Anish Kapoor született dualista, ami azonban esetében távolról sem merül ki olyan külsőségekben, hogy noha két keze, két lába, két füle, két szeme és két orrlyuka van, mégis egységes képet mutat. Ez a derék ember más vonatkozásban is rendkívül ügyesen egyensúlyoz. A sors úgy hozta, hogy indiai apa és iraki zsidó anya gyermekeként jöjjön a világra, ami viszont nem akadályozta meg abban, hogy az 1980-as évek közepe táján a világszinten is jelentős robbanást eredményező új brit szobrászat (Tony Cragg, Richard Deacon, Shirazeh Houshiary, Bill Woodrow, Jacqui Poncelet) egyik vezéregyéniségévé váljon. De nem úgy ám, hogy ehhez fel kellett volna adnia ellentmondásos gyökereit, meg úgy sem, hogy mezítlábas tradicionalistának kellett volna maradnia.
Munkásságában a nyugati minimalizmus tapasztalatai és az indiai anyaghasználat, a hindu mitológia és a zsidó-keresztény teológia, a fent és a lent, a magas és az alacsony, az ég és a föld, a látható és a láthatatlan nem csupán ellentétei, hanem természetes kiegészítői egymásnak. Hasonlatosan a jobb és a bal lábhoz, abban a szituációban, amikor viselője egyenesen jár. Ilyen szellemben viszonyul a műfaji dilemmákhoz is. Olyan festőnek vallja magát, aki szobrász, s olyan szobrásznak, aki festő. Hol az egyik, hol a máik lábát mozdítja, s csodák csodájára mégsem borul fel. Tartása abban az értelemben szobrászati, hogy rendszerint háromdimenziós testek kerülnek ki a keze alól, témái viszont a festészeti illúzió területére tartoznak, már csak azért is, mert plasztikailag nehezen testesíthetők meg: üresség, hiány, átalakulás, anyagtalanság, sőt, szédület.
Az 1990-es Velencei Biennálé angol pavilonját megtöltő kiállításáról valaki azt nyilatkozta, hogy Kapoor felfedezte a képzőművészet számára a lyukat, amivel még akkor is vitatkozom, ha emlékeim szerint a nyilatkozó én magam voltam. Kapoor nem felfedezője a lyuknak, hiszen ott tudhatja maga mögött például Henry Moore-t, hanem máig legzseniálisabb elmélyítője. S nemcsak a lyuknak, hanem a csüggesztő hiánynak, a tátongó, semmivel be nem tölthető ürességnek, amely úgy és az által van, hogy egyáltalán nincs. Igen, ez is a csodák közé tartozik.
De legyünk már végre konkrétak. Kapoor tizenhét éves koráig Indiában élt, majd két évet töltött Izraelben, utána pedig Londonban folytatta művészeti tanulmányait. Itt alakította ki művészeti világképét, melyben a minimal art mellett az arte povera hatása számottevő, a művészek közül Marcel Duchamp-é, Joseph Beuysé, Paul Teheké, mindenekelőtt pedig szobrász barátjáé, a román származású Paul Nergué. Érett művészként látogatott haza Indiába, ahol maga is meglepetten fedezte fel úgyszólván mindazoknak az elemeknek az eleven jelenlétét, amelyekkel addig öntudatlanul kísérletezett. Megdöbbenése a tudatalatti pszichológiájához, főleg Carl Gustav Jung tanaihoz vezette, e tanok pedig felkeltették az érdeklődését az alkímia, a spiritizmus és a legkülönfélébb mitológiai hagyományok iránt. Közben azonban Hegel könyveit sem dobta ki a szemétbe.
Első jelentősebb, nemzetközi visszhangot is kiváltó munkája, az 1000 név című hasonlóan heterogén, mint szellemi táplálékai: szerves és szervetlen formák váltakoznak benne, miközben a földön heverő testeket az teszi paradoxálissá, hogy adott esetben súlyos, földközeli tömeg benyomását keltik, de ha a néző közelebbről is megnézi őket, észreveszi, hogy elenyészően parányi részecskékből, színes porszemekből állnak, amelyeket bármelyik pillanatban elfújhat a szél. A porfesték használata, ami egyébként különféle indiai népi rituálékban közhelyszámba meg, hűségesen végigkíséri Kapoor eddigi munkásságát. Megjelenik például világhírű munkájában, a Void-Field (1989) címűben is, de ott a változatosság kedvéért szinte teljesen láthatatlan marad. A mű körülbelül egy köbméteres, durva felületkezelésű homokkő tömbökből áll, melyek úgy hevernek a földön, mintha új piramis építésére várnának. De ha közelebb lép hozzájuk a néző, észreveszi, hogy mindegyik felületén szabályos, kör alakú lyuk van, amelyben olyan vaksötét van, hogy az szavakkal ki nem fejezhető. Amikor a teremőrök nem néztek oda, a Velencei Biennálén én bizony belenyúltam az egyik lyukba, úgy sejtve, hogy a szobor tulajdonképpen ez a negatív, szemmel nem látható, csak kitapogatható forma. Igazam is volt, csakhogy amikor kivettem a kezem a nyílásból, s rápillantottam ujjaimra, azt hittem megőrültem: a kezem kék lett. Az a fokozhatatlan vaksötétség, ami ott, a tömbökben honolt, nem fekete, hanem kék porfestékkel volt előidézve. De nem őrültem ám meg, hiszen egy interjúban Kapoor nyíltan kimondta: „A legfeketébb fekete a kék feketéje”, amit azzal magyaráz, hogy bizonyára nem a szemünkkel látjuk a színt, hanem az értelmünkkel.
Akárhogy van is, ugyanaz a kék pigment, amely itt mélyfekete benyomását keltette, a Madonna (1989) című művén, szemmagasságban a falon elhelyezett körformára szórva, fizikai szédületet idézett elő bennem. Máskor meg, amikor hatalmas kőtömböket ugyanilyen porral fest be, a nézőnek az a benyomása, hogy teljesen megszűnik a megerőltető nehézség konnotációja. Mindaz, ami a kövekről egyébként eszünkbe jut, például hogy milyen nehéz lehet elhordani őket, tárgytalanná válik, hiszen valósággal lebegnek.
Mint ahogy Anish Kapoor eddigi munkásságának egészét is csak valamilyen lebegő, önkioltó kategóriákkal lehetne pontosan leírni. De mivel ilyenekkel alig rendelkezünk, elégedjünk meg tömör önjellemzésével, amely így hangzik: „Azon dolgozom, hogy a jelenvalót hiányzóvá, a hiányzót pedig jelenvalóvá tegyem”. Ilyen ars poeticával eddig általában a csalók, a sikkasztók, a szemfényvesztők és a bűvészek dolgoztak, de Kapoor bebizonyította, hogy ilyesmi a művészetben is lehetséges. Eddig elért eredményeiért számos kitüntetésben részesült, melyek közül az 1991-ben kapott Tirner-díjra és a Velencei Biennálé „premio Duemila”-díjára a legbüszkébb.