partnereink
Vörös István: A mindannyiunkban fészkelő szarkákról
Dániel András képeiről
Godot Galéria, 2009. I. 31-ig
Dániel András műterme a harmadik emeleten van. Felmész a lépcsőházban, de út közben nem tudod elolvasni a feliratot az ajtókon – ez még fontos lesz –, csak üres, sötét táblácskákat látsz. Gondolsz valamire, de nem vagy képes megjegyezni ezt sem, mint annyi gondolatodat – és ez is fontos lesz még. Csöngetsz. A lakás visszavezet az utca, a beeső fény felé. A nappaliban egy aranyhörcsög alszik, innen nyílik a gyerekszoba, de a műterem is, az ablakon erzsébetvárosi tetőkre látni, lejjebb nem, függöny, föntről éles fekete-fehér fény hullik, és már ott is az állványon egy szintén fekete-fehér kép. Még munka alatt. Szürke, világosfekete és sötétfehér síkok, terek, személyek és érzések. Nem, az érzések inkább borzasztó fehérek, biztatóan feketék, megnyugtatóan szürkések, izgatóan színevesztettek, vibrálóan színhiányosak, negatívan kiugrók és pozitívan lélekbevágók. Veszitek el a faltól a vásznakat, nincs megállás, valami egységes bontakozik ki, mintha egy verseskötetet olvasnál.
Betűsötét gondolatok jelennek meg a vásznon. Egy görög istennő alszik éjszakai havas tájon és álmodik. Az istennő természetesen valódi, evilági lény, mert szobor, egészen puha márványtestével lefeküdt izgató karjára, lágyan hajló válla, ógörögösen bodorodó haja azt mutatja, hogy ő akár maga Vénusz is lehet. És nem fázik, mert a hó sötétszürke, végtére is éjszaka van, amiben csak az alvó márványszobor világít, a szépség istennője. Vagy ha a tudásé lenne, akkor az értelem fűti be a képet havas feketére. A háttérben behavazott menedékház, de a szobor szépségű istennőnek nincs szüksége behúzódni oda. Mióta aludhat? Két hetes a kép? Fél éves? A bal fölső sarokból monokróm gondolat közelíti meg a márványnőt, egy vékony szálon összeköttetésbe is lép a fejével, az álmával. Mintha egy képregény logikája érvényesülne ebben a sokkal valóságosabb térben. Mintha egy képregény logikája érvényesülne ebben a sokkal mélyebben mitologikus térben. Mit álmodik, mire gondol? Nem írható rá a képre, mert amit nem lehet megfesteni, arról beszélni kell, de amit meg lehet festeni, azt nem szabad leírni, kifecsegni betűkkel vagy színekkel eltakarni. Márpedig mindent meg lehet festeni.
A fekete-fehér a világűr nézete. Ezek a képek nem attól mitologikusak, hogy egy életre kelt és rögtön csipkerózsika-álomba zuhant istennő van az egyikükön. Hanem attól, hogy korunkat ugyanolyan eszközökkel tudják megragadni, mint az istennő szobrát. Ugyanolyan eszközökkel? Az istennőből nőt csinál a festő, mert miközben az élő anyagból fehér és szürke márványt farag, a tágasság fekete márványként jelenik meg, és a sík üvegszerű. Különböző tereket és velük utazó időket ránt egymás mellé.
Mik ezek az eszközök?
Mi az, hogy korunk?
Nemrég egy költő azt mondta nekem, örül, hogy kortársak lehetünk. A „kortársak” tehát annyit tenne, hogy azonos sorsban osztozók? Dániel András képein a globális oda nem nézést, a globális elszíntelenedést jeleníti meg. A személyiség szerkezetek mögé bújását. Nem látjuk a képen levőket, mert nem látható a szemük. Modigliani üres fekete szemei után a szem helyének kipontozásáig jutunk. Gépek, manipulátorok helyettesítik vagy segítik a látásukat. De a segítségnek nagy ára van. Megvakulnak saját létükre. Saramago nagy regénye, a Vakság világában vagyunk. Vagy inkább a vakok országában? Akik azt hiszik, látnak, mert nem tudják, mi az. A nem tudásról beszélnek ezek a képek. És a nem tudás üres gondolatairól. Ezek a gondolatok fekete terek és a mögöttük levő fehér síkok. Majdnem visszajutottunk a középkori táblaképek arany és kék világáig. A szalagokban ott gyakran feliratokat lehetett olvasni. Itt a szalagok kitágultak, a feliratok túlnőttek jelentésükön, többértelműek lettek és elvesztek. Az arany minden ellenkező híresztelés ellenére oxidálódott, a kék egész sötét lett, a középkor helyett itt van a szélkor, a szélek kora a szélsőségessé keskenyedés kora. Amikor mindenki radikális akar lenni. Dániel András megállítja a mozgást, ezek a képek mozdulatlanok, kivétel nélkül szoborszerűek, kivétel nélkül mitologikusak, mert az örökről szólnak, még ha annak végtelen szépségű alvását jelentik is be. Nem látható fekete csipke van a szemünk előtt, és ezt végre észrevetetik ezek a csipkeszétverő képek. Letörli a betűk csipkéit Dániel András a festményeiről, hogy aztán a rajzaira rátegye őket.
Lehet-e ugyanazt másképp is elmondani?
Mik az eszközei? Pár ecset, paletta rászáradt olajfolthegyekkel, gyerekfejnyi villanykörte, inkább már villanysütőtök. Mely fényt bocsát ki, de időt porszívóz a képből. Eszköze az időporszívó. Kronométer helyett kronokilométer. A rajzok, melyre vízzel színek is szöknek, kisebbek, kronodeciméternyiek. Egy nap történetéből ollóznak. A sajtó képeiből és képaláírásaiból készült és újrarajzolt kollázsok ezek. Mintha abban bízna alkotójuk, hogy a valóság gyógyszerízét elveheti a szépség boralmaíze.
Ugyanazt csak másképp lehet elmondani.
A rajzok: más képek. Kisebbek. Színeik csempészáruk, mint ahogy a régi fényképekre csempészték tintaceruzával a színeket, vagy ha erre senki nem vette a fáradtságot, akkor becsempészte maga az idő a fekete helyére a barnát. A szürkék meg már bordónak, rozsdaszínűnek, sárgának látszottak. Dániel András jelenről készült, megrozsdásodott fekete-fehér rajzai megmutatják, hogy a jelenünk régóta múlt, hogy nincs semmi új a gondjainkban és örömeinkben, hogy gondolkodásunkban nincs semmi régi, mert múlt nem volt még soha, most van, a többi csalás, becsapnak minket, minden dokumentum hamisítvány, melynek legfőbb tulajdonsága a valódiság. Ezeket a tényeket és ténytelenségeket veszi számba, ezek között tallóz e rajzos napló, mely apró képre váltja az örökről gondolkodó festmények üres pénztárcányi gondolatait. A gondolatok fekete kockái a képeken fekete bankkártyák, melyeket angyalok zsebéből lopkodnak ki a szarkák, a fekete-fehér legszebb madarai. Címerállatok lehetnének a holló helyett, ahogy itt az egyik rajzon a játékmackó az.
Ugyanazt csak másképp lehet elmondani.
Korunkban túl sok az örök. Ezért olyan esendő. Olyan slampos, olyan ideiglenes. Korunkból csak épp ezt nem tűri meg képein Dániel András. Alighanem hisz abban, amit csinál. A mindannyiunkban fészkelő szarkának, mely a tanulásért is felelős, ezt kéne lelopnia a képekről. Még csak lopásnak se minősülne, mert ha elvisszük is, ottmarad.
De bocsánat, van ezeken a képeken valami? Ami rajtuk van, valami az? A látvány, az ecsetvonások, a bizalom, nem olyan mindegyik, mint a lélek, mely egyesek szerint nincs is? Nézzünk most már a képekre, ugyanazt csak másképp lehet elmondani, a kiállítást megnyitom.
Godot Galéria, 2009. I. 31-ig
Dániel András műterme a harmadik emeleten van. Felmész a lépcsőházban, de út közben nem tudod elolvasni a feliratot az ajtókon – ez még fontos lesz –, csak üres, sötét táblácskákat látsz. Gondolsz valamire, de nem vagy képes megjegyezni ezt sem, mint annyi gondolatodat – és ez is fontos lesz még. Csöngetsz. A lakás visszavezet az utca, a beeső fény felé. A nappaliban egy aranyhörcsög alszik, innen nyílik a gyerekszoba, de a műterem is, az ablakon erzsébetvárosi tetőkre látni, lejjebb nem, függöny, föntről éles fekete-fehér fény hullik, és már ott is az állványon egy szintén fekete-fehér kép. Még munka alatt. Szürke, világosfekete és sötétfehér síkok, terek, személyek és érzések. Nem, az érzések inkább borzasztó fehérek, biztatóan feketék, megnyugtatóan szürkések, izgatóan színevesztettek, vibrálóan színhiányosak, negatívan kiugrók és pozitívan lélekbevágók. Veszitek el a faltól a vásznakat, nincs megállás, valami egységes bontakozik ki, mintha egy verseskötetet olvasnál.
Betűsötét gondolatok jelennek meg a vásznon. Egy görög istennő alszik éjszakai havas tájon és álmodik. Az istennő természetesen valódi, evilági lény, mert szobor, egészen puha márványtestével lefeküdt izgató karjára, lágyan hajló válla, ógörögösen bodorodó haja azt mutatja, hogy ő akár maga Vénusz is lehet. És nem fázik, mert a hó sötétszürke, végtére is éjszaka van, amiben csak az alvó márványszobor világít, a szépség istennője. Vagy ha a tudásé lenne, akkor az értelem fűti be a képet havas feketére. A háttérben behavazott menedékház, de a szobor szépségű istennőnek nincs szüksége behúzódni oda. Mióta aludhat? Két hetes a kép? Fél éves? A bal fölső sarokból monokróm gondolat közelíti meg a márványnőt, egy vékony szálon összeköttetésbe is lép a fejével, az álmával. Mintha egy képregény logikája érvényesülne ebben a sokkal valóságosabb térben. Mintha egy képregény logikája érvényesülne ebben a sokkal mélyebben mitologikus térben. Mit álmodik, mire gondol? Nem írható rá a képre, mert amit nem lehet megfesteni, arról beszélni kell, de amit meg lehet festeni, azt nem szabad leírni, kifecsegni betűkkel vagy színekkel eltakarni. Márpedig mindent meg lehet festeni.
A fekete-fehér a világűr nézete. Ezek a képek nem attól mitologikusak, hogy egy életre kelt és rögtön csipkerózsika-álomba zuhant istennő van az egyikükön. Hanem attól, hogy korunkat ugyanolyan eszközökkel tudják megragadni, mint az istennő szobrát. Ugyanolyan eszközökkel? Az istennőből nőt csinál a festő, mert miközben az élő anyagból fehér és szürke márványt farag, a tágasság fekete márványként jelenik meg, és a sík üvegszerű. Különböző tereket és velük utazó időket ránt egymás mellé.
Mik ezek az eszközök?
Mi az, hogy korunk?
Nemrég egy költő azt mondta nekem, örül, hogy kortársak lehetünk. A „kortársak” tehát annyit tenne, hogy azonos sorsban osztozók? Dániel András képein a globális oda nem nézést, a globális elszíntelenedést jeleníti meg. A személyiség szerkezetek mögé bújását. Nem látjuk a képen levőket, mert nem látható a szemük. Modigliani üres fekete szemei után a szem helyének kipontozásáig jutunk. Gépek, manipulátorok helyettesítik vagy segítik a látásukat. De a segítségnek nagy ára van. Megvakulnak saját létükre. Saramago nagy regénye, a Vakság világában vagyunk. Vagy inkább a vakok országában? Akik azt hiszik, látnak, mert nem tudják, mi az. A nem tudásról beszélnek ezek a képek. És a nem tudás üres gondolatairól. Ezek a gondolatok fekete terek és a mögöttük levő fehér síkok. Majdnem visszajutottunk a középkori táblaképek arany és kék világáig. A szalagokban ott gyakran feliratokat lehetett olvasni. Itt a szalagok kitágultak, a feliratok túlnőttek jelentésükön, többértelműek lettek és elvesztek. Az arany minden ellenkező híresztelés ellenére oxidálódott, a kék egész sötét lett, a középkor helyett itt van a szélkor, a szélek kora a szélsőségessé keskenyedés kora. Amikor mindenki radikális akar lenni. Dániel András megállítja a mozgást, ezek a képek mozdulatlanok, kivétel nélkül szoborszerűek, kivétel nélkül mitologikusak, mert az örökről szólnak, még ha annak végtelen szépségű alvását jelentik is be. Nem látható fekete csipke van a szemünk előtt, és ezt végre észrevetetik ezek a csipkeszétverő képek. Letörli a betűk csipkéit Dániel András a festményeiről, hogy aztán a rajzaira rátegye őket.
Lehet-e ugyanazt másképp is elmondani?
Mik az eszközei? Pár ecset, paletta rászáradt olajfolthegyekkel, gyerekfejnyi villanykörte, inkább már villanysütőtök. Mely fényt bocsát ki, de időt porszívóz a képből. Eszköze az időporszívó. Kronométer helyett kronokilométer. A rajzok, melyre vízzel színek is szöknek, kisebbek, kronodeciméternyiek. Egy nap történetéből ollóznak. A sajtó képeiből és képaláírásaiból készült és újrarajzolt kollázsok ezek. Mintha abban bízna alkotójuk, hogy a valóság gyógyszerízét elveheti a szépség boralmaíze.
Ugyanazt csak másképp lehet elmondani.
A rajzok: más képek. Kisebbek. Színeik csempészáruk, mint ahogy a régi fényképekre csempészték tintaceruzával a színeket, vagy ha erre senki nem vette a fáradtságot, akkor becsempészte maga az idő a fekete helyére a barnát. A szürkék meg már bordónak, rozsdaszínűnek, sárgának látszottak. Dániel András jelenről készült, megrozsdásodott fekete-fehér rajzai megmutatják, hogy a jelenünk régóta múlt, hogy nincs semmi új a gondjainkban és örömeinkben, hogy gondolkodásunkban nincs semmi régi, mert múlt nem volt még soha, most van, a többi csalás, becsapnak minket, minden dokumentum hamisítvány, melynek legfőbb tulajdonsága a valódiság. Ezeket a tényeket és ténytelenségeket veszi számba, ezek között tallóz e rajzos napló, mely apró képre váltja az örökről gondolkodó festmények üres pénztárcányi gondolatait. A gondolatok fekete kockái a képeken fekete bankkártyák, melyeket angyalok zsebéből lopkodnak ki a szarkák, a fekete-fehér legszebb madarai. Címerállatok lehetnének a holló helyett, ahogy itt az egyik rajzon a játékmackó az.
Ugyanazt csak másképp lehet elmondani.
Korunkban túl sok az örök. Ezért olyan esendő. Olyan slampos, olyan ideiglenes. Korunkból csak épp ezt nem tűri meg képein Dániel András. Alighanem hisz abban, amit csinál. A mindannyiunkban fészkelő szarkának, mely a tanulásért is felelős, ezt kéne lelopnia a képekről. Még csak lopásnak se minősülne, mert ha elvisszük is, ottmarad.
De bocsánat, van ezeken a képeken valami? Ami rajtuk van, valami az? A látvány, az ecsetvonások, a bizalom, nem olyan mindegyik, mint a lélek, mely egyesek szerint nincs is? Nézzünk most már a képekre, ugyanazt csak másképp lehet elmondani, a kiállítást megnyitom.
Vörös István