Festészete átkötő szakasz képez az amerikai és a között, ugyanakkor a nonfiguratív művészet teoretikusként is rendkívül jelentős. Az orosz apa és német anya gyermekeként világra jött koraérett csodagyerek képzőművészeti tehetsége gyorsan megmutatkozott: megnyert egy virágfestő versenyt, később pedig ceruzarajz portréiért díjazták. Egyetemi évei alatt mégis inkább a művészetről törtnő szövegelés, másodsorban pedig az irodalom izgatta. A Columbia University hallgatójaként a híres művészettörténész Meyer Schapiro vezetésével próbált eligazodni a radikális művészeti törekvések dzsungelében, közben pedig egyetemi lapot is szerkesztett. Csak a harmincas évek közepétől kezdett komolyabban festészetet tanulni, de a National Academy of Design befejezése után csakhamar a New York-i avantgárd középpontjában találta magát.
Egyszer az absztrakt művészetről kijelentette, hogy ő épp arra született, azt neki találták ki. S tényleg, noha megélhetési okokból dolgozott reklámgrafikusként is, a haditengerészetnél fotográfusként foglalkoztatták, ismert karikaturistának számított, ám a művészetben konzekvensen nonfiguratív volt. Olyannyira, hogy ebből morális kérdést csinált, nyíltan lekurvázva azokat a kollégáit, akik a siker érdekében bármilyen kompromisszumhoz folyamodtak. Az ötvenes-hatvanas években ő volt az amerikai művésztársadalom önjelölt lelkiismerete. Szempontrendszerének elméleti alapjait híres-hírhedt Tizenkét törvény egy új akadémiához című írásában fektette le. Ez a szöveg leginkább valamely vallási szekta aszketikus szárnyának tilalom-listájára hasonlít, hiszen aki be akarja tartani a parancsolatait, a legjobban teszi, ha ebben az árnyékvilágban már meg se mozdul: nemcsak hogy figurát nem szabad festeni, de tartózkodni kell a térhatástól, a színektől, a fénytől, a szimbólumoktól, a mozgás illúziójától, az érzelmességtől, a személyes jegyektől, egyszóval szinte mindentől. Egyik kezünkön meg tudjuk számolni, hányan voltak képesek e szigorú tilalmak betartására, olyannyira, hogy még maga Reinhardt sem tartozik maradéktalanul közéjük. Ő is csak fokozatosan, fogcsikorgatva jutott el addig a vég-, illetve nullapontig, amit elméleti szövegeiben a kor híres-hírhedt kritikusnál, Clemente Greenbernél is erélyesebben követelt. Posztkubista kísérleteit a negyvenes évektől szigorúbb geometria váltja fel, majd a mértani struktúra kezd darabokra törni. 1948-tól olyan vásznakat állít ki, amelyeken a geometrikus formákból építkező kompozíciót kalligrafikus, az egész vásznat kitöltő minták váltják fel. Ekkoriban készült művei az absztrakt expresszionizmussal hozhatók összefüggésbe, de magát a művészt nem elégítették ki, mert saját szigorú kritériumai szerint túl érzelmesnek és személyesnek találta őket. Ez után monokróm vörös, kék és fekete képeket készített, amelyeken legfeljebb alig látható, ugyanazon alapszíntől csupán nüansznyi árnyalatban eltérő négyszögek vannak. Végül az 1960-as években már minden képére ráillik ez a leírás: klasszikus fekete négyszögek, időtlen, hármas osztatú mulandóságok. Munkásságából főleg ezek felelnek meg az írásban megfogalmazott követelményeinek, de Reinhardt inkább annak örült, hogy ezek az első festmények, amelyeket nem lehet félreértelmezni. S hogy még egyértelműbb legyen, hozzátette: „A művészet – az művészet. Minden más – más” Az ilyen és hasonló szikár tautológiáival a konceptuális művészet több képviselőjére döntő hatást gyakorolt.
Munkássága egészében arról tanúskodik, hogy Ad Reinhardt felismerte, a modern művészet nem felhalmozási, hanem lemondási verseny. Ha ez így van, márpedig az absztrakció folyamatai erre engednek következtetni, akkor Reinhard megpróbált e verseny győztese lenni. S mivel tényleg mindenről lemondott, amiről húsvér ember egyáltalán lemondhat, haláláig méltán érezhette magát sampionnak. De azután megváltoztak a versenyfeltételek, jött a mindent felhalmozni akaró eklektika, és mára már Reinhardtban nem annyira a festészet hősét látják, hanem inkább érdekes, mert tiszta és kontúros példáját egy letűnt kor szellemének.
A cikk lejjebb folytatódik.