Tanulmányait 1948–51 között a bostoni School of the Museum of Fine Artson, a lexingtoni Washington és Lee Egyetemen, valamint a New York-i Art Students League-ben folytatta. Az utóbbi intézményben találkozott Robert Rauschenberggel, akinek biztatására 1951-ben és 1952-ben az Asheville melletti (Észak-Karolina) Black Mountain College hallgatója lett, Franz Kline, Robert Motherwell és Ben Shahn irányítása alatt.
1951-ben a New York-i Kootz Gallery rendezte meg első egyéni kiállítását. Ebben az időben művészetére Franz Kline fekete-fehér, expresszionista gesztusfestészete, valamint Paul Klee gyermeki ábrázolásmódja hatott. 1952-ben a Virginia Museum of Fine Arts ösztöndíjával Észak-Afrikába, Spanyolországba, Olaszországba és Franciaországba utazott. Hazatérését követően, 1953-ban a hadseregben titkosírás-szakértőként szolgált. 1955–59-ig New Yorkban és Olaszországban dolgozott, végül Rómában telepedett le. Ez idő tájt készítette első absztrakt szobrait, melyeknek alakja és anyaga különböző volt, de valamennyit fehér festék fedte. Olaszországban már nagyobb méretű képeket is festett, eltávolodott korábbi expresszionista „firkálásaitól”, s egy sokkal inkább szó szerint vett, a költészet, mitológia, ill. klasszikus történelem ihlette szöveg- és számmegjelenítés irányába indult el. Később kialakította különböző jelekből és jegyekből álló, időnként szexuális töltéssel is bíró eszköztárát, mely nem a tradicionális jelképrendszerek viszonylatában, hanem metaforikus síkon értelmezhető.
1964-ben Twombly meghívást kapott a Velencei Biennáléra. Első retrospektív kiállítására a Milwaukee Art Centerben került sor, 1968-ban. Számos tárlatot rendeztek tiszteletére, melyek közül a jelentősebbek a Kunsthaus Zürichben 1987-ben, a párizsi Musée National d’Art Modernében 1988-ban, valamint a New York-i Museum of Modern Artban 1994-ben rendezett retrospektív tárlatok, melyek kiegészültek olyan kiállítási helyszínekkel, mint Houston, Los Angeles és Berlin. 1995-ben Houstonban megnyílt a Cy Twombly Gallery, ahol a művész 1954 óta készült alkotásai láthatók. Twombly Lexingtonban és Olaszországban él.
(Widder Zsuzsa fordítása)
Cy Twombly azt a művésztípust testesítette meg, akinek műveit látva családapák kurjongatni szokták, hogy ezeket a képeket az ő ötéves csemetéjük is össze tudná hozni. Hosszú pályája során a művésztársak generációit inspiráló mester munkáit nemcsak a közönség fogadta értetlenül, hanem a kritikusok és a háború utáni modernizmus kifinomult ízlésű, mindenféle devianciát viszonylag könnyen toleráló „szakértői” is. Csendes, visszahúzódó, a médianyilvánosságot óvatosan kerülő művész volt, a titokzatos Harmadik, a kiismerhetetlen Árnyék a reflektorfényt kedvelő, munkásságukba a média-hackelést is beépítő barátai, Jasper Johns és Robert Rauschenberg mögött.
Baseball-rajongó, a Chicago White Sox csapatában játszó apjához hasonlóan az 1928. április 25-én, a virginiai Lexingtonban született művész a nagy baseball játékos, Cy Young után ugyancsak a Cy nevet kapta. Tanulmányait a georgiai Rome városa Darlington iskolájában, a bostoni School of the Museum of Fine Arts-ban, a lexingtoni Washington and Lee Egyetemen végezte. 1950-51 között az Art Students League of New York tanulója volt. Itt ismerkedett meg, és kötött életre szóló barátságot Robert Rauschenberggel. Rauschenberg tanácsára iratkozott be a North Caroline-i Black Mountain College-ba, ahol Franz Kline, Robert Motherwell és Ben Shahn tanítványa volt, és ahol John Cage barátja lett. 1951-ben Robert Motherwell szervezte első önálló kiállítását a New York-i
Samuel Kootz galériában. Abban az időben Franz Kline és Paul Klee munkáinak hatása alatt dolgozott.
1952-ben a Virginia Museum of Fine Arts-tól kapott ösztöndíj lehetővé tette, hogy beutazza Észak-Afrikát, Spanyolországot, Olaszországot és Franciaországot. 1953-ban visszatért az Egyesült Államokba és a hadsereg kódfejtője lett. Ez a munka nagy hatással volt művészi stílusa kialakulására. 1955-ben költözött New Yorkba, ahol gyorsan az absztrakt expresszionizmust felszámoló fiatal művészek csoportjának (New York School) egyik legelismertebb tagja, Jasper Johns barátja lett. Rauschenberggel közösen bérelt műtermet. Ekkor fordult érdeklődése a törzsi művészetek felé. A figuratív aspektusoktól megfosztott, korai minimalista absztrakciói áttételesen idézték meg a „primitív” művészetet. Bár segített felszámolni az absztrakt expresszionizmust, egy ideig eljátszott a minimalizmussal is, és épp hogy észrevéve a pop art-ot, előre megidézte a konceptualizmus néhány alapkérdését, pályája során mindig kívülálló maradt. Egyetlen irányzathoz sem csatlakozott, a maga útját járta. Meditációs gyakorlatként megtanult sötétben rajzolni. Korai, az Észak-Afrikai törzsi szobrászatra emlékeztető szobrait talált tárgyakból szerkesztette össze. 1959-ben csaknem 20 évre felhagyott a szobrászattal.
1957-ben Rómába költözött, ahol haláláig élt. 1959-ben feleségül vette patrónusa, Giorgio Franchetti húgát, Tatia Franchettit. Emigrációja után gyorsan megfeledkeztek róla a 20. századi absztrakcióban elfoglalt helyét addig sem igazán elismerő amerikai kritikusok és művészettörténészek, akiknek véleményével sohasem törődött. Amerikába csak műveinek lényegét, a komplex, apró részletek örvényeiből, karcolásokból, kiradírozásokból, festékcseppekből, olasz és klasszikus versrészletekből, fallosz- és fenék-firkálmányokból összeálló felszíneket érzékelhetően, átélhetően megmutatni képtelen reprodukciók érkeztek meg. Csak Olaszországba költözése után 20-25 évvel kezdték újra nagyra értékelni munkásságát szülőhazájában.
Múzsáit az irodalomban, Catullus, Rumi, Ezra Pound és Rilke írásaiban találta meg. Kifejezetten élvezte a népszerűtlenségből következő intellektuális magányt. „Szabad voltam, ami remek volt”, nyilatkozta 2008-ban, a londoni Tate Modern múzeumban rendezett retrospektív kiállítása idején. Nem kötődve egyetlen irányzat kánonjához sem egyedül saját korlátait kellett átlépnie. Művészetét élettapasztalatok soraként élte meg. Munkájáról nem szívesen beszélt. Egyetlen, 1957-ben, egy olasz művészeti magazinban megjelent, művészetéről tudósító esszéjében megpróbálta tisztázni, hogy nem meglévő irányzatok ellen harcol, indítékai alapvetően emberiek. „Minden meghúzott vonal valódi, átélt élmény, élettapasztalat számomra. Nem illusztrálok, a vonalak megvalósításának örömét keresem.”, írta. Évekkel később egy nyilatkozatában visszatért művészete kulcskérdéseinek tisztázásához: „Inkább személyes élményekről van szó, mint képek készítéséről.” Extázisban, elvarázsolt állapotban, összes energiáit mozgósítva dolgozott. „Egy-egy festmény elkészítése után általában át kell aludnom pár napot.” Munkásságát, hozzáállását teljesen félreértve kritikusai hideg, munkáitól távolságot tartó művészként írták le.
Amerikai reputációjának mélypontját a festészetet általánosságban megvető Donald Judd 1964-ben publikált, a New York-i Leo Castelli galériában rendezett Twombly kiállításról szóló, rendkívül népszerűvé vált kritikája jelentette: „Pár festékcsepp és csurgatás, időnként egy-egy ceruzavonal. Nincs semmi ezekben a képekben.” Az 1980-as években, a neo-expresszionizmus felvirágzása idején a fiatal művészek új generációja ismét felfedezte Cy Twombly művészetét. Különösen Jean-Michel Basquiat érzett lelki rokonságot a vázlatos, graffiti-szerű festményekkel és rajzokkal. Ugyanabban az időben váltak népszerűvé a Cy Twombly hozzáállásához hasonló művészi attitűdökkel dolgozó európai művészek, mint például Joseph Beuys is. A megváltozott szellemi közegben egymás után íródtak az elismerő kritikák Cy Twombly munkáiról, és folyamatos európai sikerei után Amerikában is egyre népszerűbb lett. Sikerére jellemző, hogy nem sokkal halála előtt, 2011-ben a New York-i Museum of Modern Art 75 millió dollárért vásárolta meg 9 művét. Munkái a világ legnagyobb múzeumaiban és galériáiban, magán- és közgyűjteményekben egyaránt megtalálhatók.
A cikk lejjebb folytatódik.