A bit on belül külön utat járt, az amerikai fővonulattól pedig még akkor is egy óceán választja el, ha tudjuk, hogy oda nősült, sokáig ott élt és belülről ismerte az amerikai szcénát. A tekintélyes londoni Royal College-en végzett, de ahelyett, hogy csatlakozott volna a pop-art hangadóit tömörítő Független csoporthoz, ösztöndíjat kért és kapott az európai tradicionális népművészet tanulmányozására. Felszínesen nézve, döntése meglepőbb nem is lehetne: a mesterkélt urbánus tömegkultúrát ünneplő irányzat képviselője elmegy a parasztok közé fafaragást, népdaléneklést és ízes káromkodást tanulni.
Az ellentmondás azzal oldható fel, hogy Peter Blake lélekben ki sem mozdult a parasztok közül: míg a pop-art derékhada a gépiesen létrejövő és terjedő tömegkultúrára maga is gépies eszközökkel és módszerekkel reagált (mechanikus sokszorosítás, kinagyítás, szitanyomat), Peter Blake a tömegkultúrában, sőt a giccsben sem újonnan létrejött mesterkélt környezetet, hanem csodát, valóságos tündérmesét látott. Szinte soha nem tágított a konvencionális festészeti eljárásoktól, ami egyben azt is jelenti, hogy a művészettörténeti hagyománytól sem, ugyanakkor a képein megjelenő tömegkulturális klisék sem valami túlvilágból idecsöppent idegen holmikként hatnak, hanem rögtön pszichikai dimenziót nyernek. Éppúgy lelki szükségletet elégítenek ki, mint a népdal vagy a mese. Blake abból indul ki, hogy az embereknek mindig is voltak álmai és vágyai, s hogy azok milyen módon jelenítődnek meg vagy elégülnek ki, az számára tulajdonképpen másodlagos. Éppen ezért, legalábbis az ötvenes-hatvanas években, nem lát lényegi különbséget a divat és a konvenciók, a modernitás és a tradíció között. Protagonistái csupa olyan emberek, akik megőrizték gyermeki naivitásukat, s még nem ismerik vagy nem akarják ismerni azokat az ellentétpárokat, amelyeket a felnőttek dualisztikus világa kényszerít rájuk. Nincs számukra lényegi különbség a Beatles, Bach és a népdalok, az olcsó poszter, a sikkes kitűző, Manet és Rembrandt között. Hogy ezek egyike-másika gépies, mechanikus vagy nívótlan, Blake-et egyáltalán nem izgatta, hiszen a gyermek módjára mindenre költőileg tudott tekinteni. A modern világra adott reakciója némileg hasonlít honfitársa Gilbert Keith Chesterton viszonyulására, aki így írta le a táviratot: „már a neve is költemény, varázslatosabb, mint a nyílvessző, hisz olyan, mint egy nyíl, ami írni is tud”.
Blake mindent, amit az ember szeret vagy szerethet, ugyanazzal az aprólékos műgonddal jelenítette meg, amellyel magát a mindent szeretni képes, mindenben csodát látó, mindent büszkén vállaló embert is, mely emberben – sok-sok önarcképe alapján állítom ezt – bizonyára magát Blake-et kell felismernünk. Azt a Blake-et, aki a többieknél jóval tovább tudott gyermek maradni, de azután sajnos mégis felnőtt.
A hatvanas évek végén családjával végleg vidékre vonult, megalapította a tájképfestők társaságát és ettől kezdve akadémikus modorban festette a falusi és a tanyasi idillt. Utólag visszatekintve, röstelkedve emlegeti azokat a bohókás éveket, amikor neve még a pop-arttal kerülhetett összefüggésbe, ugyanúgy, ahogy az ember néha pironkodva gondol vissza arra az időszakra, amikor még ágyba vizelt, hitte, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, s minden olyan elképesztően tündéri volt, hogy azt ki sem lehet mondani. ©Sebők Zoltán
A cikk lejjebb folytatódik.