Bővebb életrajz
Már az érettségi után Párizsba vágyott, de szülei azt szerették volna, ha előbb valamilyen megélhetést biztosító képzettséget szerez. Amikor beleegyeztek, hogy rajztanárnak tanuljon, Temesvárról Budapestre ment, és 1932-ben beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Közben színházaknak dolgozott, és ötletes díszleteivel felhívta magára a figyelmet. Később, mivel a főiskolát nagyon konzervatívnak tartotta, tanulmányait félbeszakította, és 1934-ben Párizsba utazott.
1935-től két éven át Cassandre-nál tanult, akinek plakátjai már a temesvári években nagy hatással voltak rá, majd munkatársa lett az Alliance Graphique-nál. Kezdetben a különböző újságokban közölt rajzok, és néhány plakátmegrendelés biztosított szerény megélhetést számára. Egyik első megrendelője a Lafayette Áruház volt, 1937-ben pedig a Világkiállítás nyújtott számára munkalehetőséget. Ekkoriban jutott első valódi műterméhez a rue Daguerre-ben. A háború alatt egy ideig Marseille-ben élt, és humoros rajzait a szabad zónában megjelenő újságok közölték, majd amikor az is megszállás alá került, gyerekeivel és feleségével a szavojai hegyekben húzódott meg. 1944-től kezdett komolyabban plakáttervezéssel foglalkozni. Pályafutása során több mint 250 plakátot tervezett filmekhez, színdarabokhoz, valamint az UNESCO (1979), a Centre Georges Pompidou (1977, 1980) számára és olyan nagy cégek részére, mint a Kodak (1957), a Citroën (1960, 1972) vagy az Olivetti (1961). (2003-ban a párizsi Bibliothêque Nationale jelentős, több mint 150 plakátját bemutató kiállítást rendezett.)
A háború utáni években fokozatosan alakította ki a hagyományos ábrázolási konvencióktól megszabadított, egyéni stílusát, amihez Jacques Prévert-től kapott biztatást. Ebben az idő- ben kezdett könyveket illusztrálni, és ezt a tevékenységét a kilencvenes évekig folytatta (Denis Diderot: Jacques le fataliste, 1946; Little Boy Brown, mesekönyv, 1952, USA; Jacques Prévert: Lettre des îles Baladar, 1952; Alfred Jarry: Ubu roi, 1957; 1979; Boris Vian: L’Arrache coeur, 1981; François David et A. François: Le Fils de l’ogre, 1993). Saját szöveggel és illusztrációkkal megjelenő könyvei közül a Les Larmes de crocodile-t (1956) tizenhat nyelvre fordították le. 1948-ban jelent meg első címlapja a francia Vogue-ban, dolgozott a Punch és a Lilliput című szatirikus angol lapoknak, az amerikai Looknak, New Yorkernek, Fortune-nek, a francia Le Nouvel Observateurnek és Téléramának. Számos könyvborítót (Penguin Books), színházi díszletet és jelmezt is tervezett (Le vélo magique, Roland Petit-Ballet de Paris, 1957; Pas de dieux, Gene Kelly – Théåtre National de l’Opéra Paris, 1960; Shakespeare: A windsori víg nők, Royal Shakespeare Company, 1964; Eve Griliquez: Robert Desnos, Amiens, 1970).
A hatvanas évektől kezdve a festészet és a szobrászat került alkotói munkájának középpontjába. Sajátságos humorral teli képeit többnyire szürrealisztikus festményeinek kombinálásával és különféle tárgyak ötvözetéből hozta létre. „Hogy megvalósuljon a kép, gyakran használok fel valódi tárgyakat – kavicsokat, korhadt fákat, lepkéket –, sőt szavakat is. Úgy gondolom, hogy szükség van arra, hogy a konkrét valóságra utaljunk, mint ahogy a hazugságba is bele kell foglalni valami igazat, hogy az hihető legyen.” A tárgyak eredeti rendeltetésüktől eltérő funkciót kapnak: a kínai porcelántányér karimája egy kacsa ívelt nyakává, a kettényílt kagyló kiterülő madárszárnnyá, a tengerparti kavics fejjé alakul. Rajzain ugyanígy változik át az ember állattá, és fordítva, miközben az antropomorf és állati formák egymásba olvadnak. Szobrai is a legkülönfélébb anyagok – olajfestékkel színezett fa, tengerparton gyűjtött kövek, fa- és bádoglemez-kivágások, agyag és terrakotta – összeállításából születtek.
Egyéni kiállításai helyszínének hosszú sorából érdemes kiemelni a párizsi Galerie La Hune-t, a Galerie Delpire-t, a Galerie Lefor Openot-t és a Palais de Tokyót, a New York-i Bianchini Galleryt, a chicagói Arts Clubot, az amszterdami Stedelijk Museumot, a hannoveri Wilhelm Busch Museumot, a brüsszeli Musée des BeauxArts-t, az avignoni Palais des Papes-ot és a pontoise-i Musée Tavet-t. Alkotásait a világ számos múzeuma, így a brüsszeli Musée d’Art Moderne, a Musée de Grenoble, a párizsi Centre Georges Pompidou és Musée des Arts Décoratifs, a Musée de Pau, a tokiói Modern Art Museum, a bázeli Museum für Gegenwartskunst és a New York-i Museum of Modern Art (MOMA) őrzi.
2002. december 8-án a Pontoise-hoz közel fekvő Grisy-les-Plåtre-ban leégett műterme, így művei, archívuma és dokumentumai mind megsemmisültek. Műtermének csak abban a riportfilmben maradt valami nyoma, amelyet 1999-ben Sarah Moon készített róla. A szinte teljes életművét elveszítő André François három hónappal a katasztrófa után korát meghazudtoló energiával fogott újra munkához, és rövid idő alatt mintegy hatvan alkotást hozott létre. Ezekből rendezett tiszteletére 2004-ben kiállítást a Pompidou Központ, ahol olyan művek is szerepeltek, amelyek készítésénél a megsemmisült műteremből származó, tűzben megolvadt ólomdarabokat használta fel.
A cikk lejjebb folytatódik.