Önképzés útján, különböző rajztanfolyamokat, köztük Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatva bontakoztatta ki művészi képességeit, miközben kitanulva az ötvösmesterséget, ékszerkészítőként dolgozott. Fejlődésére nagy hatást gyakorolt Dési Huber István, akivel utóbb, minthogy elvette a nővérét, rokonságba is került. 1924–27-ben együtt mentek ki Olaszországba, amelynek mediterrán szépségeit és élénk munkásvilágát lírai rajzok és szikár rézkarcok egész sorában örökítette meg. Itáliából hazatérve kiállítást rendezett Dési Huberrel a Mentor könyvkereskedésben, és tagja lett az Új Művészek Egyesületének. A harmincas évek elején kapcsolatba került az illegális kommunista párttal, és tevékenyen részt vett a Szocialista Képzőművészek Csoportjának munkájában. 1934-től bontakozott ki, majd kapott 1937-es dél-olaszországi tanulmányútja eredményeként megerősítést a látvány szuverén értelmezésére és a színek kifejezőerejére építő, expresszív festészete, amely dinamikus tájképekben (Lángoló táj; Szicíliai táj alagúttal, 1937; Tengerpart, 1938), ill. az újrealizmus tárgyilagos szellemében fogant munka- és munkásábrázolásokban (Bárkás, 1937; Szicíliai halász; Hólapátolók; Tetőfedők, 1938) öltött formát. 1937-ben Szandai Sándorral közösen kiállítást rendezett a Tamás Galériában, 1939 nyarán Hollókőn dolgozott, itt festette meg egyik legszebb képét, a közelgő világégésre asszociáló Hollókői vörös feszületet. 1940–43 között többször is munkaszolgálatra kötelezték, ám itthonlétének rövid szüneteiben is rendszeresen dolgozott, bár mint Háború (1942) című, szürrealisztikus absztrakcióba hajló vászna is mutatja, egyre reményvesztettebben. 1943-ban ismét kiállított Szandaival társulva a Tamás Galériában, és művei szerepeltek a Szabadság és Nép (1942), valamint az Új romantikusok (1944) című csoportos tárlatokon. 1944 áprilisában mint kommunista felforgatót letartóztatták, és a sárvári munkatáborba vitték. Úton Auschwitz felé halt meg, pontosan nem ismert időpontban. Hagyatéka először 1948-ban, a Képzőművészek Szabadszervezetében került a közönség elé, emlékkiállítását 1962-ben a Műcsarnokban, 1973-ban a Magyar Nemzeti Galériában, 1979-ben a szombathelyi Forradalmi Múzeumban rendezték meg.
Oelmacher A.–Theisler Gy.: Sugár Andor, Budapest, 1974.
A cikk lejjebb folytatódik.