Az ~ az optical (optikai) művészet rövidítése. Annak a 60-as években fellépő nonfiguratív képzőművészeti irányzatnak az elnevezése, amely a képzőművészet összes korábbi dimenzióját zárójelbe tette, és az alkotótevékenység célját dekoratív, érzékcsaló vizuális „játékok” és vizuális ritmusok szervezésére szűkítette. Tisztán illuzionista irányzatról van szó, amely megelégszik a recehártyaingerek előidézésével. Az ~-művészek általában mechanikus pontossággal dolgoznak, a legszigorúbb formai józanság vezérli őket, tehát a kézírásszerű keletkezés vagy a romantikus (ön)kifejezésvágy minden nyomát eltüntetik. A művek hangneme hűvös és formai jellegű, mintha nem is műteremben, hanem laboratóriumban készültek volna. Ezért leginkább minden nehézség és lényegbeli esztétikai veszteség nélkül tetszés szerinti mennyiségben reprodukálhatók, sőt felhasználhatók iparművészeti és díszítőművészeti célokra is. Kihasználva ezeket a lehetőségeket, az ~ egyes képviselői igen hangosan hirdették a művészet demokratizálódását (a sokszorosított mű lényegesen olcsóbb, mint az eredeti, tehát szélesebb körben hozzáférhető) és a környezet esztétikai átrendezésének programját. Különösen az utóbbit fogadta a közvélemény némi szorongással, mert a korabeli tudósítások szerint a nézők közül többen is rosszul lettek az ~-kiállításokon (feltehetőleg attól a „szédítő” felszíni vibrálástól, ami a művek gyakori jellemzője). Mindenesetre egyes ~-művek gyorsan-frissen ruhamintákká váltak, vagy a lakótelepek üresen maradt falfelületeire kerültek. Az ~ előzményeként szinte bármelyik háború előtti geometrikus törekvés számba vehető, ha megfeledkezünk mélyebb dimenzióiról, és csupán optikailag szemléljük. Megemlíthető továbbá, hogy az optikai kutatások szerves részét, de csak részét képezték a Bauhausban folyó munkának, a legnyilvánvalóbb forrás pedig kétségtelenül az alaklélektan vagy Gestalt-pszichológia. Olyannyira, hogy gyakran nem is tudjuk megkülönböztetni az optikai művészet valamely alkotását egy alaklélektani kézikönyv szemléltető ábrájától. A festészeti, ill. grafikai ~ mellett feltétlenül említést érdemel még a konstruktivista hagyományokat (Moholy-Nagy, Pevsner, Gabo) továbbfejlesztő „szobrászati”, illetve a kinetikus ~ (kinetizmus), amely fényforrásként vagy fényvisszaverőként használt mozgó formák optikai játékára építi műteremtését. Az irányzat fontosabb képviselői: Victor Vasarely, Bridget Riley, Yaacov Agam, Yesus Raphael Soto, Enrico Castellani, Larry Poons stb.A magyar op-art lényegében egyet jelent Viktor Vasarely nevével. A pécsi születésű mester a 30-as évek kezdetétől Párizsban dolgozott. 1947 körül alakította ki sajátos, optikai trükkökkel, vizuális csapdákkal tarkított egyéni stílusát. Módszerét kinetizmusnak nevezte. Geometrikus kompozícióinak állandó eleme a mozgás, mely nemcsak erőteljesen lüktető sík- és térkompozícióinak, hanem a szemlélő mozgására, a néző műhöz viszonyított helyzetének változására épülő alkotásainak is sajátja. Művészetének ideálja a modern építészet újfajta dekorációs lehetőségei: murális és plasztikai műveivel a metropoliszok óriás léptékébe illeszkedő emberközpontú élettér megteremtésére törekszik. Munkássága szinte teljes egészében Franciaországhoz köthető. 1969-ben a budapesti Műcsarnokban megrendezett retrospektív kiállításával mutatkozott be először hazánkban, a széles nyilvánosság előtt. Életművének magyar vonatkozásait az Szépművészeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdonában lévő nagyobb számú Vasarely-kollekció, valamint az 1986-ban megnyitott budapesti Vasarely Múzeum jelenti. Murális alkotásai közül egy Magyarországon, a győri Nemzeti Színház oldalhomlokzatain látható. Hatása látványos, de ugyanakkor gyorsan múló jelenség volt a magyar minimalista tendenciákon belül. Szemléletének nyoma több fiatal, a 60-as évek végén jelentkező, a neoavantgárd hullámhoz tartozó művész munkájában felfedezhető, számottevően azonban csak Fajó János és Lantos Ferenc 1965–70 között készült alkotásain mutatható ki.
A cikk lejjebb folytatódik.