partnereink
Uhl Gabriella: Tíz kezes – A Morph csoport kiállítása
Budapest Galéria, 2008. január 10- február 10.
Öt kéz, 25 ujj. Ezzel jellemzi magát a Morph csoport legfrissebb kiállításának katalógusán. Minthogy szobrászok gyülekezetéről van szó, könnyedén továbbállhatnánk e jelképtől, ám már rövid morfondírozás (értsd a tárlat megtekintése) után nyilvánvalóvá lesz, hogy a választott jelkép: a kézfej nem csak felületes asszociációkra ad lehetőséget. Az öt alkotó: Drabik István, Gaál József, Kalmár János, Mata Attila, Szabó Tamás munkássága úgy tartozik össze és egyben különül el, ahogy a tenyérből kinövő ujjak szabadsága és korlátozottsága érvényesül. A forrás a klasszikus modern szobrászati hagyomány, amelynek különböző útjait járják egyénileg és így csoportba szerveződve is a művészek.
Hegesztett vas. Dermeszt meg Drabik István anyagmegjelölése. Dermeszt meg azért, mert ezek szerint csupa hegekből állunk? Drabik torzóinak felülete érdesebb lett, varratok, sebhelyek tömege tartja, tartaná össze a szétmálló emberi figurát. Sőt már a test is darabokra esett, magányos testrészek gyűrött alakja próbál utalni a valaha volt teljességre, de nem a klasszikus torzók szemmel és anatómiai tudással pótolható esetlensége jellemző Drabik munkáira, itt a tudatosan megcsonkított, vagy a borzalmaktól megcsonkult, azaz deformálódott alakok kínja jelentkezik. Nemcsak keze, lába, feje nincs már az emberi testnek is, de a felület hegesedései jelzik, minden egyes sebhely alól a hús egy-egy darabja hiányzik. Nem légiesen könnyed, vékony alakokról van szó, hanem a sebek okozta fájdalomban megfogyatkozott, aszott test mutatkozik meg.
Drabik és Gaál munkáiban a csont-bőr kapcsolatának megfogalmazására tett kísérlet a közös. Az hogy a kommersz simaság hazugsága helyett a ráncok, az izmok játékából adódó élénk, kifejező gesztusok jelentőségét hangsúlyozzák. Míg Drabik a torzón kísérletezett, addig Gaál József a fejet helyezte előtérbe. Az arcizmok imitálására talált rá az alkotó egy nem klasszikus szobrászati anyagra a lószerszámra. Nem ősvilági bálványok ezek a torz fejek, hanem szigorú anatómiai modellek. Csak éppen a készítőjük keze ügyében nem voltak „profi” műanyagok, hanem találékonynak kellett lennie. A megfaragott fa magra ráapplikálja a már használt (beavatott) kengyel, a szíj darabokat, úgy hogy az arc mimikáját mutathassa föl. A munkában már megtört, meleg bőr engedelmesen tekeredik, hogy a legfinomabb lélekrezdüléseket is láttathassa, hiszen itt a modell nem elsősorban az anatómiai pontosságnak, hanem lélekállapot kifejezésének megjelenítését szolgálja. De a kialakult tekervények nemcsak az izmok munkáját idézik fel, hanem az agystruktúráját is. Vagyis olyan formát sikerült találnia Gaálnak, amely egyszerre mutatja meg a koponya külső és belső felépítését, a mozgatottat és a mozgatót. Azt a bonyolult, dinamikus struktúrát tárja föl, amely végül is érzelmeinket, gesztusainkat szabályozza. „Nincs bőr a képén” mondhatnánk a büsztökre, mivel a lószerszámokból a kialakított formák már nem kapnak semmilyen felületkezelést. Bár anyagszerűségében éppen az „idegen” (állattól kölcsönzött) meleg, puha, jól formálható matéria dominál.
Az kínlódás a kulcsszó Szabó Tamás robosztus munkáihoz is. A szögelés új értelmet kap a szobrász legújabb itt bemutatott munkáin. A tárlaton kitöltött tere Szabónak a leglogikusabb: bemutatva munkássága egy korszakának folyamatát, azt, hogy a groteszk fejeket egyre inkább beborítja / elrejti a szögerdő. Míg korábban ez a felületalakítás érdekes játéka, s sebzett, tüskés világunk lenyomata volt, most a kiállított, szarkofágot imitáló darabon egyértelműen az egykori fizikai kínzóeszközök kitalálásában leleményes emberiség torzult lelkét idézi meg. Míg az egy csomag szögtől szenvedő fejeket kedvünk lett volna megsimogatni (a Morph csoport kiállításai különösen csábítják a nézőt arra, hogy a szobrokat ne csak a szemével, hanem tapintással vegye birtokba), vigasztalni, esetleg kihúzkodni a fájdalmat okozó tárgyat, addig az új munkák megnövelik a távolságot néző és tárgy között, szinte átléphetetlen, borzadállyal telt szakrális teret képezve köréjük.
Mata Attila és Kalmár János szobrászata alkotja a Morph csoport másik pólusát. Kalmár a légies, elegáns formák alkotója. Kecses, égbeszökő fél vagy egészen absztrakt, minden izében finoman, gondosan megmunkált figurái a megtalált / megkonstruált harmónia vágyott szigetei. Talán kissé megirigyelve a robosztusságot társaitól Zingoje és Barbaté (2007) című szobrán az erővonalak iránya megváltozik, nem az ég, hanem a föld felé, lefelé mutatnak, a szobor súlypontja áthelyeződik, a formák vaskosabbá, tömörebbé lesznek.
Mata pedig új anyaggal kísérletezik. Dinamikusan áttört formáit készítette már alumíniumból, gipszből, most itt a rozsdamentes acél. Tömörebb a megfogalmazás. Bár ott van az új anyagon is a játékosságot hangsúlyozó színezés, ez már csak jelzésszerű, a fény-árnyék hatásokat kiemelő eszköz. Az érzékien tekeredő formák egyszerűbbek, csavarodó mozgásuk helyett a kapcsolódási pontjaik hangsúlyosabbak. Az alakzatok egymáshoz való viszonya: engedelmes egymáshoz simulása vagy kényszerű taszítása modellálódik Mata legújabb munkáiban. A Morph csoport kiállításai pedig a művészcsoport-dinamika értékes modelljei, az elkülönülés és egymásra találás, a hatásmechanizmusok rejtett útjainak megmutatói.
Öt kéz, 25 ujj. Ezzel jellemzi magát a Morph csoport legfrissebb kiállításának katalógusán. Minthogy szobrászok gyülekezetéről van szó, könnyedén továbbállhatnánk e jelképtől, ám már rövid morfondírozás (értsd a tárlat megtekintése) után nyilvánvalóvá lesz, hogy a választott jelkép: a kézfej nem csak felületes asszociációkra ad lehetőséget. Az öt alkotó: Drabik István, Gaál József, Kalmár János, Mata Attila, Szabó Tamás munkássága úgy tartozik össze és egyben különül el, ahogy a tenyérből kinövő ujjak szabadsága és korlátozottsága érvényesül. A forrás a klasszikus modern szobrászati hagyomány, amelynek különböző útjait járják egyénileg és így csoportba szerveződve is a művészek.
Hegesztett vas. Dermeszt meg Drabik István anyagmegjelölése. Dermeszt meg azért, mert ezek szerint csupa hegekből állunk? Drabik torzóinak felülete érdesebb lett, varratok, sebhelyek tömege tartja, tartaná össze a szétmálló emberi figurát. Sőt már a test is darabokra esett, magányos testrészek gyűrött alakja próbál utalni a valaha volt teljességre, de nem a klasszikus torzók szemmel és anatómiai tudással pótolható esetlensége jellemző Drabik munkáira, itt a tudatosan megcsonkított, vagy a borzalmaktól megcsonkult, azaz deformálódott alakok kínja jelentkezik. Nemcsak keze, lába, feje nincs már az emberi testnek is, de a felület hegesedései jelzik, minden egyes sebhely alól a hús egy-egy darabja hiányzik. Nem légiesen könnyed, vékony alakokról van szó, hanem a sebek okozta fájdalomban megfogyatkozott, aszott test mutatkozik meg.
Drabik és Gaál munkáiban a csont-bőr kapcsolatának megfogalmazására tett kísérlet a közös. Az hogy a kommersz simaság hazugsága helyett a ráncok, az izmok játékából adódó élénk, kifejező gesztusok jelentőségét hangsúlyozzák. Míg Drabik a torzón kísérletezett, addig Gaál József a fejet helyezte előtérbe. Az arcizmok imitálására talált rá az alkotó egy nem klasszikus szobrászati anyagra a lószerszámra. Nem ősvilági bálványok ezek a torz fejek, hanem szigorú anatómiai modellek. Csak éppen a készítőjük keze ügyében nem voltak „profi” műanyagok, hanem találékonynak kellett lennie. A megfaragott fa magra ráapplikálja a már használt (beavatott) kengyel, a szíj darabokat, úgy hogy az arc mimikáját mutathassa föl. A munkában már megtört, meleg bőr engedelmesen tekeredik, hogy a legfinomabb lélekrezdüléseket is láttathassa, hiszen itt a modell nem elsősorban az anatómiai pontosságnak, hanem lélekállapot kifejezésének megjelenítését szolgálja. De a kialakult tekervények nemcsak az izmok munkáját idézik fel, hanem az agystruktúráját is. Vagyis olyan formát sikerült találnia Gaálnak, amely egyszerre mutatja meg a koponya külső és belső felépítését, a mozgatottat és a mozgatót. Azt a bonyolult, dinamikus struktúrát tárja föl, amely végül is érzelmeinket, gesztusainkat szabályozza. „Nincs bőr a képén” mondhatnánk a büsztökre, mivel a lószerszámokból a kialakított formák már nem kapnak semmilyen felületkezelést. Bár anyagszerűségében éppen az „idegen” (állattól kölcsönzött) meleg, puha, jól formálható matéria dominál.
Az kínlódás a kulcsszó Szabó Tamás robosztus munkáihoz is. A szögelés új értelmet kap a szobrász legújabb itt bemutatott munkáin. A tárlaton kitöltött tere Szabónak a leglogikusabb: bemutatva munkássága egy korszakának folyamatát, azt, hogy a groteszk fejeket egyre inkább beborítja / elrejti a szögerdő. Míg korábban ez a felületalakítás érdekes játéka, s sebzett, tüskés világunk lenyomata volt, most a kiállított, szarkofágot imitáló darabon egyértelműen az egykori fizikai kínzóeszközök kitalálásában leleményes emberiség torzult lelkét idézi meg. Míg az egy csomag szögtől szenvedő fejeket kedvünk lett volna megsimogatni (a Morph csoport kiállításai különösen csábítják a nézőt arra, hogy a szobrokat ne csak a szemével, hanem tapintással vegye birtokba), vigasztalni, esetleg kihúzkodni a fájdalmat okozó tárgyat, addig az új munkák megnövelik a távolságot néző és tárgy között, szinte átléphetetlen, borzadállyal telt szakrális teret képezve köréjük.
Mata Attila és Kalmár János szobrászata alkotja a Morph csoport másik pólusát. Kalmár a légies, elegáns formák alkotója. Kecses, égbeszökő fél vagy egészen absztrakt, minden izében finoman, gondosan megmunkált figurái a megtalált / megkonstruált harmónia vágyott szigetei. Talán kissé megirigyelve a robosztusságot társaitól Zingoje és Barbaté (2007) című szobrán az erővonalak iránya megváltozik, nem az ég, hanem a föld felé, lefelé mutatnak, a szobor súlypontja áthelyeződik, a formák vaskosabbá, tömörebbé lesznek.
Mata pedig új anyaggal kísérletezik. Dinamikusan áttört formáit készítette már alumíniumból, gipszből, most itt a rozsdamentes acél. Tömörebb a megfogalmazás. Bár ott van az új anyagon is a játékosságot hangsúlyozó színezés, ez már csak jelzésszerű, a fény-árnyék hatásokat kiemelő eszköz. Az érzékien tekeredő formák egyszerűbbek, csavarodó mozgásuk helyett a kapcsolódási pontjaik hangsúlyosabbak. Az alakzatok egymáshoz való viszonya: engedelmes egymáshoz simulása vagy kényszerű taszítása modellálódik Mata legújabb munkáiban. A Morph csoport kiállításai pedig a művészcsoport-dinamika értékes modelljei, az elkülönülés és egymásra találás, a hatásmechanizmusok rejtett útjainak megmutatói.
© Uhl Gabriella