Komar & Melamid

Születési hely:
Születési dátum:
Honlap:

Kiállítások az adatbázisban:

Vitalij Komar (1943, Moszkva-  )

Alekszandr Melamid (1945, Moszkva-  )

  Mindketten a moszkvai Sztrogov Intézetben tanultak, de saját elbeszélésük szerint az ugyancsak moszkvai Patológiai Intézet halottasházában folyó rajkurzuson találkoztak először 1963-ban. Miként egykor Marx és Engels, ők is elhatározták, hogy ezentúl együtt és csakis együtt dolgoznak. Módszerük kezdettől fogva leginkább a parodistáéval mutat rokonságot. Nem egyszerűen gúnyos modorban mutatták az ábrázoltat (bár ilyesmire is akad példa munkásságukban), hanem – mint a vérbeli parodista -, nagyon is komolyan, adott esetben túlontúl komolyan vették azt.
Az egykori Szovjetunióban azon kevesek közé tartoztak, akik már az ezerkilencszázhetvenes évek második felében oly módon tették nevetségessé a fennálló rendszert, hogy nemcsak teljesítették, hanem – mint a túlbuzgó kisdiák – maximálisan túlteljesítették a művészre államilag kirótt feladatokat. Vagyis, azáltal tettek szert szabadságra, hogy látszólag teljesen lemondtak róla. Ez volt a nyugati mintájára kialakult úgynevezett lényege, amely a sztálini szisztéma egyik legnagyszerűbb paródiájának számított. Míg az úgynevezett „nem hivatalos" vagy „alternatív” művészek többsége a nyugati modernista mintát követve általában formai kísérletekkel foglalatoskodott, tehát az ellenállás stratégiáját választotta, Komar és Melamid nyíltan felvállalta az akkori szovjet hétköznapokat elárasztó klisészerű ideológiai-politikai szimbólumokat és tartalmakat. Már 1967-ben arra az elhatározásra jutottak, hogy túlontúl ideologizált manírban jelenítik meg a kommunista forradalom hőseit, majd ezekkel a képekkel dekoráltak ki egy egész gyermeküdülőt. 1974-ben még az absztrakt festészetbe is sikerült ideológiai tartalmat csempészniük, méghozzá oly módon, hogy minden színnek a cirill ábécé egy-egy betűje felelt meg: a vászonra felvitt színes formákat „összeolvasva” a néző a Szovjet Alkotmány valamely passzusára, például a szólás- és sajtószabadságra vonatkozó részekre ismerhetett rá. Később a hivatalos Sztálin- és Lenin-portrék modorában festettek le közönséges földi halandókat, máskor meg úttörőként ábrázolták magukat, amint egy Sztálin-szobor előtt tisztelegnek.
Eljárásuk logikájának lényege már e néhány kiragadott példából világosan kiolvasható: ha már az volt a politikai elvárás, hogy követni kell a forradalom hőseit vagy az állami vezetőket, akkor Komar és Melamid a teljes azonosulást forszírozta, ha pedig fel kellett nézni rájuk, ők hajlandónak mutatkoztak törpévé zsugorodni, és akár dicshimnuszt zengeni hozzájuk. Ami mellesleg komoly gondot okozott az „elhajlókat” hivatalból üldöző hatóságoknak, hiszen képtelenek voltak világos különbséget tenni egyrészről a művészpáros munkái, másrészről pedig a hivatalosan támogatott szocreál munkák között, amelyek adott esetben önmaguk paródiájaként hatottak. A kortársak visszaemlékezései szerint a rendőrség jobb híján az alapján választotta külön az üldözendő művészeket, hogy azok miféle emberekkel barátkoznak. Komar és Melamid gyanús elemekkel barátkozott, tehát el kellett hagyniuk az országot.
Az Egyesült Államokba áttelepedve is hűek maradtak önmagukhoz, hiszen az új körülmények között is kitartottak a hatalmi elvárások parodisztikus túlteljesítésének elve mellett. Miután észrevették, hogy a „korlátlan lehetőségek hazájában” elvileg minden eladó, arra a következtetésre jutottak, hogy az otthon hagyott politikai ideológia tengerentúli megfelelője bizonyára a kereskedéskényszer. Ha ez elvileg így van, gondolták, akkor legyen még inkább így, s alapítottak egy céget, amely olyasmivel kereskedett, amivel bizonyára még soha senki: emberi lelkekkel. A cég közreműködésével három és fél év alatt nem kevesebb mint ezer lélek cserélt gazdát, többek között Andy Warholé, aki élete utolsó éveiben jogilag már csak a testével rendelkezett, hiszen egy 1979-ben megrendezett performansz keretében lelke harminc rubel ellenében moszkvai tulajdonba került.
1993-ban kezdték el legnagyobb, leghíresebb és egyben legnagyobb visszhangot kiváltó projektjüket, a People´s Choice címűt, amely részben a közvéleménynek a demokráciákban történő isteni rangra emelését figurázza ki, ugyanakkor szó szerint veszi a híres lenini szlogent, miszerint „A művészet a népé”. A művészpáros első lépésként felkért egy tekintélyes közvéleménykutató intézetet, hogy puhatolja ki, vajon milyen az a kép, amelyet az Egyesült Államok átlagembere a leginkább, illetve a legkevésbé kedvel, s az eredmények alapján azután Komar és Melamid megfestette úgymond a szavazatok átlagát. A szerzőpáros azután több mint egy tucat országban végezte el lényegében ugyanezt a bonyolult és bizarr műveletet, amelynek eredményeképpen – s ezt a művészek büszkén hangoztatják – immár a bolygónkon élő emberek kétharmadának igényei elégültek ki.
De nemcsak és nem igazán erről van szó, hanem inkább arról, hogy a művészpár ezzel az akciójával több szinten is frappánsan eleget tesz az innováció alaptörvényének, annak az állandó követelménynek, hogy az értékeket át kell értékelni. Az isteni rangra pályázó közvéleménnyel ugyanazt teszi, mint korábban Sztálin mítoszával: alázatosan hozzásegíti, hogy túldimenzionálódjék, s olyan területeken is érvényesüljön, ahol az eddig nem volt szokás. Azáltal, hogy a művészeti tevékenység szubjektumává avatja, legalább két legyet üt egy csapásra: a szakralizálódó közvéleményről megmutatja, hogy még a legegyszerűbb kérdésekben is mennyire dilettáns, ugyanakkor a szakrális múltú művészetről is lerántja a leplet. Noha Komar és Melamid előtt bevallottan még senki sem festett közvéleménykutatás alapján, azt viszont már sokan meghirdették a huszadik században, hogy a művészetet demokratizálni kell. Komar és Melamid nem elégedtek meg az efféle fennkölt szavak hangoztatásával, hanem a tettek mezejére léptek. Méghozzá lényegében ugyanazt a stratégiát követve, mint az egykori Szovjetunióban. Egy picit túlteljesítette az elvekben foglalt feladatot, s azt mondta, hogy akkor már a Mindenki legyen művész. Akárcsak korábban, most sem bírál senkit, hanem csupán arra kíváncsi, hogy mit jelentenek az eszmék, ha történetesen megvalósulnak.

©Sebők Zoltán