Artportal

Lucien Hervé: Fotó, modernizmus és etnográfia


A párizsi fotóhónap keretében, 2004 novemberében első alkalommal adták át a Lucien és Rodolf Hervé fotóművészeti díjat. Az anyagi támogatással és kiállítással járó elismerést a kilencvenötödik évében járó Lucien Hervé és felesége alapította a fotósként dolgozó, hosszan Budapesten élt, 2000-ben elhunyt fiuk emlékére és fiatal tehetségek felkarolására. A két Hervé életműve igen szerteágazó, fotóik a huszadik század számos művészeti jelenségére reflektálnak. A nevüket viselő díj az elmúlt öt-hat év elismeréseinek köszönhetően jött létre. Az 1929 óta Párizsban élő vintage fotóit az segítette újrafelfedezéshez, hogy folyamatosan szélesedik a fotóművészeti ízlés. S nemcsak a kortárs alkotások, hanem visszamenőleg a modernizmus terén is. Hervé alkalmazott, nem szigorúan autonóm fotóit ez emelte be most a kánonba utólag. E siker tette anyagilag lehetővé a díj megalapítását, és a felismerés is innen származott: sokféle fiatal művészt kell segíteni, mert azok széles elismerést esetleg csak évtizedek múltán nyernek. Hervé párizsi műteremlakásán a stúdióban ma már új felvételek persze nem készülnek, de a régi negatívok dátumok szerint rendezve sorakoznak a polcokon. Ebből az anyagból vásárolt a közelmúltban számos nemzetközi köz- és magángyűjtemény. A megmaradó törzsanyag a létrehozás alatt álló alapítványé lesz, amely az életművet hosszú távon kezeli majd. A Trocadéróhoz közeli lakás más kincseket is rejt. Hervé a modern művészet nagy alakjaival ápolt barátságot, s műveiket cserélték, ajándékozták egymás között. Ebből kisebb gyűjtemény született a Franciaországban töltött hét és fél évtized alatt. Le Corbusier-vel például a Breuer Marcell által tervezett párizsi Unesco székház építésének fotódokumentálása kapcsán barátkozott össze Hervé. Ennek emlékét egy dedikált 1955-ös Le Corbusier-festmény őrzi. Néhány évvel későbbi az Hervének szóló ajánlás Joan Miró kompozícióján. A fegyelmezett építész, a játékos katalán festő és a mindkettőjük által nagyra becsült emigráns magyar fotós pályája egymás mellett haladt. A magyar művészek alkotásai közül kiemelkedik három, és két műve. Méltatlanul kevéssé ismert a két világháború közötti absztrakt festészethez kötődő neve. Kitűnő a -grafika, míg a tartósan külföldön dolgozókat képviseli Székely Péter szobra és litográfiái. A mai kortárs iránti nyitottságot jelzik Anna és művei. S mindehhez a keretet újfent egy egyetemes klasszikus adja: a mennyezet ugyanis Piet Mondrian egy motívumával van megfestve. Az összes műtárgy személyes kapcsolat nyomán került ide. Csupán egyetlen tárgyat vettek Hervéék pénzért: egy kiállítást külön néztek meg, s mindkettőjüknek ugyanaz a darab tetszett. Ennek örömére közös karácsonyi ajándékként megvásárolták a képet. Később túl kellett azonban adniuk rajta; bár szemük élességét bizonyítja, hogy jól jártak vele. Az ötszáz frankért megvett spanyol festmény ötvenezer frankért kelt el. A falakon függő fotók és képzőművészeti alkotások mellett a gyűjtemény még egy izgalmas csoportot rejt. Mint oly sok más európai modernista alkotó, Hervé is hamar fogékonnyá vált a kontinensünkön kívüli kultúrák tárgyai iránt. Használati daraboktól kezdve egészen a rituális tárgyakig mindenféle, az Európán kívüli utazásokon vásárolt darab látható itt. Ezen együttesek iránt óriási ma a szakmai érdeklődés. André Breton páratlan kollekciója nemrég került kalapács alá, s a közgyűjtemények figyelmét mutatja, hogy a Centre Pompidou nemcsak megvett ebből egy nagyobb válogatást, hanem az már látható is a Nemzeti Modern Művészeti Múzeum kiállításának különtermében.
(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből)