Artportal

Vaszary János

Névváltozat:
Definíció: festő
Született: Kaposvár, 1867. november 30.
Elhalálozott: Budapest, 1939. április 19.
Szerző: Egri Mária

Tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában kezdte, majd Münchenben és a párizsi Julian Akadémián folytatta. Az első világháborúban haditudósítóként végigrajzolta a szerbiai hadszíntereket, ekkor készült festményei a kortárs háborús festmények legjobbjaival mérhetők (Katonák hóban, 1916, Magyar Nemzeti Galéria; Vonuló foglyok, 1915 k.). A háború után az átszervezett Képzőművészeti Főiskola tanára lett. A KUT és az UME alapítója, szervezője. Írásaiban, előadásaiban szenvedélyesen harcolt elveiért, pedagógiájában az önálló, modern próbálkozásokat támogatta. Kiváló színérzéke, rajz és kompozíciós készsége, minden újra érzékeny, robbanékony természete pályája kezdetétől biztosította számára, hogy a képzőművészet terén bármilyen stílusban kipróbálja képességét. A hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartó, remekműveket is eredményező stiláris próbálkozások sokszor azonos időben tartották izgalomban. Így készülhetett például közel egy időben a Vásárosok (1900 k.) gobelinjének nagyvonalú formákból felépített rafinált kompozíciója, a klasszicista reminiszcenciákra utaló Aranykor (1898, Magyar Nemzeti Galéria) s a Részes aratók (1901), a Szolgalegény (1902) realista vászna. A képzőművészet kifejezési formáinak leggazdagabb választékát, sokszor egymásnak is ellentmondó tendenciáit a századvég Párizsában találta meg. Egyszerre hatott rá az összes lehetséges variáció, s ő az absztrakt-nonfiguratív irányokon kívül előbb-utóbb a legtöbbet ki is próbálta, még ha csupán egy-egy rajz erejéig (Espada, 1905; Reggeli a szabadban, 1907; Interieur komóddal, 1907; Lázár feltámasztása, 1912; Birskörték, 1918). Lényegében a Párizsban szerzett benyomásokból építkezett mindvégig. A húszas évek végétől alakuló nagyvárosi pillanatképein, tengeri, Balaton- vagy Duna-parti mólóin a lüktető fények, az állandó mozgásban lévő tömegek a két világháború közötti kor robbanó, felfokozott városi életérzését közvetítik. Ezt szolgálja a varázsos, eleven színvilág, a könnyed, lendületes kontúrok, expresszív ecsetjárás is. Pompás csendéletein technikai megoldásait szinte a virtuozitásig variálja (Veréb, 1925; Parkban, 1928, Magyar Nemzeti Galéria; Rapalló, 1930-as évek).
Kállai E.: Új magyar piktúra, Budapest, 1925 • Genthon I.: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig, Budapest, 1935 • Kassák L.: Képzőművészetünk Nagybányától – napjainkig, Budapest, 1947 • Haulisch L.: Vaszary János, Budapest, 1963 • Fiola P.: Vaszary János. Biográfia és bibliográfia, Kaposvár, 1970 • Mezei O.: Vaszary János és/vagy az új reneszánsz: Vaszary János összegyűjtött írásai, Tata, é. n. • Haulisch L.: Vaszary János, Budapest, 1978.