festőművész

Hockney, David

festőművész

Születési hely: Bradford (Anglia)
Születési dátum: 1937

Kiállítások az adatbázisban:
„Azt festek, amit akarok, ott és akkor, ahol és amikor akarom” – írja önmagáról a művész, s noha ilyesmit elvileg úgyszólván minden festő leírhatna, a munkásságával foglalkozó szakírók közül szinte senki sem mulasztja el épp ezt idézni tőle. Nyilván azért, mert sokan szeretnek ugyan a szabadságról zengedezni, de nagyon kevesen vannak azok, akiknek a szájából az ilyesmi tényleg hitelesen is hangzik. Hockney mindenképpen közéjük tartozik, aminek fő oka talán abban kereshető, hogy neve a hatvanas évek elején közvetlen összefüggésbe került ugyan a személytelen tömegkultúra iránt lelkesedő tal, nincs még egy művész ebből a népes társaságból, akinek művészete annyira naivan személyes, gyermekien szókimondó lenne, mint az övé.
A tekintélyes londoni Royal College of Art hallgatójaként ott fülelt Richard Haliltonnak, a brit pop-art főkolomposának az óráin, a szünetekben R. B. Kitajjal, a nála kissé idősebb pop-artistával haverkodott, s még kézhez sem kapta diplomáját, máris felfigyelt rá Lawrence Alloway, akink egyébként az irányzat elnevezését is köszönhetjük. Ez utóbbi ráadásul két munkáját is publikálta abban a könyvben, amely máig irányadó az irányzat elméleti irodalmában. Alloway természetesen nem tévedett, hiszen holnap reggelig lehetne sorolni azokat a szemet szúró jegyeket, amelyek őt ehhez a hűvösen ironikus urbánus neonvilághoz kötik. Igen, nagyon kötik, de folyton el is engedik, s tényleg hagyják szabadon, sokértelműen lebegni. Merthogy a világa kezdettől fogva sokkalta komplexebb, mint bármelyik ortodox pop-art művészé, s ami még lényegesebb, majdnem annyira önéletrajzi ihletésű, mint egy kamaszlány titkos szerelmi naplója.
Önéletrajzában, amelyben óriási teret szentel művészete érzelmi, azon belül homo-erotikus hátterének, a forma és a tartalom egyensúlyáról beszél, olyasmiről tehát, amit a hatvanas években úri körökben nem illett szóba hozni. Miközben a pop annyira hűvösen formalista volt, amennyire húsvér ember egyáltalán lehet, Hockney annyira személyes, érzelmes és érzéki, amilysen egyedül a gyermek lehet. Központi szándéka azt volt, hogy objektiválja privát tapasztalatait, s a cél érdekében nem finnyáskodott az eszközök kiválasztásában: a figuratív és a dekoratív részleteket, a fényt és az atmoszférát, a test nyelvét és a fiziognómiát, a személyes kézírást ugyanúgy csatasorba állítja, mint a tömegkultúra kliséit, a hozzá közel álló művészettörténeti toposzokat, vagy a fotólátás sablonjait. A festéssel párhuzamosan majdnem folyamatosan fotózott is, rendkívül érdekes dialógust teremtve a két médium között, ugyanakkor a művészettörténetből talán az egyiptomi érdekelte a legjobban, mert „az volt a leginkább mentes mindenféle individualizmustól”. A fotográfia objektivitása és az egyiptomi művészet anonimitása: egyebek mellett ezeket próbálta egyensúlyba hozni a legszemélyesebb élményeivel. Azokról a képeiről, amelyeken ez sikerült neki, furcsa, megfogalmazhatatlan hangulat árad. Olyan nehezen összefüggő, sőt néha egymásnak ellentmondó szavakat tudunk egymás után sorakoztatni, mint a következők: naivitás, vicc és játékosság, ugyanakkor magány, melankólia, unalom és valami önnön tárgyát szüntelenül kereső, beteljesületlen vágyakozás. Vagy még tömörebben - bár nincs még egy művész, akiről ilyet mernék írni -: vidám szomorúság.
© Sebők Zoltán