Artportal

Művészettörténészek gyűjteményei - Chikán Bálint, Genthon István, Körner Éva, Kállai Ernő, Mezei Ottó és Ybl Ervin


Körner Éva: Vajda és Korniss

A 2004-ben elhunyt Körner Éva az avantgárd kiemelkedő szakértője volt, Derkovits Gyuláról írott könyve máig mérvadó. Hagyatékából remekművek kerültek árverésre 2005 decemberében (Korniss Dezső, Vajda Lajos, Veszelszky Béla). Az aukciós katalógus méltó emléket állít a művészettörténész „gyűjtőnek”, bár kissé túlzó módon, tudatos gyűjtésnek állítja be, ahogyan Körner Évánál felhalmozódott ez az anyag.

Ybl Ervin: Állandó kiállítás Székesfehérvárott

1969-ben Székesfehérvár egyik barokk polgárházában megnyílt az Ybl Ervin-gyűjtemény állandó kiállítása. A jeles családból származó művészettörténész 1944-ig a kulturális tárcánál dolgozott, így ízlése viszonylag konzervatív kollekciót eredményezett, de ez mit sem von le a művek kvalitásából. Végrendeletileg hagyta a városra anyagát, amelyhez a helyi tanács biztosította a Budenz-házat, ahol a kiállítás megtekinthető. Rippl-Rónai József, Vaszary János, Csók István, az alföldi mesterek, Bernáth Aurél, Patkó Károly és mások művei polgári bútorok között, magánenteriőrben láthatóak. Fontos a kisplasztikai anyag is Vedres Márktól Mikus Sándorig.

****************************************************

Genthon István és Kállai Ernő: Publikációk és barátságok

 

Genthon István gyűjteménye is baráti és szakmai kapcsolatok eredményeként alakult ki, és a művészettörténész emlékkonferenciájához kapcsolódóan, 2003 decemberében került kiállításra a Nemzeti Galériában. A művek összeszedése Zsákovics Ferenc, a Grafikai Osztály munkatársa érdeme, mivel azok nem önálló csoportban kerültek beleltározásra, s így csak a kartonokon feltüntetett Genthon István-eredet alapján lehetett őket összeválogatni. Zsákovics az Art Magazin 2004/1. és az Ars Hungarica 2004/1. számában írt az anyag feldolgozásáról. Az Ars Hungarica ezen száma közölte a gyűjtemény katalógusát és reprodukcióit is. A második világháború után rövid ideig a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként, majd előbb a Régi Magyar, utóbb a Modern Külföldi Osztály vezetőjeként dolgozó Genthon műtárgyai ugyan nem tekinthetőek tudatosan összeállított gyűjteménynek, Zsákovics azonban találóan fűzi ehhez hozzá, hogy ez „ennek ellenére igen jelentős kollekció, mert jól tükrözi a művészettörténész személyes kapcsolatrendszerét, szakmai érdeklődését és a 20. század első felének rajz- és éremművészeti törekvéseit.” A grafikai anyag Székely Bertalan, Mednyánszky László és Rippl-Rónai József alkotásaival kezdődik. A Ferenczy művészcsalád minden tagját képviseli mű. Széles a Gresham-kör művészetének jelenléte (például Szőnyi István), hiszen Genthon a csoport legfőbb teoretikusa volt. A személyes kapcsolatot közvetlenül mutatja Scheiber Hugó portréja Genthonról, valamint Czóbel leányfej-rajza, amelyet „régi barátsággal” dedikált a művészettörténésznek. Genthon példája nyomán számos más, már a második világháború előtt aktív művészettörténész kollekcióját érdemes lenne rekonstruálni; egy ízlésében eltérő példa Jajczay János, akinek portréja – az általa egyik legjobban kedvelt művész, Aba Novák Vilmos festménye – 2005 tavaszán volt látható a Mű-Terem Galéria árverésén.

Kállai Ernő hagyatékából az Óbudai Pincegaléria mutatott be grafikai válogatást 1984-ben. A rövid, de informatív katalógushoz írott előszavában Andrási Gábor kifejtette, hogy Kállai esetében sincs értelme tudatos gyűjtésről beszélni. Forbát Alfréd és Bortnyik Sándor műve például a közös németországi tartózkodás során kerültek a művészetük mellett írásaival kiálló Kállaihoz. Max Bill és Georges Vantongerloo művei Kállai aktív nemzetközi kapcsolattartásának köszönhetőek. Mednyánszky-grafikák azért kerültek hozzá, mert könyvet írt a művészről; Borsos Miklóstól és másoktól széles körű levelezése révén kapott ajándék műveket. Az Európai Iskola grafikái – a kevésbé felkapott mesterek közül Fekete Nagy Bélát és Martinszky Jánost említve – a csoport szervezése kapcsán jutottak Kállaihoz.


********************************************

Chikán Bálint: Portrék gyűjteménye

 

A hatvani Városi Művelődési Központ és Könyvtár Chikán Galériájában állandó kiállításon látható az 1999-ben elhunyt Chikán Bálint gyűjteménye. A kollekcióról 2000-ben könyv is megjelent, majd ezt Chikán művészeti írásaiból válogatott kötet követte. A közgazdász és művészettörténész végzettségű Chikán energikus szervező is volt: sokat tett a szentendrei Művészet Malomért és a Csongrádi Művésztelepért. Gyűjteménye már szakmai pályája előtt, gimnazista éveiben fejlődésnek indult. Az egri fiatalember levelet írt kitűnő művészeknek, és önarcképet kért tőlük anyagába. Bálint Endre, Korniss Dezső, Lakner László és még sok további alkotó megérezte, hogy a felhívás nem játék, s szívesen küldtek művet. Még olyan mesterek – mint Barcsay Jenő vagy Deim Pál –, akik egyébként nem készítettek önarcképeket, is teljesítették a kérést. A mintegy hatvan grafika végül Amerigo Tottól Záborszky Gábor munkájáig terjedt. Chikánhoz talán Kokas Ignác művészete állt legközelebb, róla írta disszertációját is. A kollekció értéke igen sokrétű: idehaza viszonylag ritka az ennyire fegyelmezetten tematikus gyűjtés, különösen saját, fiatalos kezdeményezésből, sem más, nagy gyűjtőket nem másolva, sem anyagi előnyöket nem keresve. Chikán pályája egyúttal bizonyság arra is, hogy magángyűjtemény, jeles írásokból álló kritikusi életmű és aktív, non-profit művészeti szervezői munka jól megférnek egymással. Bár nem művészettörténész – hanem Észak-Magyarországon praktizáló orvos –, Nagy Róbert önarcképgyűjteményét érdemes itt párhuzamként megemlíteni. Az anyagból 2002 tavaszán a Miskolci Galéria mutatott be válogatást. „Az 1980-as években határoztam el, hogy megpróbálok az élő kortárs magyar művészektől önarcképgyűjteményt létrehozni. Az ötlet onnan származott, hogy évek hosszú során Borsos Miklós összegyűlt grafikái között kilenc önarckép volt, ezen kívül sikerült megszereznem a művésztől a hetvenöt éves korában festett egyetlen olajportréját is. Ezen időszakban Kazincbarcikán éltem, így először a Borsod megyében élő művészeknél kezdtem el a gyűjtést, amely később országos jellegűvé vált”, idézi fel a kezdeteket. A Szalay Lajos, Würtz Ádám, Kass János, Kőnig Frigyes, Szabó Vladimir és mások összesen hetven önarcképét felölelő kollekciót Nagy doktor először Kazincbarcikán mutatta be (1989), majd Miskolcnak adományozta.


************************************************

Cseh-Szombathy László: Egry és apám a természetet figyelték

 

Az 1951-ben elhunyt Egry József egyike volt az 1948-ban alapított Kossuth-díj első kitüntetettjeinek, ám művészete csak 1956 után, fokozatosan kapott elismerést. Képei szerepeltek az 1957-es brüsszeli világkiállításon, majd kisebb hazai bemutatókon. 1971-ben volt emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, 1973-ban nyílt meg badacsonyi emlékmúzeuma. Műveinek közgyűjteményekbe kerülése kezdetektől felemásan alakult. A Szépművészeti Múzeum 1926-ban – a modern művészet iránt fogékony Petrovics Elek igazgatósága alatt – vette első Egry-képét. Oltványi Imre gyűjtő 1929-ben ajándékozta Egry Önarckép napsütésben című művét a múzeumnak. A Fővárosi Képtár – a modern művészet iránt szintén elkötelezett Kopp Jenő szakmai irányítása alatt – már 1931-ben megvette az előző évben elkészült Isola bella című képet. Mind a múzeum, mind a képtár további Egry-műveket szerzeményezett 1934–1941 között. A képanyag módszeres muzeológusi felkutatása azonban csak jóval a második világháború után, 1963-tól, zömmel Szíj Béla művészettörténésznek köszönhetően indult meg. A harmincas évek elejétől Egry művészete viszont folyamatos támogatásra talált néhány magángyűjtőnél. Közülük is kiemelkedett Cseh-Szombathy László, a művész orvosa, akinek gyűjteményéről Rabinovszky Máriusz írt beszámolót a Magyar Művészet hasábjain 1934-ben. Cseh-Szombathy doktor szinte kizárólag Egry műveit gyűjtötte. Mintegy negyven darabos anyaga egyben átvészelte a világháborút; számos mű azóta más gyűjtemények dísze lett. A gyűjtemény történetéről a gyűjtő fiával, Cseh-Szombathy László szociológus akadémikussal beszélgettünk 2001-ben.

 

Hogyan kezdődött az Egry-képek gyűjtése a családban?

Apám nem volt műgyűjtő, modern művészettel keveset törődött. A Keszthelyi csónakkikötő volt az első Egry-kép, amely megragadta, s ezt vette meg. Azután 1928-ban diagnosztizált tuberkulózist Egrynél; ekkortól lett nála Egry rendszeres páciens. A harmincas évektől fogva rendszeresen vásárolt Egrytől, illetve a művész képeiből Tamás Henrik galériájában. A művek másik része honoráriumként került hozzá. Ennek az eredete Egry itáliai útja volt. A tüdőbaj elleni javaslat ugyanis utazás volt Dél-Olaszországba, amelynek költségeit apám és három jelentős gyűjtő – Oltványi Imre, Fruchter Lajos és Szilágyi Sándor – együtt állta. Ekkor állapodtak meg, hogy Egry később majd képekkel törleszt. A gyűjtők között személyes kapcsolat is volt?

 

Oltványi és apám jó barátok voltak már az egyetemi időktől. Egryvel együtt még Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében is szerepelnek. Oltványi hadifogságból tért haza az első világháború után, apám pedig ekkor költözött fel szülővárosából, Pápáról. Riedl Frigyes szemináriumára jártak együtt, s apám ezen a társaságon keresztül került kapcsolatba a művészvilággal is. Oltványi elengedhetetlen kapocs volt a modern művészeti szemlélethez: apám egyébként kifejezetten klasszikus látásmódot hozott magával a hagyományos iskolai rajztanításból. Oltványi eközben a Gresham-kör elsőszámú gyűjtője lett; később múzeumot alapított Baján. A második világháború után rövid ideig még pénzügyminiszter, a Nemzeti Múzeum, majd a Szépművészeti Múzeum főigazgatója is lett. Már 1949-ben félreállította a hatalom, de családunknak mindvégig közeli barátja maradt. Fruchter és Szilágyi, akiknek szintén elsőrangú gyűjteménye volt a Gresham-kör festőitől, inkább csak jó ismerősök voltak. Milyen Egry-művek kerültek a családhoz?

 

Apám soha nem tekintett úgy a képekre mint egységes gyűjteményre, ám az anyag Egry művészetének teljes ívét követte. Később más gyűjtőknél is komoly Egry-anyag alakult ki, például Radnai Bélánál, az úgynevezett ’fehér Balaton-képekből’. De Radnai csak 1934 után kezdett el gyűjteni, s így anyaga kevésbé volt átfogó. Apám viszont már a kezdeti években is Egry több korszakának műveiből választott. Ilyen volt az Önarckép 1907-ből, egy korai mű; vagy a Fadöntők 1914-ből, amely még egyfajta Van Gogh-hatást mutat. Egy nyilvánvalóan szimbolista ihletésű Krisztus-kép szintén az első világháború előttről származott. Egry művészete az első világháború után irányt váltott.

 

Ezt az átmenetet tükrözte például egy Balaton-kép 1922-ből. A még határozott cézanne-i szerkezetet követő műből jól látható volt, hogy Egry csak fokozatosan, ezt követően talált rá a fény megjelenítésének összetéveszthetetlen, rá annyira jellemző módjára. Az ide vezető, gyakran emlegetett, 1919–1920 körüli váltást mi nem éreztük törésnek sem Egryvel akkoriban beszélgetve, sem utólag. Inkább Egry személyiségével összhangban lévő, természetes fejlődés volt az ő művészi útja a fény problematikája felé. Ami konkrétan a baloldalian értelmezhető korábbi műveit illeti – ezek mögött inkább szimbolista eredetet, semmint tételes politikai programot vagy avantgárd művészi beállítódást éreztem. Egry egyszerűen nem tekintett úgy a munkáira, mint társadalmi hatással bíró ’művészet’-re. S így persze könnyebben is alkalmazkodott az 1920 utáni viszonyokhoz. Ösztönösen festett; az alkotás elemi, reflektálatlan öröme vitte előre. Nem volt intellektuális alkat. Különleges darab volt a Tőzegégés, egy 1921-es kép.

 

Ez a papírra készült olajpasztell volt apám anyagában az egyedüli kép, amely árverésről, egy úgynevezett vagyonmentő aukcióról származott. Egry meg is rótta érte apámat, hogy miért nem tőle veszi a képeit. Az 1971-es emlékkiállításra készülve, Szíj Béla – a Nemzeti Galéria művészettörténésze, aki különösen sokat tett Egry elismertetéséért – kulcsdarabnak tartotta a művet, mondván, az égő tőzeg felszálló füstjének ilyen ábrázolása alátámasztja Egry művészetének spirituális értelmezését. Ám kiderült, hogy a füst egy része inkább csak a képre rakódott piszok, amelyet restaurátorok el is távolítottak. Ettől a kép még remekmű; sőt a transzcendencia-elképzelés is megállja a helyét néhány Egry-mű elemzésében. Több kép származott a későbbi húszas évekből is.

 

Közvetlenül az első világháború után készülhetett a két jól ismert, kifinomult grafika, a Négyökrös szántó és az Ülő paraszt a napban. Az utóbbinak külön értéket adott, ahogy Egry a szén, illetve a tus feketéjét és a papír fehérjét elegyítve ábrázolja a szétáradó fényt. A skála az ülő alak által vetett árnyék tömör feketéjétől, a nap körül – a fény vakító erejét jelző módon – szabadon hagyott papír fehérjéig terjedt. Később készült a Halászcsónak, a Csónakkikötő, majd a korszak főműve, a Párás fények. Ilyen nagyalakú, szépen kidolgozott munka talán csak az 1944-es Aranykapu volt még. Apám nagyon szerette a Párás fényeket, s az ilyen típusú képek auráját. Nemcsak otthon volt fő helyen a kép, hanem amikor a második világháború után kisgazda képviselő, s egy rövid időre, a hatalom fordulatáig népjóléti államtitkár lett, a hivatali szobájában is egy hasonlóan nagyalakú Szőnyi-kép függött. A harmincas évek Egry-képei közül melyek emlékezetesek?

 

A Kondás egyfajta kiérlelt zárókőnek tűnt 1934-ben. Ugyanabban az évben készült el az Ajtó mögött, amely kompozíciójában már más irányba mutatott. Itt a figura már erősen feloldódott. Az ajtó, az asztal és az alak hármasa eltért egy ábrázoló típusú térbeli szerkezettől. Hosszú időbe tellett, mire megbarátkoztunk a képpel. Egryről az a benyomásunk élt, hogy számára a festés elsősorban zavartalan élvezet, s nem intellektuális kihívás. Befogadóként is így viszonyultunk a műveihez. Sem Egry, sem apám nem volt művészlélek. Kettejüket a természethez való kötődés tartotta össze. Egry kifejezetten egyszerű, pórias ember volt; leginkább a halászok társaságát kedvelte. Apám, a maga módján, szintén nem volt értelmiségi típus, ahogy azt a művészek között Bernáth Aurél, vagy a gyűjtők között Oltványi és Fruchter megtestesítették. Ugyanakkor anyám is orvos volt, ahogy Bernáth felesége is; s így remek beszélgetések voltak nálunk a Gresham-kör művészeivel és gyűjtőivel. Egy idő után ezekbe a feleségemmel mi is bekapcsolódtunk. Éppen az ő hatására kezdtem magam is megérteni és szeretni az Ajtó mögöttet. Ebből a korszakból származott két másik, központi jelentőségű kép is.

 

A Taormina és a Pompei Egry olaszországi útján készült 1930-ban. Világosan látszik, hogy Egryt nem a táj mint téma érdekelte, hanem egy adott látvány, egy érzékelési és festészeti helyzet. Ugyanez áll a Balaton-képekre is. Nem a tó foglalkoztatta. A motívum alkalom volt, hogy képeiben maga teremthesse meg a táj és a fény önálló vizuális élményét. Ezért maradt a Balatonnál is az északi parton; nem akart ő látványos naplementéket festeni a déli oldalról. Milyen későbbi művek kaptak jelentőséget?

 

Készült apámról egy karakteres portré, amelyhez vázlat is fennmaradt, mutatva, hogy Egryt mennyire foglalkoztatta az orvos, barát és támogató személyiségének megragadása. A kép, feszült vonalaival, néhol szinte eltúlzott vonásaival, apám impulzivitásának visszaadására törekedett. Érdekes volt összevetni azzal a sokkal idealizálóbb szoborportréval, amelyet apámról Pátzay Pál készített. Az igazán jelentős munka az Alagút című kép volt. Ez nem tűrt meg más képet maga mellett. Mint családi fényképeken látszik, lakásunk falain tapétaszerű sűrűséggel voltak kitéve a képek. S ez