Festőnek tanul a firenzei Accademie di Belle Artin, majd 1946-ban Rómába költözik. Itt találkozik azokkal a művészekkel – Pietro Consagrával, Piero Dorazióval, Mino Guerrinivel, Achille Perillivel, Antonio Sanfilippóval (későbbi férjével) és Giulio Turcatóval -, akikkel 1947-ben létrehozzák a háború utáni időszak nagy hatású csoportját, a festőkből és szobrászokból álló Forma 1-et. A Forma 1 azzal a céllal indul, hogy a marxista politikusokat összebékítse az absztrakt művészettel. Formalistáknak és marxistáknak tartják magukat, művészi munkájuk mottója: „hasznosság, harmonikus szépség, súlytalanság”. A csoport első kiállítását 1947-ben tartják Rómában. Ezt 1950-ben ~ első egyéni tárlata követi a római Galleria Age d’Orban. Korai festményei egymásba kapcsolódó geometriai formákból állnak.
Az 1950-es években Európában a geometriai absztrakció és a gesztusfestészet keresztezésével kísérletek indulnak az absztrakció forradalmasítására. ~ Olasz- és Franciaországban is hozzájárul az irányzat széles körű terjedéséhez. Olaszországban megjelenik az 1951-es Arte astratta e concreta in Italia kiállításon a római Galleria Nazionale d’Arte Modernában, Franciaországban pedig felkelti Michel Tapié, a neves kritikus érdeklődését. (Tapié ír később bevezetőt ~ 1959-ben, Torinóban, a Galleria Notiziében rendezett egyéni kiállítását kísérő katalógushoz.) Alkotómunkája ez idő tájt gyorsan változik. 1951-ben, amikor a Forma 1 feloszlik, alkotói válságon megy keresztül, 1952-1953-ban felhagy a festéssel. Amikor újra ecsethez nyúl, visszatér az absztrakt ábrázoláshoz: kitalált kalligrafikus jeleket fest (Labirinto a settori, 1957), színhasználatát fekete-fehérre redukálva. E korszakában Jackson Pollock, Jean Fautrier, Hans Hartung és Lucia Fontana nyomdokait követi.
1961-ben, amikor csatlakozik a Continuitá csoporthoz, festményei újra kiszínesednek, és vászon helyett sicofoil műanyagot, egy áttetsző, rugalmas fóliát kezd használni, mely által alkotásai könnyűvé, légiessé válnak. A művész saját megfogalmazásában: „Olyan ez, mint valami fényesség – elvegyülés, összefolyás a környezettel -, talán azért, hogy megszűnjön a festmény totemisztikus súlya.” Új stratégiáit az 1964-es velencei biennálén állítja közszemlére, ahol saját helyiséget is kap. Az 1960-as évek közepére plasztikusan is használja az új anyagokat. Tenda (1965) és Triplice Tenda (1969) c. műveiben sátrakban állítja ki élénk színekkel festett műanyag lapjait. Művészetének ez az időszaka, mely az 1976-os velencei biennále „Ambiente/Arte” szekciója kapcsán válik ismertté, nagy hatást gyakorol a 60-as évek vége, 70-es évek mozgalmára, az Arte Poverára.
Az utóbbi évtizedekben részt vesz számos nagyobb kiállításon, köztük az 1982-ben, a római Mura Aurelianában rendezett Avanguardia e Transavanguardia címűn. Visszatérése a hagyományos festészethez egybeesik a neoexpresszionizmus megjelenésével. Munkái láthatóak 1985-ben a Frankfurter Kunstvereinban rendezett Italienische Kunst 1900-1980 c. kiállításon, az 1988-as velencei biennálén, a londoni Royal Academy of Artson 1989-ben tartott Italian Art in the Twentieth Century c. kiállításon, valamint a New York-i Solomon R. Guggenheim Museumban 1996-ban bemutatott The Italian Metamorphosis, 1948-1968 c. tárlaton. 1996-ban mozaikot készít a római földalatti számára. Első egyesült államokbeli egyéni kiállítására Triplice Tenda címmel 2001-ben kerül sor a New York-i P.S.1 Contemporary Art Centerben, 2002-ben pedig a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris rendez retrospektív kiállítást műveiből. 1996-ban Milánóban megkapja az Accademico di Brera kinevezést, a rákövetkező évben pedig a Cavaliere di Gran Croce-díjjal tüntetik ki. Rómában él és dolgozik.