Hervé di Rosa művészetét meghatározni, leírni szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Ez még magának az 1959-ben a dél-franciaországi Sète-ben született művésznek sem sikerült. Egy 1981-es interjúban, amikor a Figuration Libre-t, az azóta már meghonosodott, de akkoriban teljesen új irányzatot használta művészetének kategorizálására, beszélgetőpartnere megkérdezte tőle, hogy mi is értendő ezalatt. „Munkámban 30% az anti-művészet, másik 30% a nyers, durva művészet (Art Brut), végül pedig 30% a korlátlan művészet (Figuration Libre)”. És mi a maradék 10%? – kérdezte a riporter. Ja, az az én „lököttségem” – válaszolta Di Rosa.
Hervé di Rosa pályája kezdete óta – akkor még talán inkább lázadásból – arra törekedett, hogy beemelje az elfogadott képzőművészeti irányzatokba a periferikus alkotási módokat, látványokat. Pályájának kezdetén, 1979-ben a már említett Figuration Libre csoportosuláshoz sorolt fiatalokkal – Robert Combas, Francois Boirond, Rémy Marchand – együtt képregényszerű alakokat, a graffiti színes felfújt betűit, a punk merész és brutális eszköztárát használta fel képeinél, kollázsainál, lemezborítóinál, grafikai munkáinál. Bátorságával jó időben és jó helyen próbálkozott, ugyanis – bár a Képzőművészeti Főiskolán végül nem diplomázott – 21 éves korában már kiállításon is szerepeltek művei és installációi. Nem véletlen, hogy a Figuration Libre csoporttal közös első, 1981-es, ma már művészettörténeti értékű párizsi kiállításuk a „Vége a szépségnek” címet kapta. Harsány, féktelen, helyenként már-már durva, mégis játékos anyag került bemutatásra, olyan alkotások, amelyek a dadaisták véletlenszerűségét a CoBrA-csoport agresszivitásával, az art-brut kidolgozatlanságával, a street- és pop-art direkt hatásaival kombináltak. Hervé di Rosa berobbanása a képzőművészeti életbe tartósnak bizonyult: 1981 és 1993 között száznál is több csoportos kiállításon vett részt, és a világ szinte minden táján ötvenhét önálló tárlatot rendeztek munkáiból.
Talán ez a földrajzi nyitás is hozzájárulhatott Hervé di Rosa 1993-ban megkezdett új, „Világjáró” korszakához. Azt továbbra is elsődleges szempontnak tekintette, hogy túllépjen a hagyományos művészeti kánonon, és hogy kiszélesítse a művészeti kultúrák, technikák, látásmódok tárházát, de a fiatalkori alkotói lázadás helyét hosszas antropológiai előtanulmányok alapján tudatosan megtervezett „projektek” vették át, amelyekben di Rosa a különböző földrészek népeinek hagyományos kézművességét, iparművészetét, azok technikáját és ábrázolásmódját tanulmányozta és szublimálta át saját elképzelésére. Első ilyen tanulmányútja 1993-ban Szófiába vezetett, ahol a bolgár ikonfestészet szakrális és technikai hagyományát tanulmányozta. Nem sokkal ezután egy többéves afrikai út során Ghana és Benin következett, ahol üzleti cégéreket és plakátokat festett, majd Etiópiába ment, ahol színesre festett gyapotszálakból kézzel szőtt népművészeti tárgyakat készített. 1995 és 2000 között újabb hat projektet valósított meg; hónapokat, esetenként ennél is hosszabb időt töltött Korzikán, Vietnámban, Kubában, Mauritiuson, majd nyolcadik és kilencedik útján, 2000 és 2002 között, megszakításokkal ugyan, de összesen 3 évet Dél-Afrikában és Kubában dolgozott. Dél-Afrikában elsősorban az ipari hulladékokból (használt villanydrótok, konzervdobozok, gyümölcsösládák) előállítható, mégis művészeti tartalmú alkotások lehetőségét tanulmányozta. Mexikóban templomi ex-voto-kat, növényi papirosra festett akvarelleket csinált, majd az ország nyugati részén, Olinalában a fafaragás és az égetett cserépedények ősi technikáját sajátította el. Később Miami, Kamerun, Tunézia, majd Izrael voltak tanulmányútjainak célállomásai. A projekt tizenhetedik szakaszában Párizs külvárosában, Saint Denis-ben street art akciókban vett részt, a tizennyolcadikban pedig vallási kegytárgyakat és szobrokat készített Sevillában – mindezt természetesen a rá jellemző sajátos, játékos képzeletvilág megjelenítésével. Tizenkilencedik, és egyben egyelőre utolsó projektjét Lisszabonban egy nagy kiállítással zárta, ahol a tradicionális portugál azulejos-festészet alapos tanulmányozása után saját kerámiáit és fali csempéit állította ki.
A Centre Pompidou mostani tárlata főként ennek a 19 projektnek az alkotásaiból ad áttekintést, kiegészítve Hervé di Rosa néhány új festményével, de bemutat még egy különlegességet is. Di Rosa ugyanis nemcsak tanulmányutaknak tekintette az elmúlt 30 év utazásait, hanem jelentős tárgyi gyűjteményre is szert tett. A művészetnek nem tekinthető, de a hagyományos pop-kultúra által népszerűsített reklámfigurákból hatalmas gyűjteményt állított össze, sőt még egy maga kreálta fogalmat is alkotott ezeknek a tárgyaknak a művészeti besorolására, az „art modeste”-et, azaz a szerény művészetet. (S hogy honnan ez a fogalom? Hervé di Rosa-nak 1988-ban volt egy kiállítása a Musée d’Art moderne de la Ville de Paris-ban, ahol egyszer fültanúja volt, hogy egy nyolc-tízéves kislány a kiállított képei láttán Musée d’Art Moderne helyett Musée d’Art Modeste-et mondott.) Miután di Rosa pályafutása kezdetétől arra törekedett, hogy a művészet büszke önmagába zártságát, elitizmusát feloldja, az Art Modeste kifejezést közel másfél évtizedes munkával ideológiával céllal és programmal töltötte meg. Abból indult ki, hogy a különböző művészeti formák egymással nem hierarchikus, hanem egyenrangú kapcsolatban állnak, mindegyiknek megvan a saját létjogosultsága és értéke. Ennek bemutatására és igazolására 2000-ben szülővárosában, Sète-ben létrehozta a Szerény Művészetek Nemzetközi Múzeumát (Musée International des Arts Modestes- MIAM), ahol nemcsak egy állandó kiállítást rendeztek be több ezer játékkal, figurával, bábuval, reklámajándékokkal, de emellett komoly kutató- és műhelymunka is folyik. A Centre Pompidou kiállításának utolsó termében ezekből a tárgyakból láthatunk egy kifejezetten erre az alkalomra készült Hervé di Rosa installációt.
Hervé di Rosa: Le passe-mondes / The world-crosser, Centre Pompidou, augusztus 26-ig
További információk a művész életéről és munkásságáról itt, itt és itt.
Borítókép: Enteriőr Hervé di Rosa kiállításáról a párizsi Centre Pompidou-ban. Fotó © Centre Pompidou, Mnam-Cci-Bertrand Prevost