szobrászművész

Guggiari, Hermann

szobrászművész

Születési hely: Asunción (Paraguay)
Születési dátum: 1924
Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:

Korunk egyik legtehetségesebb paraguayi szobrásza Hermann Guggiari, Asunciónban született 1924. március 20-án. Édesapja Dr. Ing. Pedro Bruno Guggiari asuncióni intendáns, és elkötelezett környezetvédő. Édesanyja Ana Bruno Guggiari zongoraművész. A szülők a kemény munka és a szellemi értékek megbecsülését hagyják örökül gyermekeikre.

Guggiari középiskolai tanulmányait a nagy multú asuncióni San José Collegiumban végzi, és tizennyolc esztendős korában kerül sor első önálló kiállítására szülővárosában. Itt látható az El Arpista Ciego (A vak hárfás) című munkája, amelyet egy gyermekkori élmény ihlet. 1943-ban a siker ellenére megkezdi műegyetemi tanulmányait az Universidad Nacionalon, de egy év múlva, elnyeri a rangos Buenos Aires-i Képzőművészeti Akadémia ösztöndíját. Az Akadémia elismert professzorai, mint Ernesto Soto Avendaño, José Fioravante formálják látásmódját; különösen nagy hatást Soto és Curatella Manes gyakorolnak rá, valamint Vicente Pollaro, aki nem csak a művészet terén vezeti, de barátságával is megajándékozza: „…Ő vezetett be a szobrászat világába. Megosztotta velem Olaszországban szerzett tapasztalatait. Az idős mester az egyik legjobb barátom volt.” Argentínában ismeri meg a később kíváló művésszé érő, akkor még hallgatóként jelenlévő Alicia Peñalbat, Lucio Fontanat és Libero Badiit.

1946-ban visszatér Paraguayba, és Asunciónban megrendezi második kiállítását, a buenos airesi évek terméséből. 1947-ben részt vesz a Higinio Morínigo elleni felkelésben, és argentinai száműzetésbe kényszerül, ahonnan csak 1954-ben tér vissza hazájába, akkor már Daidamia Banks-szal, akivel 1951-ben házasságot köt. Hazatérése előtt egy évvel formálódik a Grupo Arte Nuevo (Új Művészeti Csoport) Josefina Plá, Olga Blinder szervezésében, amelyhez a fiatal Guggiari is hamarosan csatlakozik. Ők azok, akik 1954-ben elsőként megrendezik Asunciónban a Modern Művészet Hetét. Megjelennek a kubista, az expresszionista alkotások. 1957-ben a XIII. Tavaszi Tárlaton Curupí  és Hungría o La Libertad (Magyarország vagy a Szabadság) nevet viselő két új alkotásával jelentkezik. Guggiari ez utóbbit elküldi az V. Sao Paolo-i Biennáléra is, ahol a bizottság ezüst plakettet adományoz a művésznek. A Biennáléra „vasban és gipszben” készített munkája némi alkotói változtatáson esik át az 1957-ben kiállítotthoz képest. 1956-ban márványból faragott Cristo (Krisztus) c. alkotása első díjat nyer a II. Tavaszi Fesztiválon. Az 1960-as évek nemzetközi sikereket tartogatnak számára. Tematikája szerteágazó, gyakran kötődik a paraguayi történelem már letűnt századainak hőseihez, de Jézus szenvedése is megannyi munkájában testet ölt. Művészetében a lineáris megformálást fölváltja a már szinte a barokkot idéző mozgalmasság, ld. Parto (Szülés, 1964/65, rozsdamentes acél), vagy a 2,5 méteres Ara Rupi’á (1968/1969), melyet ’tisztelgésnek’ szán a meg nem valósult álmok előtt. Munkái a megszokott hagyományos látásmódtól eltérő alkotások; így válik megdöbbentő élménnyé a falból kilépő Krisztus (Cristo,1969) vasból készült – ahogy a helyiek nevezik – ’rongyos’ alakja, akit a hívők csak akkor fogadnak be jó szívvel az asuncióni Santa Cruz templomukba, amikor alkotója a San Pabló-i Biennálén díjat nyer. Az 1960-as évek elején lapacho fából faragott Krisztus-ának mintegy öt méteres torzó alakja, mely később a Cristo Itinerante (Vándorló Krisztus, 1963) nevet kapja, nem vándorol Paraguay elhagyatott vidékein – ahogy alkotója tervezte –, és így nincs rá módja, hogy protestáljon az őserdők értelmetlen kiirtása ellen. A Vándorló Krisztus végül Guggiari magántulajdona marad.

A mestert idős kora ellenére gazdag tervek foglalkoztatják, és folyamatosan alkot: „…Van egy álmom: szeretnék egy nagy hárfát készíteni … Minden országnak megvan a maga jelképe …hazám szimbóluma a hárfa, az ősi népzenénk alapja…”

Hermann Guggiari alakja szintézise a latin-amerikai képzőművészetnek, és ha csak egyetlen mű erejéig is, de személye köthető Magyarországhoz.

Rojas Mónika