Svéd származású amerikai művész, a jeles képviselője, az irányzat programjának egyik első megfogalmazója. A Yale-Universityn, majd az Art Institut of Chicagóban tanult. 1956-ban költözött New Yorkba, ahol kezdetben a tárgyiasságtól függetlenedő, spontán festői önkifejezést hirdető és művelő esztétikájához állt közel. Ebben az időszakban főként aktokat és portrékat festett, nyers stílusban, gyakran újságfecnikkel és a tömegkultúra egyéb hulladékaival egészítve ki groteszk hatású kompozícióit. 1959-től egy időre felhagyott a festészettel és Kaprow-val, valamint Jim Dine-nal eket rendezett.
Ugyancsak a hatvanas évek elején alkotta meg első tipikusan popos tárgyait, különös ételutánzatait (hamburger, tortaszelet, szendvics, fagylalt), majd híres soft objectjeit: puha művi anyagból készült, szokatlan méretű mosdókagylót, telefont, írógépet, porszívót – vagyis a mindennapok figyelemre nemigen méltatott tárgyainak olykor gigantikus „emlékműveit”. Oldenburgot főként a nagyvárosi élet filléres holmijai izgatták, a kommersz és vulgáris motívumok, a szemét s az olyan anyagok, amelyek – mint nyilatkozta – „gyorsan és közvetlenül formálódnak az élet nyomása alatt”. Ugyanakkor a puha, képléken anyagok használatával Oldenburg művészetében az optikai dimenzió leginkább taktilissal egészül ki: a néző szinte rá van kényszerítve, hogy a műveket ne csak nézze, hanem meg is tapintsa, s így azok formáját maga is megváltoztassa.
A látvány és a tapintás példaszerű konfrontációja valósul meg például híres Hálószoba című, ezúttal mondén világot idéző ambientusában: a bútorok romboid alakúak, tehát úgy hatnak, mintha perspektivikus térszerkezetű képről lennének túlzott hűséggel „visszarealizálva”, ugyanakkor a művész arról is gondoskodott, hogy ezt az imaginárius hatású teret sok-sok, simogatásra csábító szőrme segítségével abszolút reálissá, kézzelfoghatóan valóságossá tegye. Ám ha a néző belemegy a játékba, s tényleg megtapintja a szőrmék valamelyikét, tüstént rájön, hogy mind művi, nem is szólva a falakat díszítő képekről, melyek épp abban a széles gesztusú absztrakt expresszionista stílusban készültek, amivel a művész saját gyakorlatában Oldenburg az ötvenes évek végén radikálisan szakított.
A cikk lejjebb folytatódik.