Artūras Raila, Gintaras Makarevičius, Darius Žiūra, Evaldas Jansas, Agnė Bagdžiūnaitė, Domas Noreika, Laima Buivydaitė munkái képviselik a kiállításban. 2. Az új realizmus megjelenése elsősorban a hagyományos technikákban, a szobrászatban (Marius Zavadskis, Andrius Petkus, Marius Skudžinskas, Martynas Martišius, Petras Mazūras, Mindaugas Tendziagolskis, Vaclovas Nevčesauskas) és kisebb mértékben a festészetben (Andrius Zakarauskas ) jelentős. 3. Az új absztrakció, amely elsősorban a „lebegő” objektekkel (Rimantas Milkintas) kísérletezik. A festők pontosabban a vászonra (is) dolgozó művészek közül Ričardas Nemeikšis, Eglė Ridikaitė, és a németországi születésű, de litván (baltikumi német) ősei miatt Vilniusban megtelepedő Heinz-Hermann Jurczek természetesen ellenállnak a címkézésnek, ezért a kategóriák legjobbjai között időzzünk el. A poszt-konceptualista tendenciát képviselő művek közül kiemelkedik a már a nemzetközi színtéren is többször bizonyított Deimantas Narkevičius A fej (2007) című videója a Marx fejet faragó szobrászról, a ki művének fölállítását és lerombolását is megéri. S miközben a történelem használja és kihasználja művészetét, ő a munka öröméről, a megformálás gondosságáról vall. Kínosan felemelő szembesítés a múlttal. Evaldas Jansas Három az egyben (2008) című videójában a klasszikus bölcseleti kérdést feszegeti a normális és a bolond viselkedés közötti különbségről. Valaki repülni próbált, s e szabálytalan cselekedetének következményeként végigjárja a bolondok háza keserveit, megaláztatásait. ( A kiállítás kapcsán mindenképpen érdemes elgondolkozni azon, hogy a repülés, mint tematika, mint formai megoldás tendenciáktól függetlenül erőteljese áthatja a litván kortárs művészet szellemét. A „flying form”, ahogy a kurátor jelöli az új absztrakció egyik megnyilvánulási formáját, nem csupán technikai megoldás, hanem metafora.) Svajonė és Paulius Stanikai Pokla az egymásba csavarodó testek kibogozhatatlan látványával teremt kaotikus atmoszférát. Nem az összetartozás boldog pillanatai ezek, hanem a menekülés lehetetlenségét rögzíti, a kényszeredettséget.
Míg a poszt-konceptulaista művek légköre fojtogató és szorongató, addig az új realista szobrászok tele vannak ironikus, megsemmisítő, szemtelenül kiváncsi humorral. Martynas Martišius puritánul berendezett hungarocellbe faragott falusi Konyhájában a látogató felé meredő hatalmas fenék ötlik először szembe. Vajon kihez tartozik? Az egyenként naturálisan megformált testek, ételek, tárgyak önkényes elhelyezése irreális teret hoz létre, fölrúgva minden narratív sorrendets értelmezési lehetőséget. Évezredes hagyományt és jelenkori teljesítménykényszert fricskáz Marius Skudžinskas Jéghegy (2008) című szobra, amely a megfeszített Krisztus falusi templomokban gyakori szobrára hátizsákot applikál, alpesi hegymászóvá változtatva a szentet.
Rimantas Milkintas minimalista koncepciói, lebegő objektjei a nehézségi erővel, illetve annak ellenében kelnek birokra. Míg Ričardas Nemeikšis hatalmas vásznaira ragaszt flittert, ósdi csipkeszalagot úgy, hogy transzcendens hatást ér el a talmi anyagok szabályos elrendezésével.
A kurátor által formai jegyek alapján meghatározott kategóriák mögött azonban lényegesebb eleme tűnik föl a litván kortárs művészetnek: a múlttal, méghozzá a közel vagy félmúlttal való állandó küzdelem. Az 50-es évek kísértete járja át a műveket. Minden minta, forma, filmbeli szituáció innen ered. Szinte látszik az erőlködés, ahogyan kötelező ezzel a történelmi identitásválsággal megvívni. Kinek finomabban, erőteljes önreflexióval sikerül, kinek marad a puszta formalitás.. A kibeszélés kiállítása ez, a közeli múlt feltárásának, feltárulkozásának lehetőségeit vizsgálja, azt a folyamatot, amely az esetlegesen sikeresen megvívott küzdelem után új perspektívát nyithat a művészek számára. Vizuálisan ezt Petras Mazūras lírai installációja fejezi ki (Catch up rain, 2006-08), valahol, valamikor szerencsétlenül járt egy kisrepülő és benne, mint üvegházban újra búrjánzik a természet.
@Uhl Gabriella