Az amerikai (festészet utáni absztrakció) egyik vezéregyénisége, aki művészettörténeti jelentőségű képeit feltűnően rövid idő alatt, 1954 és 1962 között alkotta meg, azzal, hogy közben körülbelül három évet szinte teljesen tétlenül töltött el. Ha csak azt nem vesszük tevékenységnek, hogy rengeteg képét, egész kiállítások anyagát, módszeresen megsemmisítette, mert nem akarta, hogy a neve összefüggésbe kerüljön velük. Nemcsak festő volt tehát, hanem önmaga kurátora is, miközben a kor legtekintélyesebb kritikusa személyében szaktanácsadót is maga mellett tudhatott, akinek elméletét a rossz nyelvek szerint remekül ugyan, ám mégiscsak pusztán illusztrálta.
Orosz-zsidó emigránsok harmadik gyermekeként született Baltimore-ban. A Maryland Institut of Fine Arts-on tanult, utána elkészített egy falfestményt a Baltimor High School számára, majd rövid időre New Yorkba költözött, ahol David Alfaro Siqueiros mexikói művésszel dolgozott annak kérészéletű kísérleti műhelyében, illetve a Works Project Administration táblaképfestő részlegének alkalmazásában. 1940-ben visszatért Baltimore-ba, ahol magántanárként kereste kenyerét, majd a Washington Center tanára lett (itt ismerkedett össze a festő Keneth Nolanddel). Ekkori munkáin főleg Jackson Pollock hatása érződött, s noha részt vett néhány csoportos kiállításon és egy önálló tárlata is volt, különösebb feltűnést nem keltett.
Louis nem kedvelte New Yorkot, de Noland rábeszélésére 1953-ban mégis együtt töltöttek el ott egy hétvégét. A jó barát bemutatta őt Clement Greenbergnek, a híres kritikusnak, aki elvitte őket Helen Frankenthaler műtermébe. A két festőt elbűvölte az ott látott csurgatásos-maszatolásos technika, olyannyira, hogy hazatérve egymással versengve próbálták alkalmazni azt. A következő év elején már Greenberg utazott Washingtonba, s magával vitte Louis három festményét az egyik vezető galéria Kiemelkedő tehetség című tárlatához.
A Greenberg által kiválasztott képeken már minden ott volt, ami az üdvösséghez kellett: a vásznakat függönyként fedik a színek, amit az áztatás és a maszatolás kifinomult technikája mellett a rendkívül folyós állagú festék használata eredményezett. Louis később megpróbált úgymond tovább lépni, de tekintélyes tanácsadója rászólt, hogy térjen csak vissza ahhoz, amit 1954-ben létrehozott. Louis olyannyira szót fogadott, hogy vandál pusztítást végzett későbbi és korábbi művei között is, s ettől kezdve, amennyire labilis egészségi állapota engedte, egészen haláláig azt és csakis azt művelte, amire Greenberg ráadta az áment. S a jutalom nem maradt el: a jó hírű French & Company galéria, amelynek Greenberg volt a tanácsadója, gyors egymásutánban két önálló tárlatot is rendezett Louisnak, amit csakhamar egy londoni követett a Kortárs Művészetek Intézetében. A festészet utáni absztrakció fogalma is Greenbergtől származik, aki a köztudatba a Los Angeles-i County Museum of Artban megrendezett kiállítással vezette be a terminust. Ezen a kiállításon, melynek művészettörténeti jelentősége vitathatatlan, Morris Louis az egyik legelőkelőbb helyen szerepelt.
Greenbernek az volt a rögeszméje, hogy a festészetnek, amennyire csak lehet, tisztának, autonómnak kell lennie. Távol kell tartania magát mindenféle szobrászati, építészeti, zenei vagy irodalmi társítástól. Greenberg tanácsára épp ezt tette Louis, amiért nem győzte dicsérni őt a befolyásos kritikus. Azt értékelte nála, hogy szakított a saját késő kubista stílusával, amelyben még túl erősen jelen voltak a szobrászati modellálásra emlékeztető jegyek, s képei annyira síkszerűek lettek, amennyire csak lehet. Sajátos technikájának köszönhetően képei úgy hatottak, mintha a hígan felvitt festék nem is a vásznon, hanem a vászon anyagában lenne. Tudniillik Louis alapozatlan durva szövésű vászonra öntötte, csöpögtette a híg festéket, aminek eredményeképpen olyan csíkok és flekkek keletkeztek, amelyek egyrészt már-már személytelenek, másrészt olyannyira síkszerűek, hogy a formátlan formát szinte meg sem lehet különböztetni az alaptól. Festészete tehát annyira tiszta és autonóm, hogy számos kortársa úgy érezte, ez már fokozhatatlan, következésképpen Louis a festészet csúcspontjára jutott. Az utókornak azonban rá kellett döbbennie, hogy ez csalóka látszat volt csupán. Louis kiharcolta ugyan a maga autonómiáját a szobrászattal, az építészettel, a zenével és az irodalommal szemben, de nem tudott autonóm lenni a greenbergi ideológiájával szemben. Ugyanakkor időközben az is kiderült, hogy az autonómia akarása sem volt autonóm, hanem nagyon is függött attól a korszellemtől, amely a lélektantól kezdve a filozófián és az irodalmon keresztül minden területen ugyanazért a függetlenségért harcolt, amelyért Greenberg festészetben. Miután ezt a szellemiséget időközben egyszerűen elfújta a szél, Greenberg pedig posztmodern körökben közellenségnek számít, nagy kérdés, hogy miként fog módosulni annak a festőnek a megítélése, aki mindenkinél jobban kötődött egy „elátkozottnak” bizonyult teóriához.
A cikk lejjebb folytatódik.