konceptuális művész

Holzer, Jenny

konceptuális művész

Születési hely: Gallipolis Ohio (USA)
Születési dátum: 1950
Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:
Művészetét besorolták már a , a , a és a fogalomkörébe; találtak benne társadalomkritikai, politikai, még konkrétabban feminista elemeket; magát a művésznőt pedig nevezték már a technológiai korszak eszközeivel játszadozó kisgyermeknek is. Hozzám ez utóbbi hasonlat áll a legközelebb. Van a személyiségében valami, ami a perifériáról jött, kissé faragatlan gyerekekre jellemző, ha történetesen úri társaságba csöppennek: ebédnél a villát feltétlenül a jobb kezükbe veszik, az első fogás után jóízűen elböffentik magukat, ha meg csokit kapnak, szépen megeszegetik a pompás ezüstpapírt, a bele csomagolt undorító sötétbarna lapocskát pedig odahajítják a kutyának.
Igaz, nem egyedülálló, mégis van benne valami pajkosság, hogy képzőművész létére nem képeket, hanem szövegeket készít; azzal tűnt fel, hogy az úri szokással dacolva alá sem írta műveit, hanem – legalábbis kezdetben - névtelenül prezentálta azokat; s miközben társai többsége mindent megtett, hogy bejusson a „művészet templomaiba”, ő megelégedett a nyilvános helyekkel, azoknak is legpiszkosabbját, a reklámfelületeket használva. De nem arra ám, amire való, vagyis reklámozásra, még csak nem is valamiféle emelkedett bölcsességek világgá kürtölésére, hanem – miként a szabadjára engedett kisgyerek – inkább valami nehezen értelmezhető és besorolható piszmogásra. Mondok egy példát, s azzal elmondok mindent: az egyik munkájában, amely rövid szövegekből és szövegtöredékekből tevődik össze, egyebek mellett a következők olvashatók: „A gyerekek mindannyiunk közül a legkegyetlenebbek”, majd néhány sorral odébb: „A jövő ígéretei a gyermekek”. A két közhely összességében természetesen kegyetlen jövőt ígér, amit esetleg az tompíthat valamelyest, ha felnövekedvén a gyermekek megváltoznak és megszűnnek kegyetlenek lenni. Amire globálisan talán még van is némi esély, ám Jenny Holzer mindenképpen a kivételek közé tartozik. S épp ezt tiszteljük benne. Nem a konceptuális művészekre jellemző emelkedett okosságot, hiszen rengeteg vulgáris közhely is van a szövegei között; nem a puritanizmust, hiszen újabban nemes anyagokat is használ; s nem a politikai állásfoglalást, hiszen a gyerekek szerencsére még nem pártosak. Épp ellenkezőleg, a következetlenséget és a szó legnemesebb értelmében vett pimaszságot tiszteljük benne. Az előbbi lehetővé teszi az értelmezések sokaságát, hiszen mindenki azt emel ki belőle, ami épp tetszik neki (így lesz Holzerből derék feminista), az utóbbi pedig már fogasabb kérdés. Holzer rájött arra, amit úgyszólván minden gyerek tud: nem az a lényeg, hogy mit mond, hanem hogy milyen körülmények között és miként teszi azt. Bizonyára ezért kezd el szejpíteni a legtöbb kislány, s ezért kerül a villa épp úri társaságban a szebbik kézbe. Holzer arra jutott, hogy ha reklámfelületeken és reklámszerű stílusban közli az akármit, akkor az emberek többsége éppúgy elhiszi, mint azt a furcsaságot, hogy ez és ez a mosópor tisztára mos (még jó, milyenre is mosna?).  Ellenben mások, az értelmiségiek azért fogják díjazni, s díjazzák is, hogy milyen nagyon kritikus a felhasznált médiumokkal és azon butaságokkal szemben, melyeket azok közvetítenek, a tudatküszöb alatt befolyásolva gondolatinkat és viselkedésünket. Holzer ki is mondja a lényeget: „A szlogenek eltűnnek, de amit közölnek, beleég az emlékezetbe”. Ám Holzer van olyan okos, hogy tudja: ez az ő szlogenekről szóló szlogenjére éppúgy érvényes, mint bármi másra. Feltéve, ha a megfelelő módon és a megfelelő mennyiségben tálalják, amire a művésznő mindig is külön gondot fordított.
©Sebők Zoltán