Artportal.hu

képzőművész

Mielőtt művészként ismertté vált volna, a New York-i MOMA propagandistájaként dolgozott, méghozzá rendkívül sikeresen, hiszen az intézmény történetében neki sikerült a legtöbb támogatót mozgósítania. Azután még közelebb került a pénzhez: bróker lett a Wall Streeten, ahol remekül kitanulta, hogyan kell ügyes stratégaként bánni az értékekkel. Művészeti tevékenységével azután mindkét tapasztalatát ügyesen hasznosítva vált az úgynevezett » appropriation art (kisajátítási művészet) központi alakjává. Nem új dolgokat alkotott, hanem már meglevő, rendszerint alacsony értékű holmikat sajátított ki, s bizonyos reklámstratégiák alkalmazásától sem visszariadva értékelt fel. Választása kezdetben kommersz óriásplakátokra, mindenekelőtt italreklámokra esett: átvette azok raszterét, de mielőtt újra kinyomtatta volna és a saját nevével szignálta volna őket, egy csepp olajat csöppentett a festékbe. Ami a végeredményen optikailag éppúgy nem látszik, mint ahogy rendszerint az érték vagy a lélek sem a dolgok látható-tapintható felszínén szokott sütkérezni. A plakátok után plexikalitkába zárt elektromos háztartási gépek és akváriumba merített kosárlabdák következtek – mindig vadonatújak és olyannyira sterilen tiszták, mintha épp orvosi műtétre várnának. 1986-ban egy „minden érzékiség veszélyétől megtisztított” felfújható játéknyulat öntetett tökéletesen polírozott rozsdamentes acélba, majd hivalkodóan ízléstelen, a giccs határát messze túllépő tárgyakkal kezdett bíbelődni. Ha most csupán az 1988-ban született sorozatára összpontosítunk, máris hű képet kapunk arról a világról, amit maga a művész a banalitás territórumának nevezett: életnagyságú szobrot készíttetett Buster Keatonről, amint szamárháton lovagol, egy óriásira nagyított plüssmaci a rendőrrel flörtöl, Pink Panther egy félmeztelen nő karjaiban pihen, Michael Jakson pedig a kedvenc majma társaságában pózol. Már e néhány önkényesen kiragadott példából világosan látszik, hogy Koons módszere a híres-nevezetes ready-made-eljáráson alapul, amit Marcel Duchamp vezetett be a modern művészetbe. Csakhogy míg a francia művész az iparilag előállított kész tárgyak kiválasztásakor kizárta az ízlést, amerikai követője annak legrosszabb változatát hozta működésbe: azt a giccses tömegízlést, ami hagyományosan a „magas modernizmus” legfőbb ellenségének számított. Alaposan felbosszantva ezzel a komoly művészettörténészek többségét, ugyanakkor megnyerve sokak kegyeit, akik addig fanyalogva tekintettek az ezoterikus modern és kortárs művészetre. De Jeff Koonsnak ez nem volt elég: olyan sztár akart lenni, akiért nem a kiválasztottak, hanem egész néptömegek lelkesednek. Az ehhez szükséges eszközök bevetésekor pedig igazán nem volt szégyenlős. 1988-ban vezető művészeti folyóiratokban (Flash Art, Artforum) képes hirdetéseket tett közzé, amelyek már nem is a munkáit, hanem egyenesen a személyét reklámozzák. Olyan beállított fotókról van szó, amelyeken Koonst látjuk különféle, egymással nehezen összeférő helyzetekben: hol fürdőköpenyben pihen, hol kisiskolásokat oktat, hol disznók társaságában vigyorog, hol pedig szexi nőket csábít el. Munkássága azután ténylegesen is ez utóbbi irányba ágazott el: összeismerkedett Cicciolinával, a magyar származású pornósztárral, egyben olasz parlamenti képviselővel, akit 1991-ben egyházi szertartás keretében feleségül is vett. Ebben az időben készíti el Made in Haeven című híres-hírhedt sorozatát, amely olyan életnagyságú szobrokból és hatalmas fotókból áll, amelyeken a boldog pár kimondottan hard pozíciókban látható. A sorozat egy része szerepelt a Velencei Biennálén, ahol heves kritikai visszhangot váltott ki, különösen a közönség részéről. A műtörténészek körében pedig komolyan felmerült a gyanú, hogy amit Koons a művészetben művel, az bizonyára egyáltalán nem is irónia, hiszen az életben, nevezetesen a párválasztása során vészesen hasonló ízlés vezérelte, mint a műtermében. Hiszen ha ember egyáltalán mondható giccsesnek, akkor Cicciolina alias Staller Ilona mindenképpen közéjük tartozik. A helyzetet csak bonyolította, hogy kettejük művészet rangjára emelt vagy süllyesztett (ez most mindegy) nászából egy valóságos húsvér kisgyermek is született. Vajon lehet-e egy gyermekről azt feltételezni, hogy holmiféle művészi irónia szülöttje? A kérdés akkor fordult igazán komolyra, amikor a boldog pár boldogságának vége szakadt, elváltak, és kínosan hosszúra nyúlt per-sorozat kezdődött a gyermek nevelésének jogáért. Hogy ez esetben hol vannak az életbe betüremkedő művészet határai, egyszerűen nem lehet eldönteni. Mindenesetre Jeff Koonsnak sikerült kifizetnie a gigantikussá duzzadt perköltségeket, hiszen eredeti számításai bejöttek: ha szokatlan és olykor kifejezetten ízléstelen eszközökkel is, de sikerült akkora publicitást teremtenie a művei és a személye köré, hogy az értéktelennek számító portékából tényleg drága holmi lett a nemzetközi művészeti piacon. Ennek érzékeltetésére egy példa bőségesen elegendő: 2001-ben 5,62 millió dollárért kelt el Michael Jackson and Bubbles című nagyméretű porcelánszobra, ami oda vezetett, hogy a párizsi Georges Pompidou Központ az új művek vásárlására rendelkezésre álló évi keretből mostanság legfeljebb két Koons művet képes megvásárolni.