A 19. századi hazai romantikus szobrászat kiemelkedő képviselője kelmefestő-iparos családból származott, édesanyja tanítónő volt. A sárospataki kollégiumban tanult, majd 17 évesen részt vett az 1848–49-es szabadságharcban. A világosi fegyverletétel utáni bujdosást követően Rimaszombaton telepedett le, ahol Jakovetz Antal helyi kőfaragó segédjeként építészeti díszítményeket, kerítéspilléreket, lépcsőfokokat faragott. Munka mellett látogatta a helyi ipariskola Plachy Ferenc által vezetett rajztanfolyamát is. Később Ferenczy Istvánnak, a művészi kudarcai miatti elkeseredésében az 1840-es évek második felében a városban letelepedett klasszicista szobrásznak a segédje lett. Ferenczy halála (1856) után Pesten Marschalkó János segédjeként dolgozott. 1857-ben rokona, Almási Balogh Zoltán író és festő baráti körének, a hazai képzőművészet felvirágoztatásáért küzdő íróknak, költőknek anyagi segítségével Bécsbe került, ahol Borsos József festőművész támogatta. Bécsben Johann Meixnernél és Hans Gassernél dolgozott. Meixner segédeként részt vett a kalocsai székesegyház számára készített, A kalocsai érsekség alapítása című márványdombormű faragásában. 1859-től a bécsi magyar technikus ifjak támogatásával a müncheni képzőművészeti akadémián Max Widtmannál tanult. Akadémiai tanulmányai alatt, 1859-ben márványba faragta és elküldte a pesti Akadémiának azt a Hans Gasser által mintázott mellszobrot, amelyet a bécsi mester Döblingben készített Széchenyi Istvánról. A müncheni akadémia kötelező tananyaga, a híres antik szobrok másolása, a klasszicizáló művészetszemlélet átvétele azonban – mint leveleiből kiderül – nem elégítette ki művészi ambícióit. A bajor fővárosban kezdett el gyermekkori élményei alapján agyagvázlatokat készíteni a hazai paraszti világ jellegzetes figuráiról, a 19. század eleje óta nemcsak magyar, hanem osztrák, német művészek körében is népszerű, közkeletű témát eredeti, egyéni látásmóddal fogalmazva meg. 1861-ben Pestre küldte a puszták furulyását ábrázoló alkotását, amely a Pesti Műegylet kiállításán Juhász címmel szerepelt. Ez a szobor – írta Münchenből haza Szily Kálmánnak – „kezdete lesz a magyar népéletből vett szobrászatnak, mivel tudom, hogy ezen nemű munka még nem jelent meg”. Tudatos és határozott, a nemzeti szobrászat megteremtésére irányuló művészi programja folytatásaként 1862-ben elkészítette a Búsuló juhász (Magyar Nemzeti Galéria) című márványszobrát. A két példányban kifaragott szobor, amely az urnára támaszkodó gyászoló nőalaknak az antik síremlékszobrászatig visszavezethető motívumát dolgozta fel, keletkezése korában a hagyományos ikonográfiai jelentésen túl – számos korabeli történeti festményhez (Madarász Viktor Hunyadi László siratása, 1859) hasonlóan – az elbukott szabadságharc felett érzett nemzeti gyász kifejezésére is alkalmas lehetett. A két szobor közül az egyiket nem fejezte be, a másikat, amelyet müncheni tanulmányai hatása alatt akadémikus aprólékossággal, gondossággal, s részletező etnográfiai hűséggel faragott ki, Pestre küldte, ahol nagy közönségsikert aratott. Gschwindt Mihály ajándékaként 1864-ben a Nemzeti Múzeumba került. ~ 1862-ben hazatért, és Pesten telepedett le. Egykori mesteréhez, a szintén erős küldetéstudattal rendelkező Ferenczy Istvánhoz hasonlóan tehát őt is megelőzte hazaküldött szobrainak híre és sikere. Pesti működése alatt a korabeli politikai és a kulturális élet neves személyiségeinek portréi mellett (Balogh Zoltán, 1862; Megyery Károly, 1862; Egressy Gábor, 1862; Arany János, 1862, Magyar Nemzeti Galéria; Váradi Fekete Dezső, 1862; Fáy András, 1863; Almási Balogh Pál, 1864, Magyar Nemzeti Galéria; Lisznyay Kálmán, 1864; Pákh Albert, 1867, Magyar Nemzeti Múzeum letéte a Magyar Nemzeti Galériában; Eötvös József, 1872; Trefort Ágoston, 1875) történeti nevezetességű személyekről is készített – régi metszetek és festmények után – márvány mellszobrot (Zrínyi Miklós, 1869; Werbőczy István, 1870; II. Rákóczi Ferenc, 1872; Zrínyi Ilona, 1872). Utóbbiak egy részét a Nemzeti Múzeum lépcsőházában helyezték el. Révai Miklóst ábrázoló szobra, amelyet az épület többi külső szobordíszéhez hasonlóan egy németországi (charlottenburgi) terrakottagyárban égettek ki, az MTA székházának homlokzatát díszíti. Az, hogy a Révai-szobor megmintázása mellett ~ kapott megbízást az épületen elhelyezendő magyar címerpajzs kifaragására is, jelzi, hogy a korszakban nem történt meg a teljes specializálódás a kőfaragó és a szobrász szakma között. Biztos egzisztenciát azonban hosszú ideig a megrendelések, megbízások ellenére sem tudott teremteni, s egy ideig sikertelenül pályázott olaszországi és franciaországi tanulmányutakra is. Bécsben próbált boldogulni, majd ismét hazatért. Később rövid itáliai tanulmányúton vett részt, s tanári kinevezésével anyagi helyzete is rendeződött. A megrendelésre készített munkák mellett folytatta Münchenben megkezdett művészi programja megvalósítását. Kisméretű, 20–30 cm nagyságú terrakotta zsánerszobrain a hazai népéletből vett témákat mintázott meg (Arató nő, 1863; Szoptató anya, 1864; Táncoló paraszt, 1864; Részeg kortes, 1865), egy-egy típust – például a táncoló paraszt figuráját – tíznél is többször. Táncoló parasztokat, hajdúkat ábrázoló, a 19. század népszerű táncának, a verbunkosnak mozgáselemeit felhasználó terrakotta vázlataiban, tanulmányszobraiban (Táncoló paraszt I–IV., 1864–70, Magyar Nemzeti Galéria) az akadémiai mintázás sablonjait alkalmazó merev klasszicizmus helyett friss, romantikus hevülettel és realisztikus, életszerű elrendezéssel, az egyöntetűen sima felületkezelés helyett pedig anyagszerű ábrázolásmóddal találkozunk. Zsánerfiguráiban, amelyeket Fülep Lajos a görög tanagra szobrokhoz hasonlított, ~ nemcsak a divatossá váló népi tematikát vette át, hanem megkísérelte visszaadni a mélabúnak és a szilajságnak azt a sajátos keverékét is, amely ezt a népréteget jellemzi. A betyárok, csikósok, pásztorok öntörvényűnek vélt életmódja megjelenítésével is találkozunk ugyanakkor ezekben az alkotásokban, azzal a romantikus szabadság-illúzióval, amely századok óta benne élt a magyar zenében, táncban, népköltészetben, s amely a 19. században Petőfi Sándor és Arany János költeményeiben kapott irodalmi értékű – ~hoz hasonlóan európai rangú – megfogalmazást. A népies motívumok iránti érdeklődésének gyökereit ugyanakkor minden valószínűség szerint nem elsősorban a korszak költészetében kell keresnünk, hanem a parasztok, csikósok, pásztorok egzotikus világát bemutató, a 19. század közepétől felvirágzó hazai népéletkép-festészetben. Bár ~ több köztéri szoborpályázaton részt vett, s megbízásokat is kapott emlékművek elkészítésére, csupán egyet tervezett, s fejezett be saját maga, a 19. századi magyarországi emlékműszobrászat legjelentősebb alkotásai közé tartozó debreceni Csokonai-emlékszobrot. 1861-ben a helyi kereskedők, katonák, színészek, tanárok által megalakított, az irodalmi műveltséggel rendelkező, jómódú kereskedő, Csanak József által vezetett debreceni Emlékkert Társulattól kapta a megbízást; a város főterén egy olyan szobor-panteont akartak létrehozni, amely Debrecen nevezetes szülötteinek állít emléket – elsőként Csokonai Vitéz Mihálynak. Bár az 1871-ben felállított Csokonai-szobrot ~ fejezte be, a megvalósult emlékmű némileg eltér a terrakotta modelltől (A Csokonai-emlékmű modellje, 1866, Debrecen, Református Kollégium Könyvtára), ennek okát azonban a kutatás eddig nem tudta felderíteni. Táncoló parasztokat ábrázoló sorozatához hasonlóan a nemzeti eszme kapott formát, a műfaji sajátosságok miatt szükségszerűen korlátozottabb formában, köztéri szobrában is. 1865-ben részt vett a magyar képzőművészek számára kiírt Széchenyi-szobor pályázaton. Terrakotta vázlatával (A Széchenyi-emlékmű modellje, 1866, MTA, Széchenyi Emlékszoba), amelynek fametszetes ábrázolását több hazai folyóirat (Székely Bertalan rajza a Magyarország és a nagyvilágban, 1866; Kelety Gusztáv rajza a Hazánk és a Külföldben, 1866) is közölte, Engel József mögött és Vay Miklós előtt a második helyezést érte el. Bár a második fordulóban már nem vett részt, terve sikerét jelzi, hogy a korabeli sajtóviták tanúsága szerint mind a kritika, mind a közönség ~ művét tartotta a legjobbnak. Az 1880-ban felállított Széchenyi-szobor végül Engel Józsefnek a megrendelők által többször átdolgoztatott terve szerint valósult meg. ~ az 1860-as években több olyan terrakotta vázlatot készített, amely emlékszobor-tervnek tekinthető, bár konkrét emlékműként egyik sem valósult meg. A Haldokló Petőfi (1864) és a Sebesült honvéd (1869) egyaránt az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak állított emléket. Talán egyfajta emlékmű-gondolat fogalmazódott meg Árpádot ábrázoló terrakotta szobortervében (1862–75, Magyar Nemzeti Galéria) is, bár a kutatás nem ismer olyan konkrét emlékművet, amelyhez a szoborvázlat kapcsolódott volna. A sebesült zászlótartót ábrázoló terrakotta-vázlatot (1869, Magyar Nemzeti Galéria), amelyen romantikus formai elemként a katona vállára omló, aláhulló zászló egybeolvad a köpeny tömegével, a marosvásárhelyi honvédszoborra kiírt pályázatra készítette, de nem aratott vele sikert. A marosvásárhelyi emlékműhöz ceruzavázlatokat is készített (1860–70, Magyar Nemzeti Galéria). A szegedi Dugonics András- (1874–75), ill. a pesti Petőfi-szobrot (1871–72) [[lasd]]Huszár Adolf fejezte be – utóbbit ~ lendületességet, elevenséget sugárzó vázlataihoz képest akadémikus megfogalmazásban. Bár ~ művészi törekvéseit hányatott sorsa, s tragikusan korán kettétört pályája miatt nem tudta megvalósítani, ránk maradt munkái – elsősorban a táncoló parasztokat ábrázoló terrakotta sorozata és Csokonai-szobra – a 19. századi magyarországi képzőművészet élvonalában jelölik ki helyét. mögött és Vay Miklós előtt a második helyezést érte el. Bár a második fordulóban már nem vett részt, terve sikerét jelzi, hogy a korabeli sajtóviták tanúsága szerint mind a kritika, mind a közönség ~ művét tartotta a legjobbnak. Az 1880-ban felállított Széchenyi-szobor végül Engel Józsefnek a megrendelők által többször átdolgoztatott terve szerint valósult meg. ~ az 1860-as években több olyan terrakotta vázlatot készített, amely emlékszobor-tervnek tekinthető, bár konkrét emlékműként egyik sem valósult meg. A Haldokló Petőfi (1864) és a Sebesült honvéd (1869) egyaránt az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak állított emléket. Talán egyfajta emlékmű-gondolat fogalmazódott meg Árpádot ábrázoló terrakotta szobortervében (1862–75, Magyar Nemzeti Galéria) is, bár a kutatás nem ismer olyan konkrét emlékművet, amelyhez a szoborvázlat kapcsolódott volna. A sebesült zászlótartót ábrázoló terrakotta-vázlatot (1869, Magyar Nemzeti Galéria), amelyen romantikus formai elemként a katona vállára omló, aláhulló zászló egybeolvad a köpeny tömegével, a marosvásárhelyi honvédszoborra kiírt pályázatra készítette, de nem aratott vele sikert. A marosvásárhelyi emlékműhöz ceruzavázlatokat is készített (1860–70, Magyar Nemzeti Galéria). A szegedi Dugonics András- (1874–75), ill. a pesti Petőfi-szobrot (1871–72)
Szana T.: Izsó Miklós élete és munkái, Budapest, 1897 • Weisz A.: Izsó Miklós élete és művészete (h. n.), 1939 • Soós Gy.: Izsó Miklós táncoló paraszt sorozata, Budapest, 1955 • Izsó Miklós levelei (összegyűjtötte: Soós Gy.), Budapest, 1958 • Uő.: Izsó, Budapest, 1964 • Fülep L.: Izsó Miklós. In: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920–1970, Budapest, 1976. 509–519., 539–564. • Goda G.: Izsó Miklós, Miskolc, 1993.
A cikk lejjebb folytatódik.