happening és fluxus művész

Filliou, Robert

happening és fluxus művész

Születési hely: Sauve (FR)
Születési dátum: 1926
Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:
Nemzetiségére nézve költőnek, foglalkozására nézve franciának vallotta magát. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy 1947-ben az Egyesült Államokba utazzon és közgazdaságtant tanuljon, s 1951-ben felvegye az amerikai állampolgárságot – mit beszélek, foglakozást – is. A második világháborúban aktívan rész vett az ellenállási mozgalomban, ezért egy évre börtönbe került. Tagja volt a Francia Kommunista Pártnak is, de a Jugoszlávia körüli nézeteltérések idején a Tito iránti teljes rokonszenve miatt arra kényszerült, hogy kilépjen onnan. De élete végéig nem adta fel balos és békepárti attitűdjét: kidolgozta például a Béke Biennálé koncepcióját, amiből 1986-ban kiállítás lett Hamburgban, de ezen már nem vehetett részt. Javaslata szerint a tervezett biennálén minden kormányzatot egy-egy szobor képviselte volna. Néhány ország illetékesével el is kezdett tárgyalni, s megpróbálta őket rávenni a lehetetlenre, hogy Európa népei kölcsönösen cseréljék ki háborús emlékműveiket.
Három évet Koreában töltött, ahol részt vett a gazdasági újjáépítésben, majd 1954 és ’59 között Egyiptomban, Spanyolországban és Dániában élt. 1960-tól foglalkozott művészettel, 1962-ben pedig csatlakozott a nemzetközi Fluxus-mozgalomhoz, amely egyebek mellett azt hirdette, hogy az életet meg lehet élni művészetként. Vagy ahogy Dick Higgins egy gumibélyegzővel tudtul adta: „Ez a Fluxus: a dolgok végzésének egy módja, hagyomány, élet- és halálmód.” Higgins meghatározásának második felét annyira komolyan vette ez az álmodozó lélek – aki szerette mondogatni: „Sokat halok meg” –, hogy feleségével 1985-ben egy franciaországi lámaista kolostorba vonultak vissza három évre, három hónapra és három napra. Ez idő alatt érte a halál.
Filliou 1962 januárjában alapította meg a Galerie Legitime-et (vagyis a Jogos Galériát), amely az alapító Tokióban vásárolt legelső sapkája volt. Egy németországi utazás során ellopták Filliou galériáját, majd egy hónappal később a német tévések kiszálltak lefilmezni az új galéria (egy másik sapka) vándorlásait. A megnyitó rendszerint úgy történt, hogy a tulajdonos jártában-keltében, a kocsmában, múzeumban, metróban vagy az utcán időnként levette a fejéről a sapkáját, és megmutatta embertársainak a tartalmát. Egy megállónál, az autóbuszra várva egyszer egy idős asszony, miután megtekintette a sapka tartalmát, megkérdezte, hogy miért ilyen kicsiny ez a kiállítás. A művész őszintén válaszolt: „Azért, mert nem nagyobb a fejem”. 1962 októberében a Galerie Legitime – ezúttal keménykalap – kiállította néhány Fluxus-művész műveit. Ez volt a Mélyhűtött Kiállítás: a megnyitónak 1962. október 22-től 1972. október 22-ig kellett tartania. A siker érdekében a galéria egy hűtőtasakba került, és ott is maradt a megnyitó befejezésének dátumáig. 
Filliou számára központi jelentőségű volt a szakadatlan teremtés, a permanens kreáció gondolata. Ennek egyik első megtestesülése, illetve színtere a Poipoidrom, amely 1976 szeptemberében a budapesti Fiatal Művészek Klubjába is eljutott. Maga az elnevezés az afrikai dogonok köszöntés- és beszélgetésmódjának „kulcsszava”, akárcsak nálunk a „Hogy vagy?”, helyesebben a kérdésre adott válasz. A poipoi tehát egyfajta kommunikációs kapocs, egyszersmind filozófia, ami Filliou számára annyira fontos volt, hogy szimbolikusan Rimbaud mássalhangzóit adta érte cserébe. Ehhez képest némi csalódást okozott a budapesti közönség körében az a rendkívül egyszerű lécszerkezet, ami a Fiatal Művészek Klubjában várta őket: a szerkezet különböző tereket határozott meg, melyekben tárgyak (különösen egy tojás), talányos fényképek és feliratok voltak elhelyezve. Beke László visszaemlékezése szerint, aki a megnyitó után interjút készített a művésszel, a kiállításon megjelent érdeklődők „meglehetős figyelemmel és lelkesedéssel próbálták beleélni magukat a számukra váratlanul feltárulkozó kreativitási térbe”. A kiállítás után fennmaradt „relikviákat” a rendezők letétbe helyezték a Szépművészeti Múzeumban, ahol egy ízben kis híján kidobták a takarítók. Ami egyébként érthető is, hiszen Filliou a művészetet végsőkig anyagtalanította, deszakralizálta és a valósággal szembeni minden autonómiájától megfosztotta. Nem a mű volt számára fontos, hanem a hozzá fűződő kaland, a teremtő gesztus, amely az egész világ sajátja. E nagy kalandnak csak néhány apró dokumentuma lelhető fel a múzeumokban és egyéb archívumokban, de igaza van kritikusának, aki így vélekedett: „Ezek éppannyira nevetségesek, mint az ítélethirdetés pillanatában a bíró asztalára helyezett tárgyi bizonyítékok”.
Filliou ars poeticája az volt, hogy minél kevesebb anyaggal és minél kevesebb határozott állítással, csendben dolgozni. Ennek leginkább úgynevezett nem-darabjai felelnek meg, melyek egyike követelményként szabja meg, hogy senkinek sem szabad látnia a darabot, vagyis a közönség meg nem jelenése a mű létezésének követelménye. De közben erről senkit sem szabad tájékoztatni, hanem épp ellenkezőleg: a médiában szerteágazó reklámkampány segítségével kell odacsalogatni az embereket annak a darabnak a megtekintésére, amely attól létezik, hogy senki sem látja, vagyis – vonja le a következtetést Filliou – a darab egyáltalán nem létezik, ezért nem-darab. Máskor az a követelmény, hogy a darab előadása közben a közönségnek nem szabad öregednie. Ha öregszik, a darab nem érvényes, vagyis noha itt van, mégis valami isteni csoda kell ahhoz, hogy létezzen.
Már ebből is sejthető, hogy Filiou gondolkodás- és érzékelésmódjára döntő hatással volt a Távol-Kelet szellemisége, különösen a racionális okoskodást kigúnyoló koán-technika. E hatás nélkül aligha születhetett volna meg az agyában kedvenc mondása, amely felszíni irracionalitása, sőt abszurditása ellenére is olyan belső energiával, olyan önmagát kikezdő, ugyanakkor kozmikussá tágító igazsággal rendelkezik, mint a legjobb távol-keleti ima: „A művészet teszi érdekesebbé a világot a művészetnél”.
Irod.: Poésure et peintrie. "d´un art à l´autre", Musées de Marseille - Réunion des Musées nationaux, Marseille, 1993. p. 622.
©Sebők Zoltán