A 19. századtól kezdve egyre gyakoribbak az olyan stílustörekvések, amelyeket művészek lazább vagy szorosabb csoportosulása képvisel. A legjellegzetesebbeket a 20. századtól kezdve izmusoknak szokták nevezni. Mellettük a szakirodalom megpróbálja megkülönböztetni az irányzatokon (tendenciákon, „trendeken”) és művészcsoportokon kívül az iskolák, generációk, stíluskategóriák, áramlatok stb. fogalmait is. A nemzeti művészeti törekvések felerősödésével egyre problematikusabbá válik az egyetemes és a helyi tendenciák összefüggésének kérdése: Magyarországon igen gyakran nem tiszta stílusok, hanem hatáskeveredések és helyi változatok jönnek létre. A 20. század második felétől kezdve mind gyakoribb jelenség az is, hogy egyes műfajok vagy technikai médiumok művelése lép fel irányzatként. Egyre több művész próbálkozik meg csak rá jellemző stílus, sőt „individuálmitológia” kialakításával. A modern magyar művészet megszületését hagyományosan a nagybányai művésztelep létrejöttének évszámával, 1896-tal szokták jelölni. A nagybányai művészek (Hollósy Simon Ferenczy Károly Iványi Grünwald Béla Csók István Glatz Oszkár Réti István Thorma János) törekvésének lényege: friss természetszemlélet, társadalmi és egyéni érzékenység együttes kifejezése. Szemléletük továbbél a két világháború között a Gresham-kör munkásságában, sőt még a második világháború után is posztimpresszionizmus, „posztnagybányaiság”, „látványelvűség” elnevezések alatt. A Franciaországból érkező újabb ösztönzések, elsősorban Cézanne és Matisse hatása 1906 táján a neósok elkülönüléséhez vezetnek (Czóbel Béla Perlrott Csaba Vilmos Czigány Dezső stb.). Újabb és újabb művésztelepek jönnek létre (Szolnok, Szentes, Kecskemét, Szentendre stb.), olykor megtermékenyítve a hagyományosabb módon expresszív alföldi iskola művészeinek (Tornyai János Fényes Adolf Koszta József Nagy Balogh János) hatásával. A nemzetközi szecesszió hosszan túlélő, sajátosan magyar változata a gödöllői iskola (1901-től, Nagy Sándor Körösfői-Kriesch Aladár Remsey Jenő és mások). A 20. század elejének néhány kiemelkedő alkotója azonban nem sorolható be egyértelműen semmilyen iskolához sem: Rippl-Rónai József (aki Párizsban még a Nabis-hoz, „próféták”-hoz tartozott), Mednyánszky László Csontváry Kosztka Tivadar Gulácsy Lajos. Az első valóban avántgard művészcsoport, a Nyolcak Kernstok Károly festőművész kezdeményezésére alakul meg 1907–10 között. Jellemző rájuk a hivatalos Magyarországgal szembeforduló szociális elkötelezettség, rokonszenv a nehéz körülmények között élő társadalmi rétegek iránt, stilisztikailag pedig a plein air mellett a fauvizmus és részben a kubizmus nemzetközi irányzatának hatása. Jellegzetes témájuk a geometrikusan sematizált, kissé klasszicizáló, expresszív, szimbolikus emberi test. A Nyolcakkal együtt szokták emlegetni a másik avantgárd irányzatot, az aktivizmust, a részben azonos szereplők, a nagyrészt hasonló törekvései miatt. Vezetőjük Kassák Lajos író és képzőművész. Az aktivisták közül expresszionistának minősíthető Mattis Teutsch János Nemes Lampérth József Egry József a kubizmus is hat Kmetty Jánosra vagy Dovrovics Péterre. Előbb-utóbb a konstruktivizmushoz csatlakozik (nem utolsósorban a „képarchitektúra” esztétikájának kialakítása révén) Kassák Lajos Uitz Béla Bortnyik Sándor majd Péri László és Moholy-Nagy László de többeknél a futurizmus és a dadaizmus hatása is felfedezhető. Az első világháború előtti időszak konzervatívabb művészeit a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre, Szinyei Merse Pál Rippl-Rónai és Ferenczy Károly kezdeményezésére, 1907), a Szinyei Merse Pál Társaság (Lechner Ödön Szinyei Merse Pál Kisfaludi Strobl Zsigmond 1920) vagy a KUT (Képzőművészek Új Társasága, elnök Rippl-Rónai, 1924) tömöríti. A legmarkánsabb avantgárd csoportosulás az első világháború után immár külföldön jön létre, a konstruktivizmus jegyében, a weimari Bauhaus-iskola körül, ahol Moholy-Nagy László az egyik tanár, de itt tanul vagy dolgozik néhány magyar építész (Breuer Marcel Forbát Alfréd Molnár Farkas) és mások (Weininger Andor, Pap Gyula) is. Itthon a legjelentősebb művészkör a Gresham kávéház törzsasztala, amely az avantgárd ellenében kitart az expresszív, posztimpresszionista látványfestészet (Bernáth Aurél Márffy Ödön Berény Róbert Egry József Szőnyi István a lazábban ide kapcsolódó Farkas István), ill. -szobrászat mellett (Ferenczy Béni Pátzay Pál Vilt Tibor). A Gresham-kör tagjai közül többen részesültek a Római Magyar Akadémia ösztöndíjában is, belőlük verbuválódott a Római Iskola. Az olasz novecentistákhoz hasonlóan ők is neoklasszicista formavilágot alakítottak ki, és általában megkapták a legnagyobb állami és egyházi megbízásokat. Ez a formavilág az olasz metafizikus festészet, a francia szürrealizmus és a német „új tárgyiasság” (Neue Sachlichkeit), sőt az iparművészeti eredetű art déco stílusfelfogásával is érintkezik. Ugyanebben az időben az avantgardizmus különféle válfajait és az ideológiai-politikai baloldaliságot az emigrációból 1926-ban visszatérő Kassák Lajos és csoportja, a Munka-kör képviselte. Részben a Munka-kör tagjai alapítják az illegális Kommunista Párt egyik legális megnyilvánulási fórumát, a Szocialista Művészcsoportot (1934, Goldman György Berda Ernő Dési Huber István, Sugár Andor, Fekete Nagy Béla, Major Máté, Szántó Piroska és mások), amely a második világháború alatt a zsidók és katonaszökevények mentéséből is kivette a részét. A háború utáni évek legfontosabb csoportosulása az Európai Iskola mely mintegy harminc művésszel alakult meg, gyakorlatilag a legkiválóbb alkotókat tömörítette magába (Bálint Endre, Barcsay Jenő Bokros Birman Dezső, Korniss Dezső Anna Margit Jakovits József). Egyik példaképe a háború előtt, a csoport szürrealista orientációjának megfelelően, az 1941-ben elhunyt Vajda Lajos volt. A másik szárny az absztrakt művészetnek kötelezte el magát, belőle váltak ki Kállai Ernő kritikus vezetésével a legradikálisabb nonfiguratív festők és szobrászok, létrehozva a Galéria a 4 világtájhoz elnevezésű kiállítótermet (Fekete Nagy Béla Gyarmathy Tihamér Lossonczy Tamás Martyn Ferenc Marosán Gyula stb.). Az Európai Iskola szellemiségét vitték tovább az 1960-as évektől kezdve a szentendrei művészek. Szentendre kulturális hagyományai mind a mai napig hatnak: többek között a Vajda Lajos Stúdió (alapítói fe Lugossy László ef Zámbó István, Wahorn András, az 1960-as évek végétől máig mintegy nyolcvan művész), majd a részben Marosvásárhelyről áttelepült, illetve részben Szentendrén letelepedett MAMŰ Társaság (Elekes Károly, Bukta Imre, Jovián György, Kiss Pál Szabolcs és még sokan, az 1980-as évektől). Utóbbiak már a hatvanas évek végétől kezdődő alternatív csoportosulások történetéhez tartoznak, amilyenek még a Zuglói Kör (Molnár Sándor és társaik, 1962-től) vagy a Kecskeméti Kálmán animálta No. 1 csoport (El Kazovszkij Prutkay Péter, Kovásznai György, Orvos András, Szemadám György stb., 1969–1971 között). A csoportképződést segítették elő ugyancsak az 1960-as évektől kezdve az azonos művészeti ágak vagy műfajok művelőit tömörítő, vagy egyszerűen csak bizonyos táji vagy anyagi adottságokra épülő művésztelepek, „szimpozionok” (kőszobrászat Villányban, zománc Bonyhádon, design Zsennyén, kísérleti textil Velemben, „amatőrök” Tokajban, alumínium Székesfehérvárott, fém és vas Győrött vagy Dunaújvárosban, grafika Makón, papír Csepelen stb.). A Hódmezővásárhelyen letelepedő művészek (Németh József, Szalay Ferenc, Orosz János) az alföldi hagyományokat igyekeztek korszerűsíteni. Az 1950-es évektől egészen a rendszerváltásig a pártirányítású állam hivatalosan erőltetett művészete a szocialista realizmus (röviden „szocreál”) volt. Általánosságban és különösen az építészetben „tartalmában egyetemes, formájában nemzeti”; a festészetben szovjet típusú megfelelője optimista, napfényes, dicsőíti a munkát, eszköztára a „kritikai realizmustól a fotónaturalizmusig terjed” (Bán Béla Ék Sándor Domanovszky Endre Konecsni György), a szobrászatban heroikus emlékművek létrehozására törekszik (Mikus Sándor Pátzay Pál Farkas Aladár). A hatvanas évektől kezdődően nagy viták folynak a szocreál módszerről, valamivel nagyobb a stílusszabadság, és egyre inkább csak szocialista művészetről általában beszélnek. Utóbbi elterjesztésére többek között egy önkéntes művészcsoport, a Kilencek is vállalkozik. Az újabb avantgárd művészet vagy neoavantgárd, természetesen külföldi mintákhoz igazodik. Először, 1963–64 körül az École de Paris lírai absztrakciójához és informeljéhez (Schéner Mihály Molnár Sándor Nádler István Keserü Ilona stb.), majd a szürrealizmus „mágikus”, illetőleg Max Ernst-i változatához, melyek nyomán egy valóban jellegzetesen hazai tendencia jön létre 1965 táján: a szürnaturalizmus (Csernus Tibor Szabó Ákos Lakner László Korga György Altorjai Sándor Kóka Ferenc). Innen szétágaznak az utak: Csernus, Lakner vagy a fiatalabb Méhes László hiperrealista lett az 1960-as évek végére, míg a Csáji Attila által alapított Szürenon-csoport neve már a szürrealizmus tagadását is magában foglalja (Csutoros Sándor Pauer Gyula Türk Péter, Papp Oszkár, Veress Pál, Baranyay András). Az 1968–69-ben kiállító, majd 1970-ben Dokumentum címmel összefoglaló katalógust kiadó IPARTERV-csoport vállalja a nyilvánosság előtt a fontosabb nemzetközi irányzatok képviseletét: a „szigorú” irányzatok közül az újgeometrikus absztrakciót (Fajó János) a hard edge-et és a „formázott vásznat” („kemény élű formák”, ill. a festmény fő motívumának körvonalát követő vakkeretet; Bak Imre, Nádler István), az op-artot (Hencze Tamás) –, míg a mobilszobrászat, ill. kinetikus művészet a „konkurens” szürenonnál jelentkezik (Harasztÿ István – triviális nagyvárosi témákat) és a fogyasztói társadalom közhelyeit, a reklám világát felmutató pop-art lírai absztrakt, ill. angolszász változata (Keserü Ilona, ill. Lakner László Jovánovics György és Konkoly Gyula), a hiperrealizmust (Méhes, Lakner), az objektművészet és a happening (Szentjóby Tamás Erdély Miklós), vagy a korai konceptuális művészet (Major János, Konkoly). Gyűjtőhelye mindezen avantgárd tendenciáknak 1970 és 1973 között Galántai György balatonboglári kápolnaműterme. Néhány jelentős művész munkásságát ebben az időszakban sem lehet egyértelműen valamelyik irányzathoz sorolni. Ilyen Veszelszky Béla, Kondor Béla Ország Lili Tóth Menyhért vagy Schaár Erzsébet életműve. Az 1970-es évtized a konceptuális művészet és rokon irányzatai jegyében indul. A Magyarországon egyszerűen konceptnek is nevezett irányzat szigorúbb változata logikai módszerekkel vizsgálja a művészet mibenlétét (Türk Péter), míg a könnyedebb koncept abból indul ki, hogy bármi lehet művészet, akár egy-egy ötlet, gondolat vagy szöveg is. A rokon értelmű projektművészet utópikus vagy megvalósíthatatlan terveket hoz létre, a land art nagyszabású (vagy éppen alig észrevehető) átalakításokat végez el, jeleket hoz létre a tájban (Pécsi Műhely, Keserü Ilona, Pauer Gyula), a folyamatművészet (process art; Maurer Dóra, Attalai Gábor) a végeredménynél fontosabbnak tartja az oda vezető folyamatot. Még az ún. body art (testművészet, testnyelv) is a konceptuális művészet körébe vonható (Gulyás Gyula, Pinczehelyi Sándor, Maurer Dóra, Attalai Gábor). Az olasz arte povera (szegény művészet) felfogására hivatkozik Jovánovics György, amikor szobrászatában gipszet, deszkát, kötelet asznál fel. Az amerikai művészetben megfigyelhető fejlődési sajátosság, miszerint a főleg geometrikus formákkal dolgozó minimal art megelőzi a konceptuális művészetet, vagy egybeesik vele, a magyar művészetben olykor megfordul: a strukturális-absztrakt szobrász, Csiky Tibor jóval később jutott el a minimal arthoz, mint a koncepthez. A konceptuális művészet dokumentációs módszereivel és önvizsgáló törekvéseivel egyaránt összefügg a technikai médiumok alkalmazása. Leggyakoribb a fotó használata, majd a film, a videó, a telefon, a lézer, a fénymásolat, (napjainkban) a komputer művészeti célú kihasználása. Ennek nyomán egyrészt különböző, önmagukra rákérdező „kísérleti” irányzatok születnek: experimentális fotográfia (Baranyay András, Haris László, Maurer Dóra, Attalai Gábor, Szentjóby Tamás), film (Balázs Béla Stúdió, ezen belül Maurer, Szentjóby, Erdély, Bódy Gábor), videó (Bódy, Hajas Tibor, Forgács Péter), de megújuló hagyományos művészeti ágak is, mint zene (Új Zenei Stúdió, 180-as csoport), tánc, színház (a két legfontosabb experimentális színház az 1960-as és 1970-es évek fordulóján Budapesten a Halász Péter vezette Kassák Lajos Stúdió és Najmányi László Kovács István Stúdiója), sőt olyan képző- vagy iparművészeti ágak is, mint a kísérleti grafika (Maurer Dóra), textilművészet (Szilvitzky Margit Attalai Gábor Szenes Zsuzsa Bajkó Anikó, Gecser Lujza, Lovas Ilona stb.) vagy kerámia. Ide sorolható a hiperrealizmus, amennyiben nem illuzionisztikus becsapásra törekszik, hanem a fotó és a festészet eltérő látásmódját és kifejezőeszközeit vizsgálja. Jellegzetes „intermediális” műfaj a konceptuális (képző-) művészet és az irodalom között elhelyezkedő experimentális költészet. Egy másik fejlődési vonal mentén az 1960-as évek közepétől kezdve egyetlen logikai sorba állíthatjuk a happeninget, a body artot, az akciót (akcionizmust), majd az 1970-es évektől kezdve a performance-ot is. A jelenségnek, a konceptuális művészethez hasonlóan, az a meggondolás áll a hátterében, hogy minden lehet művészet – ezt a felfogást a legkövetkezetesebben a nemzetközi Fluxus-mozgalom képviselte, a „mindenki lehet művész” gondolattal együtt. A Fluxus-gondolathoz legközelebb álló magyar művészek: Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, Tót Endre, Tóth Gábor. Az első magyarországi happening (Az ebéd. In memoriam Batu kán, 1966) résztvevői, Altorjay Gábor, Szentjóby Tamás és Jankovics Miklós még egy kaotikus, megismételhetetlen, a tárgyakat és személyeket pop-artos objektekként kezelő modellből indultak el, amelyhez képest az 1970-es évek akciói és body art művei olykor minimális, redukált formavilágú folyamatokat valósítottak meg. Az említett műfajokat összegző performance egyes változataiban olykor erősen stilizált képi elemek jelennek meg, máskor a „teljesítmény” jelleg kerül előtérbe (a legfontosabb performernél, Hajas Tibornál 1978-tól fotó- és vakuhasználattal egzisztenciális veszélyhelyzeteket is megjelenítve). Hajas Tibor halála (1980) úgy is, mint egy torzóban maradt individuálmitológia, lezárja az 1970-es éveket. Az individuálmiritológia a nevéből is kikövetkeztethetően a művészegyéniség törekvése egy különbejáratú, csak rá jellemző világ megteremtésére. Már az individuálmitológiák megjelenése is árulkodó: az 1980-as évek első éveiben átfogó érvényű paradigmaváltás zajlik le a művészetben. Az avantgárd művészet fokozatosan átadja helyét a posztmodernnek, amely immár kevésbé érdekelt az új keresésében, a társadalmi utópiákban vagy éppen az antiművészeti provokációkban. A posztmodern elsősorban filozófia, de markáns nyomokat hagy az eklektikus, idézetekkel dolgozó, szimbolikus és narratív építészetben is. Az évtized végére radikalizálódik a dekonstrukcióban (az építészetben Bachman Gábor vagy Szalai Tibor, a szobrászatban Megyik János). Az építészeti high-techhel szemben Magyarországon egy jellegzetes romantikus-konzervatív irányzat is kialakul: az organikus építészet (Makovecz Imre, Csete György és követőik). A posztmodern képzőművészeti megfelelői az olasz eredetű transzavantgárd, a Hegyi Lóránd művészettörténész által elméletileg kialakított új szenzibilitás, ill. a Birkás Ákos festőművész kezdeményezte újfestészet (Bullás József, Ádám Zoltán, Mazzag István és mások), amelynek legfontosabb előzményei – amerikai példák mellett – a német újexpresszionizmus és „heftige Malerei” (heves festészet) voltak. Az új jelenségeket összefoglaló legfontosabb kiállításra 1984-ben került sor az Ernst Múzeumban, Frissen festve! címmel. Az expresszív, mintákkal és idézetekkel dolgozó, „festői” festészet vonzásköréből sem az idősebb, sem a fiatalabb nemzedék nem tudta kivonni magát (Bak Imre, Nádler István, Klimó Károly Erdély Miklós, Fehér László Kelemen Károly Károlyi Zsigmond Koncz András, Bernát András, Soós Tamás, Mulasics László stb.). Egy évtizeddel később viszont a Műcsarnokban megrendezett Olaj/vászon című kiállításon (1997) mintegy húsz aktuális festészeti irányzat-változatot, -árnyalatot vagy -kombinációt sikerült elkülöníteni. A festészeti fejleményekkel párhuzamosan alakult ki a szobrászatban egy expresszív vonulat (Mata Attila, Chesslay György), ill. az installáció önálló műfaja vagy még inkább irányzata (Erdély Miklós, Trombitás Tamás, Szalai Tibor, Sugár János, Kiss Péter, Chilf Mária, Deli Ágnes, Csörgő Attila, Gerhes Gábor). Az önálló szoborral szemben egy térbeli helyzet hangsúlyozása, egy kváziépítészeti objektum, és még sok minden más – többek között hanginstalláció (Galántai György, Móder Rezső, Lois Viktor) vagy videóinstalláció (Forgács Péter, Komoróczky Tamás, komputerrel kombinálva: Waliczky Tamás) tartozna ebbe a körbe. Az elmúlt két évtized során a képzőművészet sok alkalommal vállalt partnerséget a zenével, a nyolcvanas évek new wave mozgalmainak együtteseitől (Balaton, Trabant, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, A. E. Bizottság), a mai DJ (disc jockey) kultúrákig. E tekintetben valószínűleg ugyanarról a szociológiai tendenciáról van szó, amelynek másik jelensége az új típusú alkotócsoportok elterjedése: Hejettes Szomlyazók, az Újlak Csoport, a polihisztor Erdély Miklós vezette FaFej (=Fantáziafejlesztő Gyakorlatok), majd InDiGó (=InterDiszciplináris Gondolkodás) elnevezésű szabadiskolák, az építészeket és dizájnereket is bemutató Na-Ne Galéria, a már említett MAMŰ Társaság, a hozzájuk közelálló Block Csoport. Az ezredforduló utáni egyik legfrisebb kezdeményezés a Kisvarsó (Havas Bálint és Gálik András) kiállítóterme, amely egy évadon át úgy biztosított színhelyet a fiatalok bemutatkozására, hogy mindvégig megpróbált távolmaradni a művészeti intézmények rendszerétől. Az új évezred elején az aktuális képzőművészet kevésbé az irányzatok és csoportok, mint inkább problémák mentén rendeződik el. Ilyen problémák a globalizáció, a multikulturális helyzetek, a nemzeti és lokális elszigetelődések, a nemzetközi konfliktusok, a környezetvédelmi szemlélet, a kiéleződött társadalmi érzékenység, a számítógép megjelenése a művészetben (a CP-től, azaz komputerprinttől az interaktív multimédiáig), a média okozta kommunikációs, hatalmi, gazdasági és kulturális változások, a kialakulófélben lévő információs társadalom. A művészek megkísérelnek minderre egyéni vagy csoportos választ találni.• • magyarországi művészet• • Árpád-kori művészet• • 14–15. századi művészet• • reneszánsz művészet• • barokk művészet• • a klasszicizmus művészete• • történeti festészet• • szecesszió• • Irodalom• magyarországi művészet
A cikk lejjebb folytatódik.