szobrászművész

Cragg, Tony

szobrászművész

Születési hely:
Születési dátum: 1949
Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján fellépő fiatal brit szobrásznemzedék (Richard Deacon, Shirazeh Houshiary, Julian Opie, Bill Woodrow stb.) egyik vezéregyénisége, aki 1982-ben komoly feltűnést keltett a kasseli Documentán, 1988-ban a Velencei Biennálén képviselte hazáját, s ugyanabban az évben megkapta a szigetország legrangosabb képzőművészeti elismerését, a Turner-díjat. A helyzetet némileg leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy Cragg és még néhány nemzedéktársa - tudatosan vagy öntudatlanul – a megfelelő időben teljesítette Charles Baudelaire óhaját. A tizenkilencedik századi francia költő szerint a modern művésznek az a feladata, hogy az Ipar Istennőjének állkapcsai közül csenje el a dolgokat, mentse meg hasznosságuktól s helyezze őket más megvilágításba. Vagyis, ne eleve értékes anyagokból, hanem szemétből csináljon kincseket.

Craggék épp ezt tették: a korabeli angol szokással dacolva nemes anyagok helyett iparilag előállított ócskaságokat használtak nyersanyagul, miközben nem egzakt modelleket, hanem rendszerint játékos installációkat építettek belőlük. Vonatkozik ez különösen Craggre, aki a nyolcvanas évek elejétől préselt színes műanyaghulladékból, főleg tálcacsonkokból állított össze olyan reliefeket, melyek a főleg a tömegmédiumok elkoptatott kliséit idézték fel. Az olcsó, sztereotip, eldobni való munkák hordozója tehát az az anyag lett, amelyről azt mondják tartós, holott ez a minősítés – mint Barthes is megjegyezte – nem egyéb, mint a szemétre hajítás elodázása.

Cragg felfedezte, hogy a használat és a szemétre dobás között a legbanálisabb tárgyaknak is van energetikai töltése, amit érdemes kihasználni. Mint eddigi munkássága igazolja, ez a töltés számtalan módon felszínre kerülhet. Adott esetben elég megfosztani funkciójuktól a dolgokat, s máris kénytelenek vagyunk őket formailag, tehát esztétikailag nézni. Jó példa erre az a sokfelé kiállított létra, melyet egyenletesen srófokkal dekorált ki, így minősítve át a hasznos eszközt fenyegető, szőrös kísértetté. Máskor savval maratott háztartási üvegekből épített fel labilis egyensúlyú emlékművet, vagy rozsdás csavarokból ünnepélyes oszlopcsoportot.
Baudelaire nyomán tehát afféle guberáló művésznek nevezhetjük Cragget, aki bármilyen lim-lomot fel tud használni mindennapi, rutinszerű érzékelésünk kisiklatása céljából. Van amikor elég, ha felnagyítja, máskor kilyuggatja, kettévágja, deformálja vagy megsokszorozza, s máris átmenti a funkcionalitás szférájából a mentális gyakorlatok világába. Abba a világba, amely az álmokéval, a mítoszokéval és a népmesékével rokon, hiszen benne a megszokott dolgok érzéki, szellemi, lelki jelentéstöbbletei dominálnak. De a legritkább esetben egyértelmű, hogy miként. Cragg használhatatlan használati tárgyai ugyanis általában különös feszültséget teremtenek a humor, az agresszió és a félelem érzése között. Amikor megpillantjuk őket, adott esetben egyszerű tréfának tűnnek, azután valamiféle lázadás szándékát érezzük mögöttük, végül pedig olyan magától értetődővé válnak, mint a titokzatos szörnyekről szóló sokat hallott népmesék. Amikor ez utóbbi megtörténik, hirtelen zárójelbe kerül a tény, hogy ezek a munkák miből is készültek. Nem az undok műanyagot, a haszontalan limlomot látjuk bennük, hanem a lelkünk mélyén szunnyadó archaikus minták idéződnek fel és kelnek új életre.

©Sebők Zoltán