Az amerikai jeles képviselője, aki a tömegkultúra tipikus termékei közül a képregényt választotta művészete kiindulópontjául és nyersanyagául. Tette ezt akkoriban, amikor az fröcsköléseire emlékeztető módon csapódnak szét a kontúrok, egy dühös arckifejezés kemény ráncai pedig a festőire jellemző eredményt hoznak. Az efféle felismerések adták az ötletet Lichtensteinnek, hogy akár az egész modern művészet is megismételhető a képregények stílusában. Mert az is csakhamar kiderült, hogy azok a formatartalmak, amelyeket Picasso, Mondrian vagy Pollock steril formában kikísérleteztek, bizony jelen vannak a napisajtó lenézett szóbuborékos médiumában is. Ezen felbuzdulva Lichtenstein már 1963-ban képregényes stílusban festette újra Picasso Nő virágos kalappal című festményét, máskor meg a képregény rajzhibáit kinagyítva ért el hasonló hatást, mint az absztrakt expresszionizmus hősei.
Lichtenstein iróniája tehát nemcsak a képregény sztereotípiáit veszi célba, hanem a modern művészetet is. Hiszen a művész modern festészeti imitációi láttán önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy vajon mire való a modern művészet nagy kreációja, ha annak eredményei a filléres képregényekből is kivonhatók. Ebben viszont már jó adag önirónia is van, hiszen miközben Lichtenstein a modern művészet nagyjainak hatásait imitálja, kénytelen egyre inkább úgy használni a képregényekből vett elemeket, mint elődei a színt és a vonalat. Egyszóval, maga is egyre inkább kreál, illetve kreálna, ha mindez egy másik szinten nem lenne mégis imitáció, a festészeti előképek utánzása. Így viszont kiderül egy sereg fontos dolog arról, hogy mi a képregény, mi a festészet, illetve tágabban: vajon mi a csuda is az a valami, amit nemes egyszerűséggel művészetnek hívunk.