partnereink
Végh János: A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firenzében
Szépművészeti Múzeum, 2008. I. 24–V. 18.
Az utóbbi hónapokban a Szépművészeti Múzeum faláról – óriásira nagyítva –, az utcákon plakátokról, de még a metróban is egy határozott vonású, a szemlélőt önkéntelenül tisztelettel eltöltő férfiarc nézett ránk: a Medici család késői korszakának legjelentősebb figurája, I. Cosimo. Ez a tiszteletet parancsoló megjelenés nem volt véletlen: a portré festője, a firenzei manierizmus legjelentősebb mestere, Angelo Bronzino valódi uralkodói figurának akarta ábrázolni hercegi urát. Cosimo hadvezéri páncélt visel, mert komoly katonai sikerei voltak, bár seregeit általában nem maga irányította. Firenze városállam területe az ő idejében nőtt meg egész Toszkánát magában foglaló méretűvé, ekkor lett belőle hercegség, később nagyhercegség. A páncél azonban a 16. században már inkább csak reprezentatív viselet, az ágyú használatba vétele óta nem jelentett olyan védelmet, mint egykor régen.
A késői korszakok számára mindig fontos az, ami „egykor régen” volt, és a 16. századi Mediciek – hiába sikerült monarchikus jogon uralkodó dinasztiaként kormányozniuk Firenzét – korántsem tudták azt a bankemberi és államférfiúi zsenialitást nyújtani, mint előző századi őseik. Bármilyen impozáns művészet született uralmuk alatt – nem kis mértékben személyes mecénási beavatkozásuknak köszönhetően (amely jóval jelentősebb volt, mint például a náluk sokkal hatalmasabb Anglia királyainak mecénáskodása) – mégsem ért fel a quattrocento virágzásával. A kettőt persze méltánytalan lenne egymás ellen kijátszani. Firenze 15. századi kultúrája páratlan, megismételhetetlen csoda volt, de tagadhatatlan, hogy a Mediciek még történetük hanyatló szakaszában is kiváló kvalitásérzékkel, a támogatásra méltó, valódi értékek csalhatatlan felismerésének képességével rendelkeztek. Nem kis mértékben az ő érdemük, hogy a város párszáz éves virágkorának köszönhetően máig a művészetek rajongóinak egyik legszentebb helye.
Ennek a Firenzének a művészetét láthatjuk a Szépművészeti Múzeum kiállításán, és bár ez a bemutató mindössze 210 darabból áll, az összeállítás kárpótol az elmaradt tárgyakért. Hiánytalanul szerepelnek benne a firenzei művészet legnagyobb alkotói a korai Masolinótól a késői Giovanni da Bolognáig, sőt tanítványáig, Taccáig, de képviselve van Donatello vagy Leonardo, Raffaello és Michelangelo is. A tőlük bemutatott alkotások persze nagyon különböző jelentőségűek, de igaz az a mondás, hogy a tenger minden cseppben benne van. Botticellinek egyik remekművét állították ki, míg Michelangelóra mindössze tenyérnyi rajzok utalnak. A Filippo Lippi nevével kiállított Madonna pedig olyan gyenge, hogy legfeljebb műhelymunkának tartható. A bemutató gerincét – hangsúlyozom – a legjobb mesterek szobrai, képei, vázlatai alkotják. Ezen kívül szaporán sorakoznak az eleinte a várost csak irányító, majd később uralma alatt tartó család tagjairól készült portrék, amelyek jelenléte magától értetődő az e címet viselő kiállításon, ám minőségük is említésre méltó. A késői Medicieket ábrázoló képmások festői között azután rohamosan nő a franciák és németalföldiek aránya, és ahogyan egyre díszesebbé, hangsúlyosabbá válnak a ruhák, úgy lesz egyre kétségesebb a művészi érték.
A kiállítás ügyesen egyensúlyoz a művészeti és a történeti bemutató között, szinte azt lehet mondani, hogy mindkettő előnyeit egyesíti. Átfogó képet ad a város legjelentősebb századainak művészetéről, és emellett olyan tárgyakat is lehet találni, amelyek az annak hátterét adó társadalom, gazdaság stb. megismertetését szolgálják. Igen nagy például azoknak a képeknek a száma, amelyek önmagukban nem igazán jelentősek, de bemutatják a várost, a palotáival és a templomaival. A két fő típusból még egykorú (!) modellt is láthatunk, továbbá egy hallatlanul érdekes makettet egy 17. századi színpadról, amely még a díszletek mozgatásának lehetőségéről is tájékoztat. Egy különleges véletlennek köszönhetően gyönyörködhetünk a pratói Dóm külső szószékét tartó bronz oszlopfőben, Donatello és Michelozzo remekében: nemrég fejeződött be a restaurálása, és visszaillesztése helyett besorolták a készülő kiállítás tárgyai közé. Akadnak méteresnél is nagyobb – tehát rengeteg apró részlet visszaadására alkalmas – festmények, köztük olyanok, amelyeken a jellegzetes épületek előtt kígyózó körmenetek látszanak, a belső tereket ábrázolók témája pedig gyakran egy-egy ünnepség vagy kórházi sürgés-forgás volt. Ez együtt nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a műemlékekben gazdag környezet ne csak művészettörténeti preparátumként, hanem egykori lakói otthonos világaként is megjelenjék számunkra.
Iparművészeti tárgyakat is láthatunk – természetesen elsősorban luxusigénnyel –, nem egyszer éppen valamelyik Medici számára készülteket, így majolika edényeket, kelengyeládát, ereklyetartót, püspökbotot, faliszőnyeget és még egy teljes női öltözetet is. (Fegyvert meglepetésünkre egyáltalán nem, mindössze egy késői páncélt.) A 16. század végének egyik jellemző alkotása, a pietra dura sem hiányzik; azok a színpompás márványok, féldrágakövek és csiszolt gyöngyházhéjak felhasználásával készült lapok, amelyeket ünnepélyes, kissé hideg dekorativitásuk arra tett alkalmassá, hogy épületek belső falába illeszkedjenek. A bejáratnál egy nagyméretű, mázas kerámiából készült Medici-címer fogadja a látogatót, dús lomb- és gyümölcskoszorú közepében. Nem kis meglepetésre később egy ugyanilyen szép és ugyanilyen nagy Pazzi-címer is ki van állítva, márpedig ezt a családot a hatalmat a Medici fivérek meggyilkolásával megragadni akaró összeesküvésük bukása után kíméletlenül kiirtották, és az összes rájuk utaló jelvényt és címert megsemmisítették. Mindkettő a Della Robbia műhely alkotása, és bizony megállapítható, hogy ez a családi műhelyből kifejlődött manufaktúra a tömegtermelésre áttérve nem mindig tudta tartani a kívánt igényességet: alaposabb szemléléssel néhány komoly, négyzetcentiméternél is nagyobb mázhiányt fedezhetünk fel.
Logikus, hogy a miniatúraművészet is jelen van: az aprólékos gondossággal festett kódexek között egyeseket Mátyás király számára készítettek a messze földön híres firenzei miniátorok. A festett kódexek közül nem egyet a család palotájához közel eső San Lorenzo-templom melletti kolostor könyvtárából, mai nevén a „Medici könyvtárból” hoztak, és rajtuk hagyták azt a láncot, amivel annak idején a polchoz erősítették őket. (Vannak Magyarországon őrzött kódexek is, pedig a kiállítás firenzei voltát azzal kívánták fokozni, hogy a tárgyak az Arno-parti város múzeumaiból, könyvtáraiból, templomaiból származnak. Kivétel csupán néhány budapesti darab a Szépművészeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár kincseiből.)
A kiállítás méretére nézve az egyik legnagyobb (két méternél magasabb!), művészi szempontból vitathatatlanul a legjelentőbb festménye a Pallasz Athéne és a kentaur Botticellitől. A sudár istennő baljában egy pazar mívű alabárdot tart, nyilván utalásként arra, hogy nem csak a tudásnak, de a kézművességnek is a pártfogója. Istennőként mindenható: szenvtelenül, de szigorúan belemarkol a kentaur bozontos hajába, akinek arca fájdalmasan összerándul; bármilyen hatalmas a teste, bármennyire erősek az izmai, meg sem kísérli az ellenállást. Az ókori gondolkodás és az ezt követő reneszánsz kori elmélkedések számára a kentaur a fékezhetetlen erő, az ebből adódó barbár vadság megtestesítője volt, ezt zabolázza meg itt a szellem (a műveltség?) erejével a bölcsesség istenasszonya. A humanista tudomány talán naiv, de szívünk szerint való ábrándját nyújtja a festmény, amely igen kedves lehet a minden vadságot, barbárságot elutasító nézőnek – akár a mester firenzei kortársairól, akár a festmény magyarországi megcsodálóiról legyen szó. A szép formák, a könnyed vonalak, a tartózkodó, ezáltal nem az elandalodást, inkább az utánagondolást előmozdító színek a humanista mondanivalónak olyan intenzitást kölcsönöznek, amelyet régebben csak vallásos festményeken találhattunk.
Ugyanabban a teremben függ Leonardónak egy olajvázlata, a Kócoshajú nőként is emlegetett fejtanulmány, amely ugyancsak rendkívüli gyönyörűségek forrása lehet az odaadó szemlélő számára. Talán meglepő, de tény, hogy a szakértők jelentős része nem fogadja el a mester saját kezű alkotásának, így például Frank Zöllnernek a magyarul 2006-ban kiadott, minden normális könyvespolc méretének fittyet hányó, de gyönyörű szép Leonardo könyvéből is hiányzik. Ennek ellenére nehéz elképzelni, hogy Leonardón kívül ki lett volna képes létrehozni ilyen egyszerű eszközökkel ezt a kissé zárkózott, de nagyon kedves, szinte gyermeki bájjal mosolygó arcocskát, a könnyedség és az egyértelmű határozottság utolérhetetlen ötvözetét. A végső tökélyre majd a Mona Lisánál eljutó „sfumato” már itt teljes fegyverzetében megjelenik.
Elsőrendű vagy legalábbis nagyon jellemző tárgyak egész sorát lehetne még ehhez hasonló módon, röviden vagy hosszabban jellemezni, de akkor sohasem lenne vége az ismertetésnek. Legyen elég még azt megemlíteni, hogy a bemutatót egy hozzá méltó, nagyformátumú, szép kiállítású katalógus kíséri, mint az az ambiciózus nyugati vállalkozásoknál szokásos. Ebben minden kiállított tárgyat reprodukáltak – legtöbbjét nagyon szépen –, és a róluk szóló szöveg messze nem csak leírás, de állapotuknak, a velük kapcsolatos problémáknak, vitatott voltuk esetében az egyes tudományos partnerek véleményének is megbízható összefoglalása. Egy ilyen katalógus jelentőségét sohasem szabad lebecsülni, mert miután a kiállítás bezár, a tárgyak elhagyják az ország területét és emlékük fakul a memóriánkban, a kötet a polcon tartós öröm a műélvezőnek és tartós haszon a tudományos érdeklődésűeknek.
Az utóbbi hónapokban a Szépművészeti Múzeum faláról – óriásira nagyítva –, az utcákon plakátokról, de még a metróban is egy határozott vonású, a szemlélőt önkéntelenül tisztelettel eltöltő férfiarc nézett ránk: a Medici család késői korszakának legjelentősebb figurája, I. Cosimo. Ez a tiszteletet parancsoló megjelenés nem volt véletlen: a portré festője, a firenzei manierizmus legjelentősebb mestere, Angelo Bronzino valódi uralkodói figurának akarta ábrázolni hercegi urát. Cosimo hadvezéri páncélt visel, mert komoly katonai sikerei voltak, bár seregeit általában nem maga irányította. Firenze városállam területe az ő idejében nőtt meg egész Toszkánát magában foglaló méretűvé, ekkor lett belőle hercegség, később nagyhercegség. A páncél azonban a 16. században már inkább csak reprezentatív viselet, az ágyú használatba vétele óta nem jelentett olyan védelmet, mint egykor régen.
A késői korszakok számára mindig fontos az, ami „egykor régen” volt, és a 16. századi Mediciek – hiába sikerült monarchikus jogon uralkodó dinasztiaként kormányozniuk Firenzét – korántsem tudták azt a bankemberi és államférfiúi zsenialitást nyújtani, mint előző századi őseik. Bármilyen impozáns művészet született uralmuk alatt – nem kis mértékben személyes mecénási beavatkozásuknak köszönhetően (amely jóval jelentősebb volt, mint például a náluk sokkal hatalmasabb Anglia királyainak mecénáskodása) – mégsem ért fel a quattrocento virágzásával. A kettőt persze méltánytalan lenne egymás ellen kijátszani. Firenze 15. századi kultúrája páratlan, megismételhetetlen csoda volt, de tagadhatatlan, hogy a Mediciek még történetük hanyatló szakaszában is kiváló kvalitásérzékkel, a támogatásra méltó, valódi értékek csalhatatlan felismerésének képességével rendelkeztek. Nem kis mértékben az ő érdemük, hogy a város párszáz éves virágkorának köszönhetően máig a művészetek rajongóinak egyik legszentebb helye.
Ennek a Firenzének a művészetét láthatjuk a Szépművészeti Múzeum kiállításán, és bár ez a bemutató mindössze 210 darabból áll, az összeállítás kárpótol az elmaradt tárgyakért. Hiánytalanul szerepelnek benne a firenzei művészet legnagyobb alkotói a korai Masolinótól a késői Giovanni da Bolognáig, sőt tanítványáig, Taccáig, de képviselve van Donatello vagy Leonardo, Raffaello és Michelangelo is. A tőlük bemutatott alkotások persze nagyon különböző jelentőségűek, de igaz az a mondás, hogy a tenger minden cseppben benne van. Botticellinek egyik remekművét állították ki, míg Michelangelóra mindössze tenyérnyi rajzok utalnak. A Filippo Lippi nevével kiállított Madonna pedig olyan gyenge, hogy legfeljebb műhelymunkának tartható. A bemutató gerincét – hangsúlyozom – a legjobb mesterek szobrai, képei, vázlatai alkotják. Ezen kívül szaporán sorakoznak az eleinte a várost csak irányító, majd később uralma alatt tartó család tagjairól készült portrék, amelyek jelenléte magától értetődő az e címet viselő kiállításon, ám minőségük is említésre méltó. A késői Medicieket ábrázoló képmások festői között azután rohamosan nő a franciák és németalföldiek aránya, és ahogyan egyre díszesebbé, hangsúlyosabbá válnak a ruhák, úgy lesz egyre kétségesebb a művészi érték.
A kiállítás ügyesen egyensúlyoz a művészeti és a történeti bemutató között, szinte azt lehet mondani, hogy mindkettő előnyeit egyesíti. Átfogó képet ad a város legjelentősebb századainak művészetéről, és emellett olyan tárgyakat is lehet találni, amelyek az annak hátterét adó társadalom, gazdaság stb. megismertetését szolgálják. Igen nagy például azoknak a képeknek a száma, amelyek önmagukban nem igazán jelentősek, de bemutatják a várost, a palotáival és a templomaival. A két fő típusból még egykorú (!) modellt is láthatunk, továbbá egy hallatlanul érdekes makettet egy 17. századi színpadról, amely még a díszletek mozgatásának lehetőségéről is tájékoztat. Egy különleges véletlennek köszönhetően gyönyörködhetünk a pratói Dóm külső szószékét tartó bronz oszlopfőben, Donatello és Michelozzo remekében: nemrég fejeződött be a restaurálása, és visszaillesztése helyett besorolták a készülő kiállítás tárgyai közé. Akadnak méteresnél is nagyobb – tehát rengeteg apró részlet visszaadására alkalmas – festmények, köztük olyanok, amelyeken a jellegzetes épületek előtt kígyózó körmenetek látszanak, a belső tereket ábrázolók témája pedig gyakran egy-egy ünnepség vagy kórházi sürgés-forgás volt. Ez együtt nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a műemlékekben gazdag környezet ne csak művészettörténeti preparátumként, hanem egykori lakói otthonos világaként is megjelenjék számunkra.
Iparművészeti tárgyakat is láthatunk – természetesen elsősorban luxusigénnyel –, nem egyszer éppen valamelyik Medici számára készülteket, így majolika edényeket, kelengyeládát, ereklyetartót, püspökbotot, faliszőnyeget és még egy teljes női öltözetet is. (Fegyvert meglepetésünkre egyáltalán nem, mindössze egy késői páncélt.) A 16. század végének egyik jellemző alkotása, a pietra dura sem hiányzik; azok a színpompás márványok, féldrágakövek és csiszolt gyöngyházhéjak felhasználásával készült lapok, amelyeket ünnepélyes, kissé hideg dekorativitásuk arra tett alkalmassá, hogy épületek belső falába illeszkedjenek. A bejáratnál egy nagyméretű, mázas kerámiából készült Medici-címer fogadja a látogatót, dús lomb- és gyümölcskoszorú közepében. Nem kis meglepetésre később egy ugyanilyen szép és ugyanilyen nagy Pazzi-címer is ki van állítva, márpedig ezt a családot a hatalmat a Medici fivérek meggyilkolásával megragadni akaró összeesküvésük bukása után kíméletlenül kiirtották, és az összes rájuk utaló jelvényt és címert megsemmisítették. Mindkettő a Della Robbia műhely alkotása, és bizony megállapítható, hogy ez a családi műhelyből kifejlődött manufaktúra a tömegtermelésre áttérve nem mindig tudta tartani a kívánt igényességet: alaposabb szemléléssel néhány komoly, négyzetcentiméternél is nagyobb mázhiányt fedezhetünk fel.
Logikus, hogy a miniatúraművészet is jelen van: az aprólékos gondossággal festett kódexek között egyeseket Mátyás király számára készítettek a messze földön híres firenzei miniátorok. A festett kódexek közül nem egyet a család palotájához közel eső San Lorenzo-templom melletti kolostor könyvtárából, mai nevén a „Medici könyvtárból” hoztak, és rajtuk hagyták azt a láncot, amivel annak idején a polchoz erősítették őket. (Vannak Magyarországon őrzött kódexek is, pedig a kiállítás firenzei voltát azzal kívánták fokozni, hogy a tárgyak az Arno-parti város múzeumaiból, könyvtáraiból, templomaiból származnak. Kivétel csupán néhány budapesti darab a Szépművészeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár kincseiből.)
A kiállítás méretére nézve az egyik legnagyobb (két méternél magasabb!), művészi szempontból vitathatatlanul a legjelentőbb festménye a Pallasz Athéne és a kentaur Botticellitől. A sudár istennő baljában egy pazar mívű alabárdot tart, nyilván utalásként arra, hogy nem csak a tudásnak, de a kézművességnek is a pártfogója. Istennőként mindenható: szenvtelenül, de szigorúan belemarkol a kentaur bozontos hajába, akinek arca fájdalmasan összerándul; bármilyen hatalmas a teste, bármennyire erősek az izmai, meg sem kísérli az ellenállást. Az ókori gondolkodás és az ezt követő reneszánsz kori elmélkedések számára a kentaur a fékezhetetlen erő, az ebből adódó barbár vadság megtestesítője volt, ezt zabolázza meg itt a szellem (a műveltség?) erejével a bölcsesség istenasszonya. A humanista tudomány talán naiv, de szívünk szerint való ábrándját nyújtja a festmény, amely igen kedves lehet a minden vadságot, barbárságot elutasító nézőnek – akár a mester firenzei kortársairól, akár a festmény magyarországi megcsodálóiról legyen szó. A szép formák, a könnyed vonalak, a tartózkodó, ezáltal nem az elandalodást, inkább az utánagondolást előmozdító színek a humanista mondanivalónak olyan intenzitást kölcsönöznek, amelyet régebben csak vallásos festményeken találhattunk.
Ugyanabban a teremben függ Leonardónak egy olajvázlata, a Kócoshajú nőként is emlegetett fejtanulmány, amely ugyancsak rendkívüli gyönyörűségek forrása lehet az odaadó szemlélő számára. Talán meglepő, de tény, hogy a szakértők jelentős része nem fogadja el a mester saját kezű alkotásának, így például Frank Zöllnernek a magyarul 2006-ban kiadott, minden normális könyvespolc méretének fittyet hányó, de gyönyörű szép Leonardo könyvéből is hiányzik. Ennek ellenére nehéz elképzelni, hogy Leonardón kívül ki lett volna képes létrehozni ilyen egyszerű eszközökkel ezt a kissé zárkózott, de nagyon kedves, szinte gyermeki bájjal mosolygó arcocskát, a könnyedség és az egyértelmű határozottság utolérhetetlen ötvözetét. A végső tökélyre majd a Mona Lisánál eljutó „sfumato” már itt teljes fegyverzetében megjelenik.
Elsőrendű vagy legalábbis nagyon jellemző tárgyak egész sorát lehetne még ehhez hasonló módon, röviden vagy hosszabban jellemezni, de akkor sohasem lenne vége az ismertetésnek. Legyen elég még azt megemlíteni, hogy a bemutatót egy hozzá méltó, nagyformátumú, szép kiállítású katalógus kíséri, mint az az ambiciózus nyugati vállalkozásoknál szokásos. Ebben minden kiállított tárgyat reprodukáltak – legtöbbjét nagyon szépen –, és a róluk szóló szöveg messze nem csak leírás, de állapotuknak, a velük kapcsolatos problémáknak, vitatott voltuk esetében az egyes tudományos partnerek véleményének is megbízható összefoglalása. Egy ilyen katalógus jelentőségét sohasem szabad lebecsülni, mert miután a kiállítás bezár, a tárgyak elhagyják az ország területét és emlékük fakul a memóriánkban, a kötet a polcon tartós öröm a műélvezőnek és tartós haszon a tudományos érdeklődésűeknek.
© Végh János