A hard-edge (szó szerint: kemény él) az 50-es évek végén, a 60-as évek elején kialakuló amerikai eredetű festészeti irányzat, amely az absztrakt expresszionizmussal polemizálva elutasítja a festői jelírás közvetlenségét, spontaneitását, tagadja a véletlenszerű művészeti jelentőségét és ellensége mindannak, ami titokzatos vagy homályos. A mozgalomhoz tartozó festőkre jellemző, hogy egyszerű, általában mértanias formákat használnak, körvonalaik abban az értelemben „kemények”, hogy kontrasztosak (innen az elnevezés), színeik pedig erősek és egyöntetűek. A képi világból száműznek minden tárgyias vonatkozást, vagyis a „valóság bonyodalmaival” szemben egyfajta tudatos rendet és egyensúlyt képviselnek. Megszabadulva a tartalmi közléstől és a pszichikai önkifejezés programjától, a ~ festészet semmi olyanra nem utal, ami nem önmagát jelenti, vagyis a kép „közlendője” egyértelműen saját szerkezetére és ritkább esetben anyagiságára vonatkozik. Az akrilfesték használata, a tubusból keverés nélkül kikerülő színek, a festéket csíkban felvivő hengerek és a világos vonalak adnak számot arról a technikáról, amelynek legfontosabb célja a tisztaság és az áttekinthetőség. Semmilyen emocionális felületi hatás, semmilyen szimbolizáló vagy allegorizáló forma nem térítheti el a tekintetet a gyakran tárgyként felfogott képtől. A vonal és a kontúr között nincs különbség, mert mindkettő ugyanannak a formatartalomnak a hordozója. A hard-edge térben és időben egyaránt távoli ősökre hivatkozik. Gyakorlatilag már Gauguin is síkokkal dolgozott, Cézanne pedig a természet struktúráját fedezte fel a görbe síkok, hasábok és hengerek segítségével. Malevics, Mondrian, Kandinszkij, Delaunay vagy a konstruktivisták különféle módon próbáltak tiszta képi nyelvet teremteni, elkülönítve tőle mindent, ami fölösleges, mindent, ami elleplezhetné sajátos voltát. A ~ képviselői azonban igen erősen tagadják az európai festészeti hagyomány hatását, és olyan hozzájuk közelebb álló előfutárokra hivatkoznak, mint az absztrakt expresszionizmus úgynevezett hűvös, metafizikusabb vonulatába tartozó művészek, mindenekelőtt Ad Reinhardt és Barnett Newman. Az előbbi szerint „a geometria hangsúlyozása egyenlő az ismert, a rend és a tudatos kiemelésével”, az utóbbi pedig azt állította, hogy a geometria még organikus is lehet, mert egyenes vonalak a természetben is vannak. A hard-edge kifejezést Jules Lanssner javasolta 1958-ban, és rövid idő alatt az úgynevezett post-painterly abstraction elnevezésű irányzat, illetve irányzatcsoport egyik legnépesebb vonulatának megjelöléseként honosodott meg. Legjelentősebb képviselői Al Held, Ellsworth Kelly, Kenneth Noland, Morris Louis, Kumi Sugai, Robert Mangold, Karl Georg Pfahler és Winfred Gaul.
A cikk lejjebb folytatódik.