szobrász

Calder, Alexander

szobrász

Születési hely: Philadelphia
Születési dátum: 1898
Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:
Művész szülők második gyermekeként születik: apja szobrász, anyja festő. Mivel apja, Alexander Stirling Calder köztéri megrendelésekre dolgozik, a család Alexander Calder gyermekkora során beutazza az országot. Alkotásra biztatják - nyolcéves korától már saját műhelye van, bárhol él is a család. Tehetsége ellenére eredetileg nem művészi pályára készül. A középiskola után a Stevens Institute of Technologyban folytatja tanulmányait, ahol 1919-ben mérnöki diplomát szerez. Ezután több éven keresztül különféle állásokat tölt be: hidraulikus, ill. közlekedési mérnök, erdőgazdaságban munkafelügyelő, kazánfűtő egy hajón. Utóbbi munkája során, egy New Yorkból San Franciscóba tartó hajó fedélzetén arra ébred, hogy az egymással szemközti horizontokon egyszerre látja a ragyogó napfelkeltét és a szikrázó teliholdat (a hajó ekkor a nyílt tengeren horgonyoz, a guatemalai partoknál). Ez az élmény hosszantartó hatást gyakorol ~re, később gyakran utal rá. Nem sokkal ezután úgy dönt, művész lesz - 1923-ban New Yorkba költözik, és beiratkozik az Art Students' League-be. Elvállal egy illusztrációs munkát is a National Police Gazette számára, ahonnan 1925-ben két hétre a Ringling Brothers, valamint a Barnum & Bailey Circushöz küldik, hogy készítsen vázlatokat a helyszínekről. A cirkusz élethosszig tartó vonzalommá válik számára, s Párizsba költözését követően, 1926-ban létrehozza a Cirque Caldert, egy összetett és egyedülálló művészeti formát. Az előadás egy cirkuszi porond makettjén folyik, amelyben Calder kézzel mozgat mindent: a parányi - drótból, bőrből, szövetből és más talált anyagokból készített - előadókat, állatokat és kellékeket. A teljes felszerelés összerakható részekből áll, melyek elég kicsik ahhoz, hogy felpakolhassák egy teherautóra, a művész magával vihesse, és bárhol tarthasson előadásokat. Az első bemutatóra Párizsban kerül sor barátokból és ismerősökből álló közönség előtt, s a cirkusz hamarosan Párizsban és New Yorkban egyaránt nagy sikert arat. Az igényes előadások gyakran két óra hosszáig is eltartanak. A Cirque Calder performance művészetével negyven évvel megelőzi korát. A cirkusz számára szívesen dolgozik dróttal, s hamarosan barátai, ill. a kor közéleti személyiségeinek portréit is elkészíti ebből az anyagból. A találékony művész híre gyorsan terjed, s 1928-ban a New York-i Weyhe Galleryben megnyílik első egyéni kiállítása. Ezt nemsokára több hasonló követi New Yorkban, Párizsban és Berlinben. Emiatt sok időt tölt az óceánon, s hajóútjainak egyikén találkozik Louisa Jamesszel (Henry James író unokahúgával), akivel 1931 januárjában házasságot köt. Ebben az időben kerül baráti kapcsolatba a 20. század elejének számos jeles művészével és értelmiségijével is, többek között Joan Miróval, Fernand Léger-vel, James Johnson Sweeneyvel és Marcel Duchamp-mal. 1930-ban ellátogat Piet Mondrian párizsi műtermébe, ahol lenyűgözi a színes papírnégyszögek egész falat betöltő sora, amelyeket Mondrian kompozíciós kísérletek céljából újra és újra átrendez. Később azt vallja, hogy ez a megdöbbentő élmény fordította őt a teljes absztrakció irányába. E látogatását követően három hétig kizárólag absztrakt képeket fest, s végül arra a következtetésre jut, hogy a szobrászat sokkal közelebb áll hozzá, mint a festészet. Hamarosan hívják, hogy csatlakozzon az Abstraction-Création-hoz, a nagy hatású művészcsoporthoz, amelynek tagjaival - Arppal, Mondriannal és Hélion-nal - baráti viszonyban áll. 1931 őszén művészi pályája fontos fordulóponthoz érkezik: elkészíti első valóban kinetikus szobrát, s ezzel útjára indít egy merőben új művészeti irányzatot. Az első ilyen tárgyak kurblis és motoros rendszerrel működnek, s Marcel Duchamp „mobiloknak” csúfolja őket, mivel a mobil szó a franciában mozgásra és mozgatóerőre utal. Hamarosan elhagyja a művek mechanikai aspektusát, mivel rájön, hogy mobilszobrait ki tudja alakítani úgy is, hogy a levegő áramlásának hatására maguktól hullámozzanak. Caldernek ezeket a „mozdulatlan”, nem-kinetikus objektjeit Jean Arp „stabiloknak” nevezi el, megkülönböztetésül saját, kinetikus műveitől. 1933-ban Calder és Louisa elhagyják Franciaországot, és visszatérnek az Egyesült Államokba, ahol a connecticuti Roxburyben megvesznek egy régi farmot. Caldernek 1934-ben kiállítása nyílik a New York-i Pierre Matisse Galleryben, mellyel kezdetét veszi együttműködése a galériával. A kiállítás katalógusának előszavát James Johnson Sweeny írja, akihez Caldert baráti szálak fűzik. A 30-as években Martha Graham és Eric Satie balettjeihez is készít díszleteket, valamint folytatja a Cirque Calder előadásait. Ebben az évtizedben tesz először kísérleteket nagyméretű, szabadtéri szobrok megformálására. Későbbi impozáns köztéri munkáinak ezen előzményei jóval kisebbek és finomabbak - első próbálkozásai, melyeket saját kertjében helyez el, erős szélben könnyen el is hajlanak. Mindazonáltal megerősítik a művészt korábbi szándékában: nagy méretben kell dolgoznia. 1937-ben alkotja első nagy, szegecselt stabilját, amely teljes egészében fémlemezekből áll, s amelynek a Devilfish [Ördöghal] címet adja. A művet egy korábbi, kisebb változat után készíti el nagyban, s a Pierre Matisse Gallery Stabilok és mobilok c. kiállításán mutatja be. Ezen a tárlaton látható a Big Bird [Nagy madár] c. hasonló nagyméretű alkotás is, amely egy kisebb makett alapján születik. Nemsokára megbízást kap a fasizmussal szembeni spanyol köztársasági ellenállást jelképező Merkúr-szökőkút létrehozására a párizsi világkiállítás spanyol pavilonjában, valamint a Lobster Trap and Fish Tail [Rákcsapda és halfarok] nagyméretű mobil megalkotására, amelyeket a New York-i Museum of Modern Art lépcsője fölötti födémnyílásban helyeznek el. Amikor az Egyesült Államok belép a II. világháborúba, Calder jelentkezik a tengerészgyalogságba, végül azonban elutasítják. Folytatja az alkotást, s mivel fémhez nem lehet hozzájutni a háború évei alatt, inkább a fát használja szobrászi alapanyagként. A fával végzett munka újabb egyéni plasztikai irányzat létrejöttét eredményezi, Sweeny és Duchamp elnevezésével élve a „konstellációkat”, amelyeknek fából faragott elemeit drót tartja össze, s azért hívják így őket, mert a kozmoszra emlékeztetnek (noha Calder nem szándékozott erre utalni). A Pierre Matisse Gallery 1943 tavaszán rendez kiállítást e művekből, s ez Calder utolsó egyéni tárlata a galériában. Matisse-szal való együttműködése nem sokkal ezután véget ér, s Calder a Buchholz Galleryt és Curt Valentint teszi meg New York-i képviselőjének.
A 40-50-es évek Calder életében kiemelkedően termékeny korszak, amely a springfieldi (Massachusetts) George Walter Vincent Smith Galleryben 1939-ben rendezett első retrospektív kiállításával indul. Második, nagyobb retrospektív tárlatára néhány évvel később, 1943-ban, a New York-i Museum of Modern Artban kerül sor. 1945-ben kisméretű művekből állít össze sorozatot, tartva magát a gazdaságosság elvéhez: sokat közülük a nagyobb darabok készítésekor lehulló maradékokból készít. Amikor Marcel Duchamp ez idő tájt ellátogat műtermébe, lenyűgözik ezek a kisméretű alkotások, s azzal az indíttatással, hogy könnyen szét lehet őket szedni, elküldeni Európába, és ott újra összerakni egy kiállításra, tervbe vesz egy Calder-tárlatot a párizsi Galerie Louis Carréban. E jelentős kiállítás a következő évben meg is valósul, és Jean-Paul Sartre megírja híres esszéjét Calder mobiljairól a kiállítási katalógusba. 1949-ben megalkotja a kor legnagyobb mobilját, az International Mobile-t a Philadelphia Museum of Art Third International Exhibition of Sculpture tárlatára. A Burgess Meredith rendezte Happy as Larry c. darabhoz, valamint Jean Vilar Nuclea c. táncelőadásához tervez díszleteket. 1950-ben a párizsi Galerie Maeght szintén nyit kiállítást műveiből, s később Calder kizárólagos párizsi képviselőjévé válik. A Galerie Maeght-vel való együttműködésük 26 évig, Calder 1976-ban bekövetkezett haláláig tart. Miután Curt Valentin New York-i műkereskedő 1954-ben váratlanul meghal, Calder a New York-i Perls Galleryt választja amerikai képviselőjének, s ez a szövetség szintén élete végéig fennmarad.
Késői éveiben energiáját elsődlegesen nagyméretű, megrendelésre készülő munkákra összpontosítja. Legjelentősebb megbízásai monumentális szobrok elkészítésére a következők: a 125 c. mobil a New York-i Kikötő Hatósága számára 1957-ben, amelyet az Idewild (közismert nevén John F. Kennedy) repülőtéren függesztenek fel; a La Spirale az UNESCO részére 1958-ban; a Teodelapio az olaszországi Spoleto városa számára 1962-ben; a Man a montreali expóra 1967-ben; az El Sol Rojo (valamennyi műve közül a legnagyobb: 20 méter 40 cm magas), melyet az 1986-as mexikóvárosi olimpiára épült Azték stadion mellett állítanak ki; a La Grande Vitesse, az első köztéri műalkotás, amelyet a National Endowment for the Arts (NEA) [Nemzetközi Művészeti Alap] finanszíroz a Michigan állambeli Grand Rapids város számára 1969-ben; valamint a Flamingo, az 1973-ban a chicagói General Services Administration számára készült stabil. Amint azt különböző projectjeinek és megbízásainak sora és jelentősége jelzi, Calder művészi tehetsége révén a 60-as évekre világhírűvé válik. 1964-ben a New York-i Guggenheim Museumban retrospektív kiállítása nyílik. Öt évvel később a Maeght Alapítvány a franciaországi Saint-Paul-de-Vence-ben rendezi meg saját ~-retrospektív tárlatát. 1966-ban vejével, Jean Davidsonnal nagysikerű önéletrajzot ad ki. Emellett mindkét képviselője, a párizsi Galerie Maeght és a New York-i Perls Gallery is átlagosan évi egy-egy Calder-kiállítást rendez.1976-ban még részt vesz Calder Univerzuma c. retrospektív tárlatának megnyitóján a New York-i Whitney Museum of American Artban, majd néhány héttel később, 78 éves korában meghal, s így lezárul a 20. század egyik legtermékenyebb, legújítóbb művészi pályafutása.
Fordította: ©Widder Zsuzsa