A huszadik századi német művészetben betöltött helyét és szerepét nem nehéz kijelölni: festészete átkötő szakaszt képez a század eleji expresszionizmus és a hetvenes évek végén feltűnt úgynevezett „indulatos festészet” () világa között. Azon kevesek közé tartozott, akik az észművészet és a mediális szemlélet korában, tehát a hatvanas-hetvenes években is konokul kitartottak amellett, amit talán az első világháborúban elesett Franz Marc fogalmazott meg a legtalálóbban: „Úgy festeni meg a világot, ahogy azt az állatok látják”. Tehát megfontolatlanul, elementárisan, ösztönösen és kulturálatlanul, ám csírájában az is érzékelhető a képei előtt, amit az utána következő nemzedéknél tapasztalhatunk: szívós kísérlet történik ugyan arra, hogy a kultúrát az eredendő léthez közelebb álló kultusz váltsa fel, de az igyekezet mintegy félúton elakad. Hiába keressük képein azt a spirituális harmóniát és nemes kecsességet, amit Franz Marc „állati tekintete” még megragadhatott, hiszen a gesztus itt már nem tud, nem mer vagy nem is akar elementárisan tiszta maradni. Az expresszív energiák vulkánként törnek fel – sokkal közvetlenebbül és indulatosabban, mint a század elején -, de talán éppen ezért, gyakran disszonánsan összemosódnak, s ahelyett, hogy egy fertőzetlen belső erőteret írnának le, inkább az efféle vállalkozás lehetetlenségéről tanúskodnak.
Egyebek mellett épp e lehetetlenségből ered Baselitz képeinek patetikus drámaisága: nemcsak az fejeződik ki, hogy talán már az állati tekintet is idomított, hanem az is, hogy mintha a festészet anyaga is elveszítette volna egykori tisztaságát és ártatlanságát. Vonatkozik ez mindenekelőtt a színre, amit a katódcső és a neon együttes erővel tett rikítóan semmitmondóvá és üressé. Mivel Baselitz képein rendre megjelenik valami a reklámvilág zagya és ideiglenes keverékszíneiből, koloritja nem tud a dolgok tartós tulajdonságává válni. Úgy érezzük, bármelyik pillanatban levethető, különösebb következmény nélkül eltávolítható. Baselitz mindenekelőtt épp erre a kiolthatóságra építi poétikáját: a világot nem azért szemléli, hogy lefesthesse, hanem azért festi le, hogy minél előbb elfelejthesse. Ezt támasztja alá az is, hogy figuratív képeit 1969-től kezdődően fejtetőre fordítva állítja ki, ami a kézenfekvő irodalmias olvasaton túl – „fejtetőre fordult a világ” – még egy nagyon lényeges következménnyel jár: a megfordított festmény csökkenti annak lehetőségét, hogy felismerjük és megjegyezzük a kép tárgyát. Vagyis a mű absztrahálódik. Gondoljunk csak Kandinszkijra, aki úgy jutott el a tiszta absztrakcióig, hogy egy alkalommal feje tetejére fordítva pillantotta meg egyik saját képét.
Irod.: Calvocoressi, Richard: Georg Baselitz: Paintings, 1960-83 (kat.), London, Whitechapel Art Gallery, 1983; Dahlem, Franz: Georg Baselitz, Taschen, 1990; Kuspit, Donald: Interjú Georg Baselitz-cel, Artforum, New York, 1995/tavasz, 74-79. pp.
A cikk lejjebb folytatódik.