Artportal

décollage

Sebők Zoltán


Ellentétben a század eleji eredetű collage-zsal, ami a legkülönfélébb elemek egyesítését, összeragasztását jelenti (klasszikus példa: a kubisták a maguk imaginárius képi világába valóságos újságdarabokat, bélyegeket, kártyalapokat ragasztottak), a ~ fogalma azokat a technikákat foglalja össze, melyekkel a művész meglevő dolgokat lebontva, lerombolva hoz létre új művet. A destrukció módja nagyon sokféle lehet, célja pedig általában a tárgyakhoz fűződő mechanikus fogyasztói képzetek megszüntetése, s ezen keresztül a valósághoz való tudatosabb, kritikusabb viszony kialakítása. A háború utáni művészetben a décollage-technikák egész tömegét figyelhetjük meg, melyek túlnyomó része művészettörténeti fogalommá fejlődött. Első helyen az úgynevezett lacérationt (tépés, szakítás) kell megemlítenünk. Ez a fogalom mindenekelőtt az újrealizmushoz tartozó Raymond Heinz és Mimmo Rotella tevékenysége nyomán alakult ki, akik az egymásra ragasztott utcai plakátokból egy-egy réteget vagy sávot letépve hoztak létre új művet. Az eredményt a szakirodalom időnként az affiches lacrés (hasított plakátok) kifejezéssel is jelöli. A következő destruktív technika a fumage (füstölés). Wolfgang Paalen már 1937-ben alkalmazta (rajzait égő gyertyával kormozta be, majd az így kapott alakzatot tovább festette), a háború utáni művészetben pedig Johannes Schreiter, Otto Piene és mások fejlesztették tovább. Werner Schreib tevékenységéhez többek között az úgynevezett déflagration (égetés) eljárása fűződik, ugyanis kezdetben ő, majd később Klein és Burri is közelebb engedte a lángot képeihez, mint korábban Paalen. Az Újrealista csoporthoz tartozó Cézar a préselést (pressage) választotta kedvenc kifejezési eszközéül: évtizedeken át összepréselt autóroncsokat állított ki műtárgy gyanánt. A német Günter Uecker szinte kizárólagos médiuma a szög, melyet hol szeriális kompozíciók alapegységének, hol pedig nyers, pop-artos valóságszimbólumnak tekint, s mindezzel kiérdemelte, hogy nevével a clouage (szögezés) kifejezés forrjon össze. Az olasz Lucio Fontana eljárása általában egyszínű vásznainak fölvágásáért vagy fölszaggatásáért, kilyukasztásáért kapta kritikusaitól a piquage (szúrás, vágás) elnevezést, de technikájának alkalmazása később Muehl és Brus munkásságában is tetten érhető. Viszonylag gyakori, bár nem kifejezetten romboló eljárás a cachetage (pecsételés). Ez abból áll, hogy a művész különféle triviális tárgyakkal belepecsétel egy pépes, általában színes masszába, aminek következtében érdes, félszobrászati felületet kap. Egy ideig ezzel a technikával dolgozott Pomodoro, Schreib és Brus. Az úgynevezett grattage (vakarás, kaparás) azt jelenti, hogy a művész a szilárd alapra rétegekben viszi fel a színt, hagyja, hogy az megszáradjon, és egy éles vagy hegyes tárggyal vakarás, illetve kaparás útján alakítja ki a végső kompozíciót (a felső festékréteg lekaparásával fokozatosan előtűnik az alatta levő). Az eljárást Max Ernst alkalmazta először a húszas években, a háború utáni művészetben pedig olyan alkotók éltek vele, mint Baumeister, Fontana, Tapies és Emil Schumacher. A grattage-hoz nagyon hasonló (mellesleg már a reneszánsz idején is alkalmazott) technika a sgraffito, csak itt a rétegekben felvitt festéket előbb malterral keverik össze, a kaparást általában gépesítik, a kapott felület pedig érdesebb lesz, mint a grattage esetében. Tipikus ~-technika a kész képek vagy fotók savval történő maratása (Vostell), valamint átfestése és kiradírozása (mindkettőre találhatunk példát Rauschenbergnél). Miután Wolf Vostell szerint az "élet már önmagában dé-coll/age" (szélsőséges példa erre az autóbaleset), semmi akadálya sem volt, hogy kapcsolatba hozza a happening műfajával, vagyis bevezesse a dé-coll/age-happening fogalmát (például egy autót úgy szabadított meg funkciójától, hogy egész felületét vastag betonmasszával borította be). A fenti nevekből is kitűnik, hogy a ~ mindenekelőtt a valóságot destruktív-költői módon értelmező újrealizmus kedvenc kifejezési formája, de a pop-arttól, a happening műfajától, a Fluxus csoport tevékenységétől és más, háború utáni rokon irányzatoktól sem idegen.