Volt pásztor, lószerszámkészítő inas, cipész és vándorkereskedő.1937-ben Párizsba ment, hogy munkát keressen. Megismerkedett Otto Freundlich-hal és feleségével, Jeanne Kosnick-Kloss-szal, és bíztatásukra rajzolni kezdett. Súlyos betegen, több hónapot töltött szanatóriumban, és ez alatt az idő alatt rengeteget rajzolt. 1938-ban, a Freundlich-házaspár ajánlására sorra kerülő első kiállításán, a Galerie Gerbo-ban mutatta be ott készült munkáit. 1942-ben visszatért szülőföldjére, ahol kapcsolatba került Albert Gleizes-szel. Gleizes műtermében nemcsak a festőt figyelte meg munka közben, de a művészeti élet sok fontos alakjával is megismerkedett. André Bloc építésszel és szobrásszal különösen közeli barátságba került. Felhagyott mindenféle egyéb munkával, és ettől kezdve csak a festésnek, rajzolásnak szentelte idejét. Színes ceruzarajzokat, guasokat készített, és már ekkor kialakult, egyéni stílusban dolgozott, a továbbiakban alapvetööen csak az alkalmazott technika változott. 1942-ben megnősült. Felesége tanítónő volt, aki először Boulogne sur Mer-ben, majd 1948-1961-ig Sainte-Florence-de-l’Oie-ban kapott állást. A vidéki iskola két terme közül az egyik mindig üresen állt, ez lett Chaissac műterme, és ez szolgált a kiállítások színhelyéül is. (1954-ben, kétszázötven művéből, itt rendezett retrospektív kiállítást.)
1945-ben versei jelentek meg a Maeght galéria által kiadott Pierre á feu-ben.
1946-ban megismerkedett Dubuffet-vel. 1947-ben Jean Paulhan et Dubuffet kiállítást rendezett műveiből a Galerie l’Arc-en-Ciel-ben. A vidékről jött festőt lenézéssel fogadta a városi közönség, és ez méginkább visszahúzódásra késztette.
1949-ben Dubuffet szerepeltette néhány munkáját a Galerie René Drouin-ben rendezett Art Brut kiállításon. A kialakult barátságot azonban elhidegülés követte, mert Chaissac sem Dubuffet festészetének, sem teoriájának nem lett követője. Környezete hóbortosnak tartotta, nevetség tárgya volt, miközben a legszínvonalabb irodalmi és művészeti folyóiratokban jelentek meg írásai, és a kor legjelentősebb íróival, műkritkusaival, művészeivel folytatott levelezést. A háború után kezdett el különféle anyagokkal dolgozni. A hagyományos vásznat nem szerette, de pénze sem volt rá, ezért inkább csomagolópapírra, kartonra, kő, fa ès fémdarabokra festett, az őt körülvevő használati tárgyakat pedig festéssel, ragasztással, assemblage-zsal műtárgyakká alakította. Komolyabb kiállítási lehetőséghez csak élete utolsó éveiben jutott. Attól kezdve, hogy 1961-ben a párizsi Galerie Iris Clert-ben állított ki, és 1962-ben szerepelt Gilles Ehrmann könyvében, amihez André Breton írt előszót, a figyelem kezdett felé fordulni. Többek között 1962-ben a milánói Galleria Pagani del Grattacielo, 1963-ban a Galerie Michel Columb, 1964-ben a New York-i Cordier & Elkström Inc. és a párizsi Galerie Messina mutatta be alkotásait. Halála után munkáinak jelentős gyűjteménye a Les Sables d’Olonne-i Musée de l’Abbaye Sainte-Croix-ba került, és a múzeum archívumában őrzik kiterjedt levelezését is.
Irodalom: M. Ragon : Gaston Chaissac esthète en tablier de cuir, Maintenant, N°4, 1946. nov.; D.Abadie: Chaissac, c’est la santé, La Galerie des arts, N°81 , 1969. dec.; G. Ehrmann: Les Inspirés et leurs demeures, Paris, Le Temps, 1972; D.Allan-Michaud: Gaston Chaissac, puzzle pour un homme seul, Paris, Gallimard, 1974; Chaissac, Galerie Nationale du Je de Paume, 2000; Gaston Chaissac (1910–1964), Musée de l’Abbaye Sainte-Croix, 2000.
A cikk lejjebb folytatódik.