Egy interjúban azt mondta, hogy gyermekkorában szüntelenül a tévét bámulta, s közben valami mást művelt: mindenekelőtt különféle ruhákba öltözött, s ezzel egyben idegen szerepeket próbált ki. De a kislányok többségétől különbözően az anyuka szerep hidegen hagyta. Sokkal inkább érdekelte egyrészt az erotikus kisugárzás megteremtésének lehetősége, másrész pedig azoknak a rút és gonosz női lényeknek a világa, amelyeket kedvenc meséiből ismert. Sherman azonban a lányok többségével ellentétben nem nőtte ki gyermekkori hóbortját, hanem a State University College befejezése után erre az alapra építette művészetét.
1977-től 1980-ig dolgozott az Untitled Film Stills című hatvankilenc fekete-fehér fotóból álló munkáján, mely az évtized egyik kulcsművének bizonyult. Eljárása valahol a film, a fotográfia és a színház határterületén helyezhető el. A tévében látott, zömmel másodosztályú tömegfilmek hatására megpróbálta feltérképezni azokat a női szerepeket, amelyeket a népszerű filmek közvetítenek, s cselekvési mintaként kínálnak fel. E szerepeket azután sorra mind magára vette: megfelelő kosztümbe öltözve, az alkalomhoz illő ruhában és parókában eljátszotta a szomorú özvegyet, a szőke bombázót, az okos kislányt, a züllött prostituáltat, a dühös háziasszonyt, a megfáradt dívát, majd a szerepjátszásról készült fotókat filmből vett állóképek gyanánt állította ki. Sherman „állóképei” azonban mindig fiktívek, abban az értelemben, hogy soha nem létező filmből valók. Olyan kópiák tehát, amelyeknek nincs eredetijük. De mivel egyfajta kópiának, a mozik előcsarnokából ismert standfotónak adják ki magukat, valami olyasféle narrativitást sugallnak, amit a nézőnek kell elképzelnie. Másként szólva, nem az eredeti határozza meg a kópiát, hanem mintegy a kópia serkenti az „eredeti”, a mindenki képzeletében más-más film létrejöttét. A mankó pedig, amit a néző ehhez a művelethez kap, olyan ismerős jelenetek, pózok és gesztusok sokasága, amelyek a tömegkultúrából vannak mintegy kilúgozva, s melyekben az a leginkább zavarba ejtő, hogy mindig ugyanaz az ember, maga a művésznő adja elő őket. Folyton-folyvást annak lehetünk tehát tanúi, hogy egy ember lemond a saját személyiségéről, de az a paradox a dologban, hogy kerülő úton mégis visszaszerzi azt. Elvégre a Sherman-féle lemondási stratégia már-más olyan szilárd, senkiével össze nem téveszthető identitást kölcsönöz a művésznőnek, mint a logó vagy a márkajelzés a mögötte megbúvó terméknek.
Így van ez annak ellenére, hogy 1980-tól jelentős elmozdulások is tapasztalhatók művészetében. A fotók színessé és életnagyságúvá váltak, a választott szerepek hol horrorisztikusak, hol kihívóan erotikusak, hol fanyarul groteszkek lettek, hol pedig művészettörténeti vonatkozást nyertek, de nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy ott lássuk mögöttük a kis Cindyt, amint a tévét bámulja, s unalmában időnként megfordul a fejében, hogy vajon mi lenne, ha ő is olyasféle volna, mint ott a képernyőn az a furcsa néni vagy bácsi.