Bolgár származású művész, aki 1956-ban emigrált Nyugat-Európába, Bécsben és Párizsban élt, majd 1964-ben New Yorkba költözött. Már Európában azzal vált ismertté, hogy ő az, aki folyton-folyvást valamit becsomagol, lepellel elfed, beburkol, talányossá, titokzatossá tesz. Monomániája Nyugat-Európában apró használati tárgyakkal, üvegpalackkal, cipővel, játékokkal kezdődött, azután különféle járművekre, motorkerékpárra, autóra esett a választása, majd egyre monumentálisabb vállalkozásokba kezdett. Művészeti tanulmányait Bulgáriában végezte, de nyugati pályafutása szempontjából sokkal fontosabb volt az a tevékenysége, amely eredeti hazája szocialista újjáépítéséhez kötődik. Huzamosabb ideig egy fiatal művészekből álló kommunista brigádban ténykedett, melynek az volt a párt által kijelölt feladata, hogy a nemzetközi utak és vasutak mentén az úgynevezett imperialista ügynökök szeme elől takarjanak vagy tüntessenek el mindent, ami ronthatja az ország amúgy is hadilábon álló presztízsét. A beburkolás, az elfüggönyözés, az elrejtés tehát Christo esetében eredetileg egyfajta állami kozmetikázás eszköze volt, ami azért roppant érdekes, mert gyakorlatilag ugyanaz a tevékenység a nyugati demokráciákban gyökeresen más értelmet nyert: főként a fogyasztói társadalom csomagolás-mániájának kritikájaként értelmezték, másfelől viszont számos művészettörténeti vonatkozást lehetett neki tulajdonítani, hiszen a drapéria szépsége elengedhetetlen tartozéka a festészeti és szobrászati tradíciónak, olyannyira, hogy akár a klasszikus művészetoktatás légkörét is eszünkbe jutathatja.
Christo első nagyobb lélegzetű, politikai mellékzöngéktől sem mentes munkája a Vasfüggöny című barikád, amely abból áll, hogy olajoshordókkal elrekesztett egy párizsi utcát. 1968-ban a berni Kunsthallét burkolta be, majd gigantikusabbnál gigantikusabb vállalkozások egész sorozata kezdődött: a Running Fence, a kaliforniai földeken kígyózó negyven kilométer hosszúságú fehér nejlonkerítés; a Valley Curtain, óriási narancssárga függöny két hegy között Colorado államban; a Pont-Neuf, a párizsi híd sárga nejlondrapériában. Ez után következett Tengeri rózsák című műve: a bisscayne-öböl tizenegy szigetét övező rózsaszín szirmok. Ehhez a munkához nem kevesebb, mint ötszázezer négyzetméternyi anyagot használtak fel, s a teljes költség több mint három millió dollárra rúgott. Ezt az összeget Christo, szokása szerint, a munkájáról készített előzetes makettek, rajzok és vázlatok eladásából teremtette elő. A munkát a rossz idő és az erős szél hátráltatta, ezért három nap alatt készült el, négyszáz munkás közreműködésével. A mű, amelyet Christo „felelőtlen, irracionális és poétikus alkotásnak” nevezett, két hétre lázba hozta Floridát: egy helikopter-vállalat több mint ötezer látogatót szállított el a szigetek megtekintésére. Vagy ami még ezeknél a műnél is nagyobb, két földrészre kiterjedő projekt: 1760 sárga és 1340 kék színű, egyenként hat méter magas és kilenc méter széles ernyő felállítása Kaliforniában, illetve Japánban. S végül, de nem utolsó sorban másfél évtizedig tartó előkészületek eredményeképpen sikerült ezüstszínű drapériával beburkolnia a berlini Reichstagot.
Az efféle gigantikus munkáiról nyilatkozva a művész leginkább a politikai dimenziót emeli ki. Egy-egy monumentális tervének előkészítéséhez évekre van szükség, s közben gyűlésekre, kormánybizottsági kihallgatásokra, tárgyalásokra kell járnia, hogy megszerezze a szükséges engedélyeket. Munkások százai, mérnökök, jogászok, környezetvédelmi biztosok, egész városok lakossága vesz részt a vitákban és a tervezésekben. Ezeket az embereket olyasmi szokta széles körű állásfoglalásra bírni, ami gyakorlatilag, racionálisan kötelezi őket valamire, Christo tervei viszont tökéletesen irracionálisak és az a rendkívüli az egészben, hogy az emberek egy irracionális dologgal kapcsolatban foglalnak állást, hónapokig, sőt évekig egy-egy olyan üggyel, amelyben egy szemernyi praktikum sincs. „Egészen biztos vagyok benne – mondta a Reichstag becsomagolásáról a művész -, hogy ezeket az embereket, akik sose tudtak mit kezdeni a művészettel, politikai értelemben ragadta meg a tervem. Élvezik az oppozíció helyzetét a hatóságokkal, a kormányzattal való csatározásokat, a nyitott helyzeteket, a kis győzelmeket. Ez nem a szokásos műalkotás-néző viszonylat”.
Tényleg nem az. Mint ahogy csomagolás és csomagolás között is eget verő különbség leget, attól függően, hogy az ember a kommunista Bulgária hazugság-gépezetének részeként, vagy a szabad világ rakoncátlan művészeként műveli ugyanazt.