A német származású művész – teljes nevén Alfred Otto Wolfgang Schulze – tipikus példája annak a modellnek, amit a lélektan a zseniről alakított ki. Akármihez kezdett is ifjúkorában, tehetsége rögtön megmutatkozott: már serdűlőként a drezdai filharmonikusok koncertmesterévé akarták választani, szakmai szinten foglalkozott zoológiával, geológiával és botanikával, figyelemre méltó néprajzi kutatásokat végzett, érett költőként és profi fotósként mutatkozott be. S ahogy az egyébként igencsak megbízhatatlan lélektan az ilyen személyiséget jellemezni szokta, nagyon-nagyon szerencsétlen volt. Először is azért, mert a lehetőségek soksága közül nem tudott választani, később pedig azért, mert épp elég érzékeny lélek volt ahhoz, hogy ne tudja ép ésszel elviselni azt a sok megaláztatást, amit a második világháború tartogatott számára. A Franciaországba menekülő hazátlant internálták, s pusztán a származása elégséges oknak bizonyult ahhoz, hogy testileg és lelkileg tönkretegyék.
A különféle táborokban elkezdett festeni és rajzolni. Előbb tenyérnyi akvarellek kerültek ki a keze alól, melyek még erősen magukon viselik Klee hatását, majd 1945 táján mintegy negyven nagyméretű olajkép. Ez utóbbiakból a párizsi René Drouin Galéria 1947-ben kiállítást rendezett, amely az öreg kontinensen a háborút követő időszak egyik legfényesebb képzőművészeti eseményének bizonyult. A festőtárs, Georges Mathieau ezt írta róla: „Negyven remekmű, az egyik pusztítóbb, izgatóbb, véresebb, mint a másik – egy esemény, mely kétségtelenül a legfontosabb van Gogh óta. Megrendülten jöttem ki a kiállításról, Wols mindent megsemmisített…” Sartre természetesen az egzisztencializmus képzőművészeti megfelelőjét vélte felfedezni a világában, Tapié a párizsi kiállításon látottak alapján honosította meg az (formátlanság) elnevezést, Estienne pedig nak (foltfestészet) keresztelte el azt a stílust, amellyel Wols alapvetően befolyásolta az évtized európai képzőművészetét.
Ezzel a kiállításával Wols egycsapásra a modern művészet jelképes alakjává vált: a kritika egyre inkább az „elátkozott művész” tragikus megtestesülését látta benne, aki Európa friss sebeit nem ábrázolta, hanem minden megfontolás és csinosítgatás nélkül a saját lelkéből hordta ki – miközben nemcsak a forma veszítette el nála a létjogosultságát, hanem mintha magát a festészeti anyagot is végzetes támadás érte volna. Wols a szépséget ott érte tetten, ahol előtte senki: a világban akkoriban különben is jelenlevő bomlás maximális festészeti túlfokozásában.