Artportal

Munkácsy Mihály

Névváltozat:
Definíció: festő
Született: Munkács, 1844. február 20.
Elhalálozott: Endenich [Bonn], 1900. május 1.
Szerző: Boros Judit

Bajor eredetű, elmagyarosodott családban született, eredeti családneve Lieb, a Munkácsy nevet 1868-ban vette fel. A 17–18. században több művész is volt a családban, egyikük úgy végrendelkezett, hogy vagyonának kamatait a művészi tehetséggel bíró leszármazottak használják tanulmányaik fedezésére, mire azonban ~ felnőtt, az alapítvány feledésbe merült. 1850-re mindkét szülőjét elvesztette, további neveléséről nagybátyja, Röck István békéscsabai ügyvéd gondoskodott. Mivel az érzékeny kisfiú nem mutatott vonzódást az elméleti tárgyak iránt, nagybátyja asztalosinasnak adta Langi Mihály műhelyébe, ahol rengeteg nehézség és szenvedés után, 1858-ban szerzett mesterlevelet. Aradra ment dolgozni, majd egy súlyos betegség után visszakerülvén nagybátyjához, sikerült elérnie, hogy rajzolni tanulhasson. Első mestere, 1861–63 között, Szamossy Elek akadémiai képzettségű vándorfestő volt, őt követte Ligeti Antal, a Nemzeti Múzeum képtárőre. 1865-ben beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol Karl Rahl klasszicizáló komponálásmódja nagy hatással volt rá. 1866–67-ben a müncheni Akadémián Wagner Sándor osztályában tanult, de W. von Kaulbach és E. Schleich festészetét tekintette irányadónak. 1867-ben két hetet töltött Párizsban a világkiállításon; itt alkalma nyílt megtekinteni G. Courbet kiállítását, és ez a találkozás meghatározónak bizonyult festészete későbbi alakulása szempontjából. 1868-ban, ifjúkori ideálját követve Düsseldorfba ment F. von Knaushoz, de rövid idő múltán rájött, hogy már nincs mit tanulnia Knaustól. Düsseldorfban együtt lakott Paál Lászlóval, akivel 1871 nyarán két hétre Londonba utazott. 1870-ben a Siralomház című kompozíciójáért megkapta a párizsi Szalon egyik aranyérmét. 1871 végén Párizsba költözött. 1873-ban három hetet töltött Barbizonban Paál László társaságában. 1874-ben feleségül vette De Marches báró özvegyét, Cécile Papiér-t, így jó anyagi körülmények közé került, és a következő két évtizedben műterme és palotája Párizs egyik divatos társadalmi központja lett. Szalonjában megjelentek a magyar arisztokrácia és a kulturális élet kiemelkedő képviselői csakúgy, mint a francia irodalom és festészet jeles alakjai. 1878-ban aranyérmet kapott a párizsi világkiállításon, majd tíz évre szóló szerződést kötött Hans Sedelmeyer műkereskedővel, minek értelmében a megállapodás ideje alatt másnak nem dolgozhatott. 1881-ben aratta legnagyobb művészi sikerét a Krisztus Pilátus előtt című monumentális kompozícióval; ennek budapesti bemutatását 1882-ben hatalmas ünneplés követte. Ekkor alapította a Munkácsy-díjat, lehetővé téve, hogy kétévenként öt fiatal magyar festő Párizsban tanulhasson. 1877–80 között iskola-műtermet tartott fenn Párizsban, ahol magyarok mellett német és amerikai fiatalok tanultak. 1886-ban egy hónapig Amerikában tartózkodott, és több arcképmegrendelésnek tett eleget. A nyolcvanas években egészsége fokozatosan megromlott. Hosszú betegség után 1900-ban hunyt el egy Bonn melletti szanatóriumban. Festészete több korszakra osztható. Egészen fiatalon, 1863–65 között Pesten biedermeier arcképeket és népi életképeket festett (Reök Irén képmása, 1864; Falurossza, 1864, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria). Bécs után bonyolult, sokalakos kompozíciók foglalkoztatták (Felolvasás, 1865, Magyar Nemzeti Galéria; Húsvéti locsolkodás, 1865, vázlata Magyar Nemzeti Galéria), Münchenben romantikus tájképek és tájba helyezett életképek kerültek ki műterméből, jelezve érdeklődését a korban újnak számító festői eredmények iránt (Árvízi jelenet, 1866, magángyűjteményben; Vihar a pusztán, 1867, Magyar Nemzeti Galéria). Ez vitte 1867-ben Párizsba, ahol nagy hatással volt rá G. Courbet realizmusa, az a festői magatartás, amely a hétköznapi realitás elemeinek tudatos komponálásával teremtette meg a festővásznon a teljes valóság illúzióját. Megfigyelte Courbet festői eljárását, az aszfaltos alapozás térmélységet és egységes képmezőt biztosító hatását és széles ecsetkezelését, amellyel nem leírja, hanem sugalmazza a kiválasztott motívumot. Ilyen széles ecsettel festette meg, közvetlenül a párizsi út után a Szénásszekér (1867–68, magántulajdon) előterét. Az általános tanulságokon túl néhány konkrét képi elemet is átvett Courbet-tól, például a kompozíció középpontjába állított, fehér vászonnal leterített asztal vagy a kép előterében a nézőnek háttal álló kisgyerek motívumát. Düsseldorfban már a realizmus festői eszközeinek alkalmazása foglalkoztatta a Mégis mozog a föld (1868, Magyar Nemzeti Galéria), az Ásító inas (1869, magántulajdon) vagy első remekműve, a Siralomház (1869, Academy of Fine Arts, Philadelphia) megfestése idején. 1870–78 között Párizsban realista életképeket, portrékat és tájképeket festett. Bár a bőségesen alkalmazott aszfaltos alapozás következményeképpen ezek a munkái idővel besötétedtek, a mélybarna háttérből kiragyogó vörös, fehér, kék színfoltok ma is őrzik hetvenes évekbeli látásmódjának drámai erejét. Legismertebb életképei (Tépéscsinálók, 1871, Magyar Nemzeti Galéria; Éjjeli csavargók, 1873, Magyar Nemzeti Galéria; Zálogház, 1873–74, Metropolitan Museum, New York; A falu hőse, 1875, Wallraf Richards Muzeum, Köln) iskolát teremtettek az 1880 után induló festőnemzedék körében, az egy-két alakos változatok pedig az életmű legértékesebb darabjai közé tartoznak (Búcsúzkodás, 1872–73; Köpülő asszony, 1873; Köpenyes férfi, Tanulmány a Zálogházhoz, 1874; Leány a kútnál, 1874, valamennyi Magyar Nemzeti Galéria; Leány tálcával, 1876, Békéscsabai Múzeum). Ebben az időben készült portréi mély empátiával idézik fel De Marches báró, De Marches báróné (mindkettő 1872, Magyar Nemzeti Galéria), Munkácsy Mihályné (1875, Magyar Nemzeti Galéria), Grünfeld zongoraművész (1873, külföldi magángyűjtemény) vagy egyszerűen egy Leányka (1874, Magyar Nemzeti Galéria) arcmását. Különleges helyet foglal el a portrék között Paál László negyedprofilból ábrázolt arcképe (1876, Magyar Nemzeti Galéria), emléket állítva a korán elhunyt festőbarátnak. Barbizonban vagy a barbizoni festők ismeretében készült tájképei a fontainebleau-i erdő varázslatos hangulatát vagy a colpachi kastély kertjét örökítik meg romantikus látásmódban, nemegyszer életképi betéttel (Rőzsehordó nő, 1873, Magyar Nemzeti Galéria). 1874-ben, egy békéscsabai látogatás után, Turner tájképeinek emlékét is felidézve plein air tájképpel próbálkozott, amikor a Poros út (Magyar Nemzeti Galéria) első változatát festi. Az 1876-ban keletkezett Műteremben (külföldi magángyűjteményben, redukciója a Magyar Nemzeti Galériában) ~ utolsó jelentős realista műve. 1878 után stílusa részben a historizáló akademizmus, részben a juste millieu formajegyeit mutatja. A következő másfél évtizedben festett monumentális kompozíciói, a Milton (1878, New York, Lenox Library), a Krisztus Pilátus előtt (1881, külföldi magántulajdonban), a Golgota (1883, külföldi magántulajdonban), a bécsi Kunsthistorisches Museum menynyezetképe (1889), a Honfoglalás (1894, az Országház leltárában), a Sztrájk (1894, Magyar Nemzeti Galéria) és az Ecce Homo (1895–96, Debrecen, Déri Múzeum), a reneszánsz és a klasszicista formaelemek és a realista részletmegoldások különféleképpen megoldott összekapcsolódásai. Mindazonáltal a Krisztus-sorozat két első darabja, mely Jézust mint istenembert állítja a gyűlölködő tömeg elé, valódi drámai tartalmat hordoz. A nagy biblikus és történelmi tablókkal párhuzamosan ~ számos szalonzsánert festett. A gazdag polgárság túlzsúfolt enteriőrjeiben ábrázolt életképi jelenetek (Párizsi szobabelső, 1877, Magyar Nemzeti Galéria; Két család, 1880, külföldi magángyűjtemény; Apa születésnapja, 1881, külföldi magángyűjtemény; A tigris, 1887, külföldi magángyűjtemény) lehetőséget adtak a háttér dekorativitásában rejlő festői megoldások egyre szabadabb kezelésére. Utolsó festői korszakának kiemelkedő darabjai a Courbet-örökséget a szimbolizmus irányába továbbfejlesztő tájképek (Normandiai tengerpart, 1880; Tájkép tóval, 1881–81; Hazafelé, 1882, valamennyi a Magyar Nemzeti Galériában; Mély út, 1883, külföldi magángyűjtemény; A Monceau-park este, 1895, Magyar Nemzeti Galéria), a portrék (Liszt Ferenc arcképe, 1886, Magyar Nemzeti Galéria), valamint a németalföldi előképre utaló virágcsendéletek (Nyár, 1881; Virágcsendélet, 1881, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria). Az 1880–90-es évek fordulóján kifejezetten kereskedelmi céllal középkori környezetbe helyezett kosztümös életképeket is festett (Pillanatnyi felhevülés, 1888, külföldi magángyűjtemény). ~nak életében nem volt egyéni kiállítása. Műtermében maradt műveinek kiárusítását 1898-ban tartották. Legfontosabb kiállításai: 1914: Munkácsy Mihály jubileumi kiállítása, Ernst Múzeum; 1925: Munkácsy Mihály és Paál László emlékkiállítás, Ernst Múzeum; 1944: Munkácsy Mihály emlékkiállítás, Szépművészeti Múzeum; 1952: Munkácsy Mihály kiállítás, Műcsarnok (a Szépművészeti Múzeum rendezésében).
Malonyay D.: Munkácsy Mihály, Budapest, 1897 • Ilges, W. F.: M. von Munkácsy, Knackfuss Künstler-Monographien XL. Bielefeld und Leipzig, 1899 • Lázár B.: Courbet et son influence à l’étranger, Paris, 1911 • Munkácsy Mihály válogatott levelei (közreadta és a jegyzeteket írta: Farkas Z.), Budapest, 1952 • Végvári L.: Munkácsy Mihály élete és művei, Budapest, 1958 • Perneczky G.: Munkácsy Mihály, Budapest, 1970.