A bit » pop-arton belül külön utat járt, az amerikai fővonulattól pedig még akkor is egy óceán választja el, ha tudjuk, hogy oda nősült, sokáig ott élt és belülről ismerte az amerikai szcénát. A tekintélyes londoni Royal College-en végzett, de ahelyett, hogy csatlakozott volna a pop-art hangadóit tömörítő Független csoporthoz, ösztöndíjat kért és kapott az európai tradicionális népművészet tanulmányozására. Felszínesen nézve, döntése meglepőbb nem is lehetne: a mesterkélt urbánus tömegkultúrát ünneplő irányzat képviselője elmegy a parasztok közé fafaragást, népdaléneklést és ízes káromkodást tanulni.
Az ellentmondás azzal oldható fel, hogy Peter Blake lélekben ki sem mozdult a parasztok közül: míg a pop-art derékhada a gépiesen létrejövő és terjedő tömegkultúrára maga is gépies eszközökkel és módszerekkel reagált (mechanikus sokszorosítás, kinagyítás, szitanyomat), Peter Blake a tömegkultúrában, sőt a giccsben sem újonnan létrejött mesterkélt környezetet, hanem csodát, valóságos tündérmesét látott. Szinte soha nem tágított a konvencionális festészeti eljárásoktól, ami egyben azt is jelenti, hogy a művészettörténeti hagyománytól sem, ugyanakkor a képein megjelenő tömegkulturális klisék sem valami túlvilágból idecsöppent idegen holmikként hatnak, hanem rögtön pszichikai dimenziót nyernek. Éppúgy lelki szükségletet elégítenek ki, mint a népdal vagy a mese. Blake abból indul ki, hogy az embereknek mindig is voltak álmai és vágyai, s hogy azok milyen módon jelenítődnek meg vagy elégülnek ki, az számára tulajdonképpen másodlagos. Éppen ezért, legalábbis az ötvenes-hatvanas években, nem lát lényegi különbséget a divat és a konvenciók, a modernitás és a tradíció között. Protagonistái csupa olyan emberek, akik megőrizték gyermeki naivitásukat, s még nem ismerik vagy nem akarják ismerni azokat az ellentétpárokat, amelyeket a felnőttek dualisztikus világa kényszerít rájuk. Nincs számukra lényegi különbség a Beatles, Bach és a népdalok, az olcsó poszter, a sikkes kitűző, Manet és Rembrandt között. Hogy ezek egyike-másika gépies, mechanikus vagy nívótlan, Blake-et egyáltalán nem izgatta, hiszen a gyermek módjára mindenre költőileg tudott tekinteni. A modern világra adott reakciója némileg hasonlít honfitársa Gilbert Keith Chesterton viszonyulására, aki így írta le a táviratot: „már a neve is költemény, varázslatosabb, mint a nyílvessző, hisz olyan, mint egy nyíl, ami írni is tud”.
Blake mindent, amit az ember szeret vagy szerethet, ugyanazzal az aprólékos műgonddal jelenítette meg, amellyel magát a mindent szeretni képes, mindenben csodát látó, mindent büszkén vállaló embert is, mely emberben – sok-sok önarcképe alapján állítom ezt – bizonyára magát Blake-et kell felismernünk. Azt a Blake-et, aki a többieknél jóval tovább tudott gyermek maradni, de azután sajnos mégis felnőtt.
A hatvanas évek végén családjával végleg vidékre vonult, megalapította a tájképfestők társaságát és ettől kezdve akadémikus modorban festette a falusi és a tanyasi idillt. Utólag visszatekintve, röstelkedve emlegeti azokat a bohókás éveket, amikor neve még a pop-arttal kerülhetett összefüggésbe, ugyanúgy, ahogy az ember néha pironkodva gondol vissza arra az időszakra, amikor még ágyba vizelt, hitte, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát, s minden olyan elképesztően tündéri volt, hogy azt ki sem lehet mondani. ©Sebők Zoltán
